77. rész. Nem értelek.

Ahogy Max csukta volna be az ajtót, meglátta, hogy a nagyszüleim autója gurul a feljáróra.

-         Ki volt az?

-         Megjöttek a nagyszülők.

-         Köszönöm, hogy átvetted addig. – vettem a karomba tőle Emmát. – Ritka mikor úgy tudok lezuhanyozni, hogy nem fekszik ott a kád mellett.

-         Kicsit túl aggódós vagy.

-         Lehet.

-         Sziasztok. – köszönt nagymamám, nem leplezve arckifejezésével meglepettségét.

-         Szerbusz Christine. – üdvözölte őt Max.

-         Itt az én unokám. – jött be az ajtón nagypapám.

-         Szia papa.

-         Hagy nézzelek nagylány. – vette ki a kezemből kislányomat, aki már valószínűleg nem nagyon díjazta, hogy alig egy perc alatt már a harmadik ember karjában van.

-         És Tom? – mama.

-         Nincs itt.

-         Hogyhogy?

-         Dolga van. – mentett ki Max. – Elutazott a hétvégére, én ezért jöttem épp most.

-         Igen. – erősítettem meg őt.

-         Egy egész hétvégére itt hagy benneteket? Egy ekkora babával?

-         Drágám. – szólt rá papa.

Max megvédett, nem akarta tudatni nagyszüleimmel, hogy Tom nem is tud az apaságának tényéről. Mama szemében viszont újra nőtt egy lépést vissza Max, hogy itt van és helyettes apukát játszik. Lehet, hogy mamának kellett volna Maxhoz mennie feleségül, annyira oda van érte.

-         Ez gyors volt. – engedte be otthonukba Bill a bátyját.

-         Ez a pöcs egyszerűen levakarhatatlan.

-         Ki?

-         Max. Ő nyitott ajtót Emmával a kezében. Az én lányommal a kezében. Kedvem lett volna elvenni tőle és őt meg agyon ütni. Azt mondta, ne játsszak Vikivel, mert nem ezt érdemli. Ezt az idiótát. És mit keres itt már megint?

-         Gondolom eljött meglátogatni. Gondolom mivel tegnap volt Viki születésnapja. Ne feledd, hogy veled töltötte és meg is csókolt.

-         Viki úgy néz rám, mint egy link alakra, aki soha nem fog örök hűséget ígérni. Aki nem fog idilli családban éldegélni. Ha szeret is, fél elmondani nekem az igazat Emmáról, mert azt hiszi, bepánikolnék és lelépnék.

-         Van alapja a dolgoknak.

-         Volt. Volt alapjuk. De én nem változhatok? Az nem volt elég bizonyíték, hogy megalázkodtam megannyiszor? Van egy lányom Bill és felfogtam. Nekem ő az anyjával együtt vagy nélküle, de kell. Nem izgat, ki mit fog szólni, vagy a haverok ki fognak-e röhögni emiatt.

-         Most végül is mi bajod?

-         Az hogy megint itt van ez a Max és előadja a védőszentet, karban tartja a lányomat, és törölközőt visz a zuhany alá a lányom anyjának. Ő van vele és a nagyszüleivel. Ez az ember az én életemet éli, nem világos?

-         Te is élhetnéd. Tudod, hogy Viki nem semleges téged illetően, tudod, hogy el akarja mondani neked, hogy te vagy Em apja. Csak bizonyítsd be neki, hogy kész vagy elvenni őt.

-         Dehogy vagyok kész!

-         Na jó, nem értelek.

-         Arra még nem vagyok kész. Vele élni és elvenni az más.

-         Ja értem. – vigyorgott. - Akkor bizonyítsd be neki, hogy vele akarsz élni és megbízhat abban, hogy nem fogsz lelépni, és nem fogsz beleunni soha sem.

-         Soha?

-         Tom!

-         Most úgy hangzik, mintha én sem tudnám, mit akarok.

-         Pontosan. Ne lovald bele magad. Várd ki lassan, mi lesz. Ne húzd fel magad, mert Max nála van. Barátok maradtak valószínűleg.

