80. rész. Simone aggódik.

Másnap reggel Simone hívott.

-         Szia. – vettem fel.

-         Szia. Hogy vagy?

-         Fáradtan.

-         Köszönöm, hogy tegnap felhívtál a kórházból.

-         Természetes.

-         Miért mentél el olyan hirtelen?

-         Nem akartam ott maradni. És Emma is fáradt volt már nagyon.

-         Tom mesélte, hogy szerelmet vallottál.

-         Elmondta?

-         Igen. És ezért furcsállta, hogy utána szó nélkül leléptél.

-         Ha belelátnál a fejembe, nem biztos, hogy szóba állnál velem utána.

-         Beszélnünk kéne. Azt hiszem, tudom mi a te bajod, és együtt tudunk rajta segíteni.

-         Nem tudok átmenni. Be kell mennem az irodába.

-         Emmát viszed magaddal?

-         Igen.

-         Miért nem hozod el? Gyere előbb, leülünk beszélni, aztán vigyázok rá, míg dolgozol.

-         Nem is tudom.

-         Mi a baj? Mitől félsz?

-         Na jó. Egy óra múlva ott vagyunk.

Ittam egy teát, míg Em felkelt. Nem nagyon szeretem felébreszteni, csak ha nagyon muszáj. Szegénykém olyankor, mintha mérges lenne rám. Így inkább kivárom, míg magától felébred. Olyankor hallom, hogy nyöszörög, és amint odaérek a kis ágyához, már mosolyog is rám. Megetettem, felöltözünk és mentünk a nagymamához.

-         Sziasztok. – nyitott ajtót nekünk Simone.

-         Szia.

-         Gyertek. – vette át tőlem Emmát. – Iszol egy teát?

-         Már ittam egyet nem rég.

-         Jól van.

-         Akkor elmondod, miről akarsz beszélni velem? Vagyis hogy mi a bajom szerinted.

-         Persze. Üljünk le.

Emmát befektette a kiságyba és leültünk a kanapéra.

-         Szóval úgy vettem észre, hogy a hangulatod is ingadozik a fejfájással, émelygéssel és hasonló tünetekkel együtt.

-         A hangulatom?

-         Egyik pillanatban örülsz, hogy foglalkozunk Emmával, a másikban pedig aggódsz és egyfolytában telefonálgatsz, hogy minden rendben van-e. Egyik percben szerelmet vallasz a fiamnak, a másikban pedig köszönés nélkül ott hagyod. Tudom, hogy aggódsz egyfolytában és tudom, hogy fárasztó egyedül álló anyának lenni. Szerintem ezek nálad enyhe depressziót jeleznek.

-         Depressziót?

-         Szülés utáni depresszió. Ez nagyjából minden harmadik nőnél jelentkezik, kinél milyen mértékben és formában.

-         Szóval szerinted én depis vagyok?

-         De ez egyáltalán nem betegség. Tudunk segíteni rajta. Vegyél fel valakit takarítani és főzni, gyertek át gyakrabban, menj el a barátnőiddel néha kikapcsolódni. Vagy próbáljátok meg Tommal újrakezdeni a kapcsolatot. Kezdjétek előröl, randevúzzatok vagy nem is tudom. A lényeg, hogy ne érezd magad egyedül, ne érezd magad csapdában, ne uralkodjon rajtad a paranoia.

-         Nem is tudom. Szerinted emiatt nem bízom Tomban?

-         Nem bízol benne?

-         Na jó, mennem kell. El fogok késni.

-         Mikor végzel?

-         Nem tudom. Sietek.

-         Ne siess. Menj el, ebédelj meg valahol, ahol régen, vagy menj el vásárolni magadnak pár új ruhát. Kapcsolódj ki, én szívesen töltöm a napot Emmával.

-         Köszönöm. Majd hívlak.

Úgy éreztem, van valami abban, amit Simone mond. Tényleg hirtelen változik a hangulatom, tényleg mindig mást gondolok például Tomról is. Tegnap este felhívtam az autókereskedést és félretetettem egy vadonat új Escalade-t, ma reggel pedig úgy ébredtem, hogy minek veszek Tomnak ajándékot, mikor el akarja venni tőlem a gyerekem. Tényleg tartok tőle, hogy otthagyjam Simone házában a kislányomat, pedig nagyon örülök, mikor azt mondja, szívesen foglalkozik vele. Eddig azt hittem, Max ültetett bogarat a fülembe, de talán ő csak csepp volt abban a bizonyos pohárban. Az utolsó csepp lehetett.

