76. rész. Max nézőpontja.

Letettem Emmát az ágyamba és bebújtam mellé én is. Szerettem, mikor velem aludt. Egyik oldalról az én testem védelmezte, a másik oldalt pedig kipárnáztam. Szerettem nézni, ahogy alszik. Annyira békés, annyira édes és gyönyörű. Néha el sem hiszem, hogy az én gyerekem. A kilenc hónap, a szülés már annyira távolinak tűnik. Már itt van velem a nap huszonnégy órájában és hiányozna, ha nem így lenne. Persze van, mikor örömmel adom le egy kis időre a nagymamájához, van mikor meg tudnék őrülni, ha még egyszer elkezd sírni. De ez ezzel jár és megéri. Tényleg meg.

Ahogy egyre csak Tom szemei vannak előttem, látom, azokat örökölte tőle Em. Azokat a gyönyörű szemeket. Annyira furcsa, hogy Tom az apja a kislányomnak.

Eszembe jutott a búcsú köszönöm csók. És amit utána mondott. Hogy ez nem az első köszönöm csókunk volt. És tényleg nem. Emlékszem, mikor két napot nála töltöttem a húgom halála után. Harmadnap elvitt a kocsimért és megcsókoltam. Azt mondta egyelőre ez is megteszi. Emlékszem arra a mosolyra. Akkor kellett volna vele maradni. Akkor kellett volna megkérni, hogy jöjjön velem haza. Talán ha nagyi nem hívja el a temetésre Maxot, még most is Tommal lennék. Vagy mégsem. Talán akkor nem estem volna teherbe, talán már rég szakítottunk volna, már rég rámunt volna. Mennyi talán. És én pont olyan vagyok, aki ezeken rágódik állandóan. Pedig ma Tommal töltöttem az estét. Eljött hozzám, hogy velem legyen a szülinapomon. Még soha egy szülinapomat sem töltöttük együtt. Sőt nem is tudtam, hogy tudja, mikor van. És amiket mondott, egyértelművé tette számomra, hogy nem csak barátkozni jött.

Reggel telefonra keltem. Gyorsan kipattantam az ágyból és felvettem, mielőtt még Em felkel.

-         Tessék?

-         Szia. – köszönt Max.

-         Szia.

-         Felkeltettelek?

-         Reggel hétkor? Igen.

-         Ne haragudj, de kinyitnád az ajtót?

-         Ajtót?

-         Itt állok az ajtód előtt.

-         Jövök egy perc. – tettem le.

Felvettem a köntösöm és ajtót nyitottam.

-         Szia.

-         Szia. – ölelt át.

-         Gyere be. Minek köszönhetem a látogatást?

-         Még nem láttam a lányodat.

-         Ezért utaztál négy órát?

-         Is.

-         Alszik még. – mentem a szobám ajtajához.

-         Istenem de gyönyörű. – ment közelebb.

-         Még van nagyjából fél óra, amit alvással tölt. Iszunk addig egy kávét?

-         Persze.

Max még nézegette őt az ajtóból, amíg én készítettem kávét, majd leültünk az asztalhoz.

-         És az apja?

-         Mi van vele?

-         Hogy áll az apasághoz? Nagyon remélem, hogy ez a pici lány nem nő fel apa nélkül.

-         Nem tudja.

-         Nem tudja?

-         Nem. Még nem mondtam el. Várom a kellő alkalmat rá.

-         Mi van most köztetek?

-         Fogalmam sincs. Tegnap együtt voltunk, megcsókoltam és ennyi. Félek, ha elmondom neki, elveszítem.

-         De hogyhogy együtt voltatok? Nem azt mondtad, hogy nem áll szóba veled?

-         De valamiért újra igen. Én is meglepődtem. Egyszer csak kedves volt és felhívott, hogy mit csinálok a szülinapomon.

-         És találkozott már Emmával?

-         Mikor megkértem Simonét, hogy vigyázzon rá, Tom volt vele.

-         Nem lehet, hogy Tom már tudja, hogy ő Em apja? Talán azért törődik veled, és azért közeledik újra hozzád, mert tudja, hogy Em az ő lánya.

-         Simone azt mondta, nem mondták el neki. Megesküdött.

-         Hát pedig nagyon valószínű.