-         Hány csaj van, akit dobtál és barátok vagytok?

-         Veled ellentétben nekem minden barátnőm a mai napig a telefonkönyvemben van, és ha összefutunk, kellemesen el tudjuk tölteni az időt.

-         Ez velem pont így van.

-         A kellemes időtöltés számomra nem a reggel véget érő szexuális kapcsolatot jelenti.

-         Kinek mi.

-         Na jó, térjünk vissza Vikire.

-         Kire?

-         Tom!

-         Szívatlak, nyugi. Rájövök, mit akarok, elhatározom, mivel állok majd elé és kész is.

-         Jól van.

Egész hétvégén Tomra gondoltam. Arra a csókra és arra, hogy milyen szép is lenne együtt, hármasban. Zavart, hogy nem hív. Talán taktikázik. Azt akarja, hogy én hívjam őt. De nem merem. Félek, hogy Maxnak igaza van. Nagyon félek. Már annyit gondolkodtam ezen, hogy meg sem lepődnék, ha így lenne. És ettől még rosszabb.

Max késő este indult útnak, miután Kitty már sokadszorra felhívta. Állítólag Kitty úgy engedte el ide, hogy addig marad, amíg akar, akár itt is alhat. Ez a lány tényleg bánja, amit tett és tényleg barátkén viszonyul hozzám. Tudja, miért van itt Max és megérti száz százalékosan. Talán nekem is nyitnom kéne felé, mert Maxszal tartani fogjuk a kapcsolatot. És ők már férj és feleség. Első lépésként csomagoltam neki a nagymamám által sütött születésnapi tortámból. Néha olyan rendesnek érzem magam.

Max elment, nagyiék lefeküdtek, Emmát már rég lefektettem, egyedül maradtam. Csak én és a kételyeim Tommal szemben, amik újabb pár pohár bor után valahogy még kézenfekvőbbnek tűntek. Fel akartam hívni Simonét, de ahhoz már késő volt. És már egyszer úgyis megesküdött, hogy nem árult el Tomnak és én bízom benne. Nem hiszem, hogy hazudna akárkinek is. Ő nem olyan.

Reggel, miután a nagyi teletöltötte a hűtőt és kiadós reggelizés után elindultak haza, felhívtam Simonét. Otthon volt Gordonnal, úgyhogy áthívott, hogy nyugodtan beszéljünk. Nem mondtam neki el előre, mi is lenne a fő téma. Felöltöztettem a kislányomat és átmentünk hozzájuk.

-         Sziasztok. – üdvözölt minket.

-         Sziasztok.

-         Hogy vagytok?

-         Emma kitűnően, én kevésbé.

-         Mi baj?

-         Nem tudom. Elég émelygősen keltem reggel és még nem nagyon jöttem helyre.

-         Meg kéne mérni a vérnyomásod.

-         Hát az az amire most nincs időm. Elmenni Emmával az orvosunkhoz. Semmiképp.

-         Gyere el a klinikára. Gordon addig vigyáz Emmára.

-         Nem akarok nyűgöt neki.

-         Mostoha unokám a kishölgy, ha minden igaz. Nyugodtan rámbízhatod egy fél órára.

-         Biztos nem baj?

-         Viki, megmérem a vérnyomásod, és közben beszélünk is. Úgyis azért jöttél. A kettőt egyszerre megoldjuk Emma pedig elszórakoztatja a mostoha nagypapáját.

-         Rendben. Köszönöm.

Mindketten biztosan tudtuk, hogy a kialvatlanság, a stressz és persze a nem kevés nyűg, ami egy ekkora baba körül van a nap nagy részében, okozza a rosszullétemet. De mivel még szoptatok, és mivel Emmának egy egészséges mami jár, a biztonság kedvéért elmentünk a klinikára, Gordont pedig kettesben hagyva Emmával. Reméltem, hogy mire visszamegyek ugyanúgy el lesznek és nem ér majd meglepetés…