78. rész. Igazam volt.

Tényleg nem szívesen hagytam ott Emmát, és nem vallottam be Simonének ennek igazi okát. Tutira veszem, hogy mikor visszaérek ott lesz Tom. Gordonnak közbejön valami, vagy Tom pont arra jár majd. Talán Simone is azért akar elvinni a klinikára, hogy neki segítsen. Lehet, hogy túl paranoiás vagyok, de van alapja. Ha pedig nincs és tévedek, Maxot fogom agyon ütni, hisz ő tehet arról, hogy most ilyeneken rágódom.

Útközben arra is rádöbbentem, hogy én mentem át Simonéhez azzal, hogy beteg vagyok. Nem magától találta ki hasracsapás szerűen, hogy menjünk el a klinikára. Le kéne állnom a gondolkodással. Eddig sosem mentem vele semmire.

Kétszer telefonáltam Gordonnak, míg távol voltunk, amit talán a büszke nagypapa zokon is vett egy picit. Viszont a mindig józan gondolkodású, éles eszű nagymama egyből kiszúrta, hogy valami nincs rendben velem. Eszem ágában nem volt elmondani neki a gondolataimat. Dehogy. Azzal vádolni a fiát, hogy el akarja venni a gyerekem és csak azért kedves velem, hogy megszívasson? Na azt nem. Annál nekem Simone ezerszer fontosabb és nem vagyok hülye. Lehet, hogy ő is szeret engem, de Tom akkor is a fia.

Ha már itt jártam, benéztem a kis srácokhoz. Lance és Alex, a Billék által gyámolt kis csöppségek. Emlékszem, mikor először találkoztam velük és Bill elmesélte a történetüket, nagyon meglepődtem. És meghatódtam. Akkor gondoltam először Tomról azt, hogy talán ő is normális érzésű lény. Ez a két pici srác döntő szerepet játszott abban, hogy megkedveltem Tomot. Ha ők nincsenek, ha nem ismerem meg őket, talán eszembe sem jut megfontolni, hogy esélyt adjak Tom megismerésére.

-         Mindig ez van. – jött vissza hozzám Simone.

-         Mi?

-         Ahogy beteszem a lábam, jönnek a feladatok.

-         Bent kell maradnod?

-         Igen. Vidd el a kocsimat, majd Gordon bejön értem.

-         Biztos? Megvárhatlak.

-         Tudom, hogy rohannál Emmához. Menj, tényleg.

-         Köszönöm.

-         És ne feledd, több alvás, kevesebb stressz, többször bízd a nagyira az unokáját, hogy levehesse a terhet a válladról.

-         Köszönöm.

-         Na menj, majd később beszélünk.

-         Szia. – megpusziltam, ő átadta a slusszkulcsát és elindultam vissza.

Próbáltam útközben elképzelni, hogyan fogok reagálni, mikor meglátom majd megint Tomot a kislányommal. Kellőképp felstuffoltam az agyam az elmúlt egy napban, úgyhogy valószínűleg igen nehéz lesz majd türtőztetnem magam. Nem akarom letámadni Tomot, hisz meg van az esélye annak, hogy nincs hátsó szándéka, és tényleg próbálkozik jól kijönni velem. Meg van az esélye, hogy fogalma sincs az apaságáról és Emma csupán csak szimpatikus neki.

Nem gyenge dugó állt be előttem. Nincs annyira messze a klinika Simone házától, de annyira pont elég, hogy fantasztikus dugó alakulhasson ki a kétszer egy sávos kis úton. A legközelebbi mellékutca, ahol esetleg kerülni tudnék is ilyen tempóban legalább negyed óra. Két rendőr és egy mentőautót engedtem el magam mellett, lehúzódva a sáv szélére. Ebből legalább kiderül, hogy az intézkedés elkezdődött. És, hogy baleset volt. Remélem hamarosan felszabadítják annyira az utat, hogy lehessen haladni.

Páran kiszálltak az autójukból és előre sétáltak bámészkodni. Katasztrófa turisták. Apuval így hívtuk az ilyeneket. Nekik tudniuk kell, mi történt. A hírek előtt mindent tudni és látni akarnak, hogy tovább adhassák biztos forrásként. Hogy egyeseknek mire van ideje… Nekem meg azon jár az agyam, mikor fogok már végre hazaérni. Felhívtam Gordont újra és beszámoltam neki a helyzetről. Megkértem, etesse meg és fektesse le Emmát, mert épp itt az ideje. Hallomás alapján egyedül volt és a kislányom is csendesen viselte a távollétemet. Ez legalább egy pozitívum a negatívumok közt.