-         Szerinted azért foglalkozik csak velem, mert megtudta? Szerinted csak Emma érdekli? Szerinted el akarja venni tőlem?

-         Nem tudom. De látok benne lehetőséget. Hisz eddig utált, azt mondtad, nem áll szóba veled és képeket vág, mikor véletlen nem tud elkerülni.

-         Ez igaz.

-         Szerintem kérdezd azért meg Simonét, hogy biztos nem mondták-e el neki.

-         Annyit gondolkodtam, mi lehet az oka a kedvességének. Nem akarom elhinni, hogy ki akar szúrni velem.

-         Azért nézz utána a biztonság kedvéért.

-         Köszönöm. Nem elég hogy felkeltettél fél órával a szokásos ébredés előtt, még a frászt is rámhozod.

-         Ne haragudj. Én csak szeretnék vigyázni rátok mindentől függetlenül. És persze tele van a kocsim ajándékokkal a szülinapodra és a kislányodnak is. Úgyhogy nem csak azért jöttem, hogy Tomot fúrjam.

-         Kezdhetted volna az ajándékkal.

-         Van benne valami.

-         Meddig maradsz?

-         Nem tudom. Amíg nem rúgsz ki?

-         Maradj ebédre. Jönnek a nagyiék is.

-         És ők fognak örülni nekem?

-         Az a lényeg, hogy én örülök. Ha én túltettem magam azon, hogy nemet mondtál az oltárnál, akkor majd ők is túlteszik.

-         Nem tudok elégszer bocsánatot kérni.

-         Felnevelted volna Tom gyerekét? Nem hiszem. Úgyhogy ne parázz a nagyitól, inkább hozd be az ajándékokat én felkeltem Emmát.

Tényleg nem tudtam már rá haragudni. A sok éves szerelem, szeretetté alakult és erről nem tehetünk. Most olyan már mintha a bátyám lenne, vagy egy legjobb barátom. Kicsit abszurd érzés, de működik.

Bogarat ültetett a fülembe ezzel a Tomos dologgal kapcsolatban és valahogy beleláttam én is a lehetőséget. Hirtelen fordult a helyzet, hirtelen lett kedves velem, foglalkozott Emmával és velem is. Talán tényleg mindent azért csinál, mert megtudta, hogy Em az ő lánya és el akarja venni tőlem. Talán tényleg csak meg akar szívatni a sok szemétségért, amit csak megkoronázott, hogy eltitkolom előle a saját lányát. Megérdemelném…

Max oda volt Emmáért és Emma sem idegenkedett tőle. Tudtam ahogy láttam őket, ha Maxnak szültem volna gyereket, már most el lenne kényeztetve.

A nagyiék 10 óra tájt ígérték az érkezésüket, addig mi felöltöztünk és elmentünk bevásárolni. Max meglepődött rajta, hogy én vásárlok, de tetszett neki ez a felnőtt Viki.

Mikor hazaértünk, megetettem a kislányomat és megkértem Maxot, vigyázzon rá, míg lezuhanyzom és átöltözöm nagyszülők fogadására alkalmas ruhába. Pont beszálltam a zuhany alá, mikor hallottam, hogy csengetnek.

-         Nyisd ki, biztos a nagyiék! – kiáltottam ki Maxnak.

Max átvette a másik karjába Emmát és ajtót nyitott.

-         Ezt nem hiszem el.

-         Szia.

-         Te mit keresel itt már megint?

-         Viki zuhanyzik, úgyhogy nem invitállak be, ha nem haragszol.

-         Csak azért nem ütlek le újra, mert Emma a kezedben van.

-         Leteszem Emmát és vállalom. Egyet mondok neked, de azt nagyon komolyan. Hagyd békén őket. Ne szórakozz Vikivel, ne bántsd, mert nem érdemli meg. Ő már csak a kislányának él és mindketten tudjuk, hogy mennyire egyedül van a családja nélkül. Én vigyázok rájuk.

-         Te nagyon komoly vagy. Nem te vagy az a faszfej, aki faképnél hagyta őt terhesen és megalázta? Mit magyarázol itt arról, hogy mit érdemel meg Viki és mit nem?

-         Max!! Hozd be a törölközőmet légy szíves! – kiabáltam.

-         Na én mentem. Mond meg Vikinek, hogy itt jártam.

-         Nagyon szívesen átadom neki.