81. rész. „Gyenge próbálkozás volt.”

-        Szóval te vagy a titokzatos lány, akinek az ösztöndíjat köszönhetjük. – egyik pasi.

-        Hát én ezt azért nem állítanám. Ti mind Georg munkatársai vagytok?

-        Igen.

-        Ennyi pasi tanít ott? Ha ezt tudom, mindig én viszem Vivit suliba. – próbáltam oldani ezzel a feszült hangulatot.

Rég voltam már 4 férfival egyszerre. Peter társaságában előfordult, de azok többnyire melegek voltak és nem éreztem, hogy rajtam legeltetik a szemüket. Talán egy kevésbé kirívó ruha célszerűbb lett volna.

-        Jó estét! – jött az asztalhoz Bill.

-        Hello haver! – állt fel Georg. – Ő itt Ben, a többieket már ismered.

-        Igen. Sziasztok. Hozzak valakinek valamit inni?

-        Nem, köszi. – srácok.

-        Viki?

-        Én még egy ilyen koktélt szeretnék.

-        Azonnal. – mosolygott és már ment is rendelni.

-        Észrevetted, hogy viselkedik velem? – súgtam Georgnak.

-        Szerintem csak zavarban van. Úgy tesz, mint ha tényleg egy jó haverja lennél.

-        Na jó, ez nekem mégsem fog menni. Inkább hazamegyek.

-        Ne menj már! Gyere, táncoljunk. – markolta meg a kezem és odahúzott a tánctérre.

Bill ezalatt visszaült az asztalhoz. Úgy 4-5 szám erejéig táncoltunk, aztán mi is csatlakoztunk.

-        Itt az italod. – tett elém egy poharat Bill.

-        Köszi.

-        Na milyen volt a bemutató, haver? – Georg.

-        Nagyon jól sikerült. Hoztam neked és Gustavnak pár pólót onnan.

-        Kössz. Milyen jó, ha az ember legjobb haverja világhírű márkák ruháiban pózol, és még haza is hozhat belőlük párat.

-        Ugye. Mondtam én, hogy mentek még velem valamire a banda után is.

-        Ezt inkább mi mondtuk neked.

-        Igaz. – mosolygott elismerően.

A hangulat Georg közreműködése után kicsit oldódott. Megismerkedtem a másik három fickóval is és végül egész jól éreztem magam. Fogytak a koktélok is, de az óta a kínos „becsípés” óta odafigyelek a helyes mennyiségekre. Főleg nem akarok Bill társaságában berúgni. Na az érdekes lenne. Vele nem sokat beszélgettem. És ő sem nagyon szólt hozzám. Georgal úgy 20 percenként leléptünk táncolni, mikor meghallottunk valami jó számot. Hasonló az ízlésünk vele is zene téren. A végén úgy tűnt, Bill kicsit unatkozik. Georg 3 barátja éjfél előtt együtt távozott.

-        Hallom elkészült a Nolting és Schäfer első lemeze. – Bill.

-        Igen. Violet Fisher a mi felfedezettünk. Ha minden jól megy ő lesz 2008 hangja. – vigyorogtam beképzelten. – Legalábbis mi azt csinálunk belőle. Akkora reklámot és hírverést szervezünk a kiscsaj köré, amivel lefedjük az egész zenei piac ezen részét.

-        Vakmerő tervek. – Georg.

-        De közel sem lehetetlen.

-        Mindent elérsz, amit akarsz. – tartotta koccintásra a poharát felém Bill.

-        Nagyjából. – viszonoztam erőtlenül.

-        Na jó srácok, én szerintem megyek. Ti maradtok? – Georg.

-        Miért mész? – én kétségbeesve.

-        Fáradt vagyok.

-        Szerintem akkor megyek én is.

-        Hát legyen. – egyezett bele Bill is.

A kínos kettesben maradást megúszva hívtam egy taxit és hazamentem. Tudtam jól, hogy Georg egyáltalán nem olyan fáradt, mint azt előadta. Útközben egy smst is írt.

„Gyenge próbálkozás volt. Bocs, de nem hagyhattam ki =) Jó éjt!”

Vigyorogtam ugyan, de meg tudtam volna fojtani.

-        Direkt akartál minket kettesben hagyni? – Bill.

-        Dehogy!

-        Georg! Mióta ismerjük mi egymást?

-        Csak próbálkoztam.

-        Figyelj, nem kell. Csak kínos szituba hozol mindkettőnket. Alakulnak a dolgok maguktól. Nem kell erőltetni.