Már az órát sem figyeltem, nem láttam értelmét. A visszafelé sétáló emberektől meghallottam egy-egy információ foszlányt. Két autó ütközött frontálisan. A szembejövő áttért a mi sávunkba és telibe vágta az itt haladó autót. Ezt bírtam összerakni, de a frontális ütközés valószínűleg azt jelenti, hogy nagyon hosszú ideig fogok még itt állni.

Az volt a szerencse, hogy a bámészkodók közül néhányan végre megunták más szerencsétlenségét bámulni és megindultak a már említett mellékút felé. Egy óvatlan pillanatban kielőztem a sávomból, hogy én is befúrjam magam közéjük.

És akkor láttam meg én is a baleset pontos helyszínét. Egy piros nagyobb testű, talán 7-es BMW jött szemből egy nagy fekete… Escalade.

-         Tom. – mondtam ki hangosan is azt, ami a fejemben zajlott.

Próbáltam reálisan gondolkodni. Ez egy divatos autó a fiatal tehetősebb férfiak körében, valószínűleg tehát nem Tom az egyetlen, aki ilyennel furikázik. De ezzel a gondolkodással sem gyengült a pulzusom a normális felé. Le akartam higgadni, hogy közelebb menjek és megnézzem a rendszámot. Most először nyomtam meg a dudámat, mióta a dugóban állok. Egy kis Golf előttem tötymörgött, nem tudta eldönteni, most bámulja még a balesetet, vagy leforduljon-e. Kikerültem, nem érdekelt tovább ő sem. Két rendőr integetett nekem, hogy soroljak vissza, mert itt nem tudok tovább menni. De már elég közel voltam ahhoz, hogy leolvassam a rendszámot. Előbb láttam meg viszont a hordágyat, amin ő feküdt. Épp a mentőautóba helyezték be. Egy hosszú pillanatig csengett a fülem, elhomályosult a tekintetem. Láttam, hogy a két rendőr jön felém és láttam, hogy mozog a szájuk, de nem jutott el a hangjuk a tudatomig. Becsukódott a mentő ajtaja és bekapcsolt szirénával elszáguldott.

-         Hölgyem! Hölgyem! Maga jól van?

-         Hova viszik? Melyik korházba viszik?

-         A megyeibe.

-         Engedjenek tovább.

-         Nem lehet hölgyem.

-         Ne hölgyemezzen, engedjen át.

-         Hozzátartozó?

-         Ő a gyerekem apja. Itt álok fél órája a dugóban és most tudom meg, hogy ő az. Azonnal engedjen tovább, tudnom kell mi van vele.

-         Engedjétek el! – kiabált a másik két rendőrnek, akik az autójukkal elállták az utat.

Nincsenek emlékeim erről az időintervallumról. Rettegtem. Megtörtént, amitől féltem.

A recepción szinte hisztérikus állapotban követeltem, azonnal mondják meg, hol találom. Nem is kellett sokat kérlelni a kissé megszeppent hölgyeményt. Egyből útba igazított. Ahogy közeledtem a kórteremhez egyre jobban zakatolt a szívem és egyre jobban féltem attól, mit fogok látni.

Várnom kellett, orvosok és ápolók voltak bent nála. Gyűlölök várni. Nagyjából negyed óra telt így el. Ahogy kijöttek tőle én megkérdeztem, bemehetek-e. Szabad utat engedtek az ajtó felé, miután leolvasták az arcomról, mit érzek.

-         Tom. – léptem be hozzá.

Nem volt ébren. Nem tudtam, alszik-e vagy ájult.

-         Tom. Ne csináld ezt, oké?

A feje be volt kötözve, nem volt nehéz kitalálnom, hogy ott sérült meg.

-         Én megmondtam. Akit ennyire szeretek, azzal kell, hogy történjen valami rossz. Igazam volt. De téged nem veszíthetlek el. Nem lenne erőm a folytatáshoz. Annyira szeretlek, és el kell, hogy mondjam neked. A szemedbe akarom mondani, úgyhogy azonnal nézz rám. Kérlek.

Elmosolyodott. Nem hittem a szememnek, de Tom mosolygott.