81. rész. Szerelem sokadik látásra…

Hallottam, ahogy a pszichológus nő megkérdezi Simonét:

-         Gyakoriak az ilyen hisztérikus kitörések?

-         Nem. Ez az első.

-         Ti most rólam beszéltek? Elvitte a lányomat! Idejövök és nincs ott, ahol hagytam!

-         Le kéne ülnünk beszélgetni. A kisgyermek érdekében is.

-         Hogy érted, hogy az ő érdekében is? Azt hiszed… azt hiszitek, hogy ártanék neki?

-         Nyilvánvaló a Simone által elmondott tünetek és a mostani jelenet alapján, hogy depressziós vagy. Megfelelően lehet kezelni, de addig is kérdéses, hogy a gyermek biztonságban van-e nálad.

-         Állj! – szólt közbe Tom. – Lehet, hogy depis és hisztis, de jó anya. Csak berágott, mert szó nélkül elvittem Emmát. Viki ne haragudj. Esküszöm nem gondoltam, hogy bajt csinálok ezzel.

-         Sajnálom, hogy letámadtalak, én csak… megijedtem.

-         De mitől?

-         Nem hiszem, hogy hallani akarod.

-         Bízz bennem.

-         Azt hiszem, tényleg kezeltetnem kéne magam. – fordultam Ivetthez.

-         Gyere el a rendelőmbe. Konzultálunk egyet és kitaláljuk a megoldást. – tartott felém egy névjegyet.

-         Rendben. – vettem el.

Ivett elköszönt Simonétől és elment.

-         Mi is megyünk.

-         Maradjatok. – Simone.

-         Nem. Köszönöm. Sziasztok. – feleltem és kimentem az ajtón.

-         Hogy hívhattál rá egy pszichodokit?- támadta le édesanyját Tom.

-         Látod, hogy kellett.

-         Megbántottad. A lelkébe gázoltál ezzel.

-         Fiam. Azt hitte, hogy el akarod rabolni Emmát. Szerinted ez normális gondolkodás? Szerinted nem tettem jól, amit tettem? Szerinted nem fog jót tenni neki a kezelés?

-         Azért ilyen, mert egyedül van. Én is játszom itt a majd kivárom a végét faszságot, közben hagyom, hogy kétségek közt legyen kettőnket illetően. Szeretem őt, és én vigyázni fogok rájuk. Viki nem beteg, csak törődni kell vele.

Beültettem Emmát az autóba, én is beültem, majd hazakocsikáztunk.

Kiborultam. Annyira hülyén érzem magam. Kiborultam mindenki előtt és lejárattam magam, mint anya. Lejárattam magam Tom előtt is. Tényleg jót fog tenni nekem egy pszichológus. Enyhén szólva rám fér. Most jutott az is eszembe, hogy Tom autója ott áll a házuk előtt nem messze az út szélén és én elfelejtkeztem róla. Lehet, hogy Em tényleg nincs biztonságban velem. De vele minden úgy klappol. Ismerem minden rezdülését, kialakult a napirendünk, ami flottul működik. Boldog kisbaba, keveset sír, keveset nyűgösködik, rendesen eszik, és sokat mosolyog. Rendesen fejlődik és tudom, hogy szeret. És Tom is megvédett. Azt mondta, jó anya vagyok. Tényleg nem akarta ő elvenni tőlem a kislányomat. Tényleg csak paranoiás vagyok. Tényleg egy komplett idióta vagyok. Elveszítettem Simone bizalmát, Tom bizalmát és csak remélni tudom, hogy erről Emma sosem szerez majd tudomást.

Kopogtak.

-         Jövök. – nyitottam ajtót.

-         Szia. – állt ott Tom a mankójával.

-         Szia.

-         Beszélnünk kell.

-         Biztos beszélni akarsz velem?

-         Biztos.

-         Gyere be.

Ahogy beléptünk és becsuktam az ajtót, rákezdett.

-         Nem tudtam, miért vagy olyan furcsa. Miért vagy mindig más. És ez az én hibám is. Nem törődtem veled, mert meg voltam sértődve rád. Utáltalak, amiért leráztál Max miatt. De akármennyire utáltalak, nem tudtalak nem szeretni. Még sem figyeltem rád, sőt direkt kerültelek. Hagytam, hogy egyedül legyél Emmával, pedig segítségre volt szükséged. De most már itt vagyok és segítek. Veled vagyok. Veletek vagyok. Mióta megismertelek, azt hajtogatom, hogy szükséged van valakire. Mindig is magamat gondoltam ebbe a szerepbe, csak engedd meg.

-         Fogalmad sincs még mennyire fogsz utálni, ha elmondok neked valamit.