-        Hogy érted, hogy alakulnak? Mi alakul?

-        Hát a barátság. Nehézkesen megy, mert nehéz megfelelő témát találni, de idővel oldódunk.

-        Haver, te most taktikázol, vagy tényleg a barátja akarsz lenni?

-        Nem taktikázom. Meg akarom próbálni. A kapcsolat nem jött össze, de szerintem már mindketten túl vagyunk rajta. Viszont, mint embert, nagyon szeretem. Jól érezzük magunkat együtt, akkor miért ne lehetnénk barátok?

-        Hát, ha ezt tényleg így gondolod, oké. De biztos vagy benne, hogy Viki is ezt akarja?

-        Azt mondta, hiányzom neki én is és őt az is boldoggá teszi, ha beszélgetünk. Ebből azt szűrtem le, hogy neki ennyi elég. Tehát ő is barátkozni akar velem.

-        Így már értem! – esett le Georgnak a helyzet. Mostmár ő is átlátta, min csúszott el a dolog. Bill nem úgy értette, ahogy én azt közölni szerettem volna.

-        Miért? Viki nem így gondolta?

-        De, de! Persze, csak kíváncsi voltam. – magyarázta ki magát.

A szombati reggelem nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Nem igazán tudtam rendesen kialudni magam. Úgy reggel 9 körül csörgött a telefonom. Georg gondolta életbevágóan fontosnak, hogy közölje, ma reggel Ausztriába utazik. Éjszaka megálmodta, hogy neki meg kell lepnie Clart. Jó érzés, hogy körülöttünk mindenki boldog. Tényleg, nem vagyok féltékeny. Főleg az esik jól, hogy például Georg is, velem osztja meg az ilyen kis boldog dolgait. Igaz én a helyében ezt nem szombat hajnali 9-kor tenném, de hát ez van.

Kinéztem az ablakomon és igen. Eljött a december és eljött a legszebb évszak. Mikor odakint korán sötétedik, csend van, csak a hó hullását hallod, és ahogy ropog az arra tévedő sétáló emberek lába alatt. Ilyenkor imádok nagyokat sétálni. Sokkal fényesebb és nyugodtabb minden.

De kivel fogok én sétálgatni? Ez az első telem a bátyám nélkül. 11 hónapja hagyott magamra. Azelőtt korunkkal dacolva lementünk a parkba és hatalmas, hóembernek nem igazán mondható képződményeket építettünk. A tél, a hó a gyerek lelkünket hozza ki belőlünk. Vagyis mostmár csak belőlem.

Elfogott a rosszkedv. Így elég kilátástalannak tűnt az esti lehetséges programom. Nekiláttam főzni valamit, aztán anyukám hívott. Megérezte, hogy most szükségem van rá. Közel fél órát beszélgettünk, hogy kicsit megvigasztaljon. Nem mondhatnám, hogy nagy sikerrel, de azért afelől megnyugtattam, hogy jól leszek, ne aggódjon értem annyit.

Niki is hívott, hogy megkérdezze, nincs-e kedvem vele és Vivivel egy kicsit lemenni a játszótérre. Ezt most inkább kihagytam. Nem biztos, hogy jó társaság lennék most.

4 óra körül már sötétedni kezdett mikor kopogtak az ajtómon. Esther volt az.

-        Szia nagylány! – puszilt meg.

-        Szia. Gyere be.

-        Hát te? Miért kuksolsz itt a sötétben egyedül szombat este?

-        Kivel kuksolnék? – ültem vissza az ablakba.

-        Rossz kedved van?

-        Eléggé.

-        Mi a baj? Bill?

-        Brian jutott eszembe.

-        Mikor megláttam, hogy esik a hó, nekem is eszembe jutottak a régi téli esték, mikor megtámadtuk a parkot és éjszakába nyúlóan bohóckodtunk.

-        Nagyon hiányzik.

-        Nekem is. – ült le mellém és megfogta a kezem. – De attól nem lesz, jobb, hogy itt ülsz magányosan.

-        Kivel ülnék?

-        Billel ez már nem fog összejönni?

-        Nem hiszem. Annyira jó volt, mielőtt megismertem. Sosem éreztem magam ennyire magányosnak.

-        Figyelj, gyere el velünk. Tommal elmegyünk bowlingozni. Lehet, hogy Kittyék is csatlakoznak. Bill is tuti eljön.

-        Nem köszi. Inkább elmegyek, sétálok egy nagyot, aztán lefekszem aludni. Holnap dolgoznom kell.

-        Hát te tudod.

-        Azért köszönöm.