Megfogadtam Simone tanácsát és a tárgyalásom után elmentem a bevásárló központba. Vettem magamnak pár új ruhát és Emmának is, aztán megebédeltem egy francia kis étteremben. Később elmentem a kereskedésbe és egy nagyobb összeget autóra váltottam. Vettem Tomnak egy ugyan olyan autót. Nem tudom miért, de úgy éreztem, kell neki. Örömet akartam okozni neki, mert tudom mennyire büszke volt arra az autóra. Számomra ez az autó maga Tom. Ha ránézel, mindent elmond arról, milyen Tom. Tökéletes összhang.

-         Helló, megjöttem.

-         Szia szívem. Hogy vagy? – ölelte meg Tomot édesanyja.

-         Mint látod a lábam egy merő gipsz és a fejem is fáj még.

-         Legalább egyben vagy.

-         Itt van Emma?

-         Igen. Viki dolgozik.

-         Ma még nem is hívott.

-         Beszéltem vele. Üljetek majd le együtt, kettesben beszélgetni.

-         Baj van?

-         Nem nevezném bajnak. De beszélnetek kell róla.

-         Akkor jó. – felelte és oda sétált a kiságyhoz. – Szia Emma. Itt az apukád.

-         Gordon hol van? Valamit matat a garázsban.

-         Megnézem.

Tom kivette Emmát az ágyából, és karjaiba vette.

-         Szia kicsi lány. Emlékszel még rám? Már túl vagyunk az első randin. – mosolygott. – Sőt rám nevettél először. – Emma is elmosolyodta magát megmelengetve ezzel édesapja szívét.

Fáradt voltam már, mikor megkaptam az autó kulcsait. Rendesek voltak, felajánlották, hogy házhoz hozzák az autót. Úgyhogy míg én beültem az enyémbe, egy srác beült Toméba és elindultunk. Megkértem, hogy az utcán álljon meg, ne jöjjön egészen a feljáróhoz.

A garázshoz érve megláttam Gordont, Simonét és egy nagyjából vele egyidős nőt.

-         Sziasztok.

-         Szia. Hogy vagy?

-         Jól.

-         Örülök. Ő itt a barátnőm Ivett. Épp most érkezett.

-         Szervusz. – nyújtott kezet.

-         Pszichológus vagy?

-         Honnan tudod?

-         Simone, te hívtál nekem egy pszichológust?

-         Csak beszélgessetek.

-         Na jó. Hol van Emma?

-         Bent van.

-         Megyek, és már itt sem vagyunk.

Bementem, ők pedig utánam, tudva, hogy Tomot fogom a gyerekkel találni. De nem így lett. Nem találtam ott senkit. Em nem volt az ágyában és Tom sem volt a házban.

-         Hol van Emma?

-         Az előbb még itt volt. Itt hagytam az ágyában Tommal.

-         Tommal? Hol vannak? Hol a lányom?

-         Viki nyugodj le. Biztos itt vannak valahol. Hová mentek volna?

Elővettem a telefonom és már hívtam is Tomot. Kicsengett. A konyhaasztalon. Szétnéztem a szobákban, de Tom és Emma sehol. Pillanatról pillanatra lettem egyre idegesebb és kétségbeesettebb. Simone úgy nézett rám, mint ha megőrültem volna. Fogalma sem volt róla, hogy az jár a fejemben, Tom elvitte a kislányomat, és nem hozza vissza.

Pár perc múlva lépett be Tom, karjában Emmával.

-         Kicsim! – vettem ki a kezéből.

-         Szia. – köszönt Tom.

-         Mit képzelsz?

-         Hogy érted?

-         Hol voltatok? Milyen jogon viszed el a lányomat? Mit akarsz elérni Tom?

-         Miről beszélsz? Csak kivittem a kertbe és mentünk egy kört a ház körül. Miért olyan nagy baj ez?