-         Várj egy picit. Hagy fejezzem be. Tudom, hogy nem vagyok megbízható, nem túl jó a hírnevem és nem is volt alkalmam még bizonyítani. Nem ígérhetem meg, hogy örökre együtt leszünk, nem mondom azt, hogy életem végéig szeretni foglak. Nem fogok hazudni, csak hogy szépeket mondjak és levegyelek a lábadról. Nem ígérem, hogy egy év múlva elveszlek, és nem hiszem, hogy térden állva fogom megkérni a kezed. Csak azt tudom, hogy elég ideje szeretlek már ahhoz, hogy tudjam, veled akarok lenni. Nem számít, hogy meddig, ezen majd dolgozunk. Haladjunk más tempóban. Meg volt már az első csókunk, átéltük már az első szexet, lezajlott már az első nagy veszekedés is és már van egy közös gyerekünk. Félek az apaságtól és félek attól, hogy egy család legyünk, de akarom. Akarom Emmát és akarlak téged is. Szóval mit szólsz? Túllépünk a randizgatáson és kimondjuk végre, hogy egy pár vagyunk?

-         Te tudod? – kérdeztem könnyes szemeimmel nézve rá.

-         Persze, hogy tudom. Csak azt vártam, hogy te mond el. Azt akartam, hogy akard elmondani nekem.

-         El akartam.

-         Tudom.

-         Annyira szeretlek, ne haragudj rám, kérlek.

-         Na jó, ne sírj, oké? – ölelt magához.

-         Nehéz abbahagyni.

-         Kicsim, itt leszek neked. Nem vagy te beteg, csak kicsit fáradt. Anyu csak aggódott érted, de nincs semmi baj. Boldog leszel.

-         Megígéred? – kérdeztem szipogva.

-         Megígérem.

-         Emma a te kislányod. – néztem fel a szemébe.

-         Örülök, hogy ezt mondod. – mosolygott. - De ő a mi kislányunk.

Nem tudnám megmondani mikor voltam ennyire boldog, és mikor éreztem magam ennyire biztonságban, mint most, szorosan átölelve őt. Mostantól minden rendben lesz. A maga Tomos stílusában vallott szerelmet és ígért – ha nem is örök, de – hűséget.

-         Vettem neked egy autót. – jelentettem ki már kicsit lenyugodva egy mindent elsöprő, fantasztikus, extázisba ejtő csók után.

-         Miért nem ezzel kezdted? – csókolt újra és újra.

Aznap már velünk maradt. Figyelte, ahogy Emmát etetem, és ő fektette ágyba. Ült mellette a földön, míg én mesét olvastam neki. Tudtuk, hogy nem lesz egy szempillantás alatt idillikus családi életünk, de tudtuk, hogy dolgozni akarunk rajta.

Az első pszichológusnál töltött órám után már úgy éreztem, semmi bajom. Egy óra alatt kiöntöttem a szívem, egy óra alatt daráltam el a múltam, egy óra alatt vázoltam fel neki a Tommal való kapcsolatomat attól a bizonyos naptól, mikor megjelentek a műsoromban, addig a bizonyos napig, míg elém állt és azt mondta, velünk akar lenni. Szó sincs betegségről. Lehet, hogy depis vagyok, de ha ebből nem gyógyulok ki most, akkor soha. Egyszerűen boldog vagyok. Van új családom. Simone és Gordon vállalják a szülői szerepet, Bill mint egy bolondos, de megbízható testvér. De ami a legfontosabb, hogy Emma nem fog nélkülözni. Dédszülők, nagyszülők, nagybácsi és egy tökéletes apa. Tom azt mondta, haladjunk az ő tempójában. Sokszor gúnyolódott azzal, hogy mi csak randizgatunk, de egy hét múlva hozzám költözött. Azt mondta, csak azért, mert hülye lenne a kis lukban lakni Billel, mikor lakhat München egyik legnagyobb házában. Mindemellett randiztunk is. A hétköznapok munkával teltek, esténként együtt dugtuk ágyba a kis hercegnőnket. Hétvégente pedig együtt voltunk. Emma a nagyszülőknél, mi pedig csak kettesben. Már nem féltem tőle, hogy egyszer elhagy, hogy megun és lelép egy másikkal. Nem. Ő már nem az a Tom. Hisz itt lakik nálam, itt lakik velem és a lányunkkal. Mi már összetartozunk és tudom, hogy ha nem is házasodunk össze, attól mi még örökké együtt maradunk. Nem kell hozzá papír és tömeg előtt tett ígéret. Csak az kell, hozzá, hogy minden nap egymás szemébe tudjuk mondani, szeretlek. És mi ezt megtesszük. Nem így terveztük, egyikünk sem gondolt erre, sok idő kellett, míg így egymásra találtunk. Sok hülyeséget tettünk, sokszor beszéltünk el egymás mellett, sokszor hátráltunk meg és sokszor reagáltunk túl egy-egy dolgot. Mikor erről beszélünk, csak nevetünk az egészen. Már okosabbak vagyunk, már átlátjuk, mit hogyan kellett volna. Már tudjuk azt is, hogy a közjáték mit sem számít, ha a végeredmény ennyire jó. Emberileg nem változtunk meg ez idő alatt, csak összecsiszolódtunk. Megismertük egymást mielőtt rájöttünk, hogy összetartozunk. Billnek igaza volt. Szerelem sokadik látásra…