82. rész. Mint a gyerekek.

Miután Esther elment, Kitty hívott.

-        Igen?

-        Szia. Most beszéltem Estherrel. Mondta, hogy nem vagy túl jó hangulatban. Szükséged van társaságra?

-        Nem, köszi. Aranyos vagy, de most inkább egyedül lennék.

-        De tudod, hogy akármikor hívhatsz, ha kellek.

-        Igen tudom. És nagyon szépen köszönöm, de ti csak érezzétek jól magatokat, és verd el őket bowlingban helyettem is.

-        Úgy lesz, ne aggódj.

-        Még annyit megtennél, hogy holnap reggelig átfaxolod a jövőheti meghallgatások anyagát?

-        Hát azt bent hagytam az irodában. Elmegyek érte és elviszem hozzád, ha az úgy jó neked.

-        Dehogy. Hagyd csak. Majd én elhozom később.

-        Hát jó és bocs, nem tudtam, hogy még hétvégén kelleni fog.

-        Semmi baj. Csak gondoltam, holnap átnézem, úgysincs más dolgom és legalább elfoglalom magam.

-        Hát jó. Na, ha meggondolod magad az estével kapcsolatban, hívj fel.

-        Rendben. Puszillak.

-        Én is. Szia.

Felöltöztem és bementem az irodába.

-        Na öcsi? Jössz te is? – Tom.

-        Persze. – Bill.

-        Sziasztok. – lépett be Esther a házba. Tomot megcsókolta, Billnek pedig kiosztott két puszit.

-        Szia baba, mi a helyzet? Vikinél voltál?

-        Igen. De ő nem jön. Jól gondoltam, hogy rosszkedve van.

-        Mi baja? – Bill.

-        Brian. Nagyon hiányzik neki. Ez az első tél nélküle. Mikor leesett az első nagyobb hó, mint ma, Brian első dolga volt Vikihez menni és irány a legközelebbi park. Éjszakákba nyúlóan tudtak ott szórakozni. Párszor én is elmentem velük. Mint két gyerek.

-        Hát miért nem megyünk el vele? – Bill.

-        Szerintem inkább egyedül maradna. – Esther.

-        Ha otthon ül és bámul ki az ablakon, attól nem lesz jobb.

-        Tudom Bill.

-        Miért nem mész át hozzá? – Tom.

-        Meglátjátok, majd én felvidítom. – mondta, felkapta a kabátját és már ment is.

-        Totál oda van érte még mindig. – Tom.

-        Akkor miért ez a barátkozás? – Esther.

-        Georg szerint Bill félreértette Vikit. Azt hitte, már nem szereti és ezért Bill is azt mondta, hogy nem szereti Vikit. Ezért vágta rá a hiányzol szöveg után, hogy legyenek barátok.

-        Tehát, ha jól látom, Bill szereti Vikit, nagyon is, csak nem mer lépni, mert fél, hogy Viki már nem szereti őt?

-        Valahogy így.

-        Szerintem Viki is szereti őt.

-        Nekem ez már túl bonyolult. Nem akarok belefolyni. Majd rájönnek maguktól.

Összeszedtem a papírokat az irodában, aztán elindultam haza. Felmentem a lakásba és nekiláttam a munkának. Egy hatalmas hógolyó csapódott az ablakomnak. Nagyon megijedtem. Odamentem az ablakhoz és kinéztem, de sehol nem láttam az utcán senkit. Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Ez volt a hiba. A következő hógolyó már repült az arcomba, amint kidugtam a fejem. Egyből tudtam, hogy csak és kizárólag egy ember lehet.

-        Basszus! – hangzott el ugyanaz a kifejezés, mint akkor.

-        Legalább nem kő. – kiáltottam le neki.

-        Olyan bőszen gyúrtam a golyót, hogy nem vettelek észre. Ne haragudj!

-        Nem haragszom. – mondtam és törölgettem az arcomról a havat és a vizet.

-        Lejössz?

-        Bocs, de most inkább nem.

-        Gyere már! Nem bánod meg.

-        Bill, nincs valami jó napom. Inkább pihennék.

-        5 perc. Adj 5 percet!

Kíváncsi voltam mit akar, úgyhogy felvettem a kabátomat és lementem.

-        Szia. – köszönt, mikor leértem.

-        Szia.

-        Fájt? – simogatta meg a vöröslő nyomot az arcomon.

-        Nem, csak meglepett. – nyugtattam meg.

-        Gondoltam sétálhatnánk egyet.

-        Bill, nincs erre szükség. Gondolom a csajok mondták, hogy rossz kedvem van.

-        Igen. De nem sajnálatból vagyok itt veled. Gyere, mutatok valamit.

Belementem és elindultunk a park felé. Jó érzés volt a szűz havon lépkedni. És láttam Bill lábnyomait, amik azt igazolták, hogy már járt erre nemrég. Mielőtt fejbedobott volna. Pár perc séta után odaértünk a célunkhoz.

-        Ezt te csináltad? – kérdeztem egy közepes méretű és egész tökéletesnek tűnő hóemberre mutatva.

-        Igen. Neked csináltam.

-        Köszönöm. – nyögtem ki egy perc után és elsírtam magam.

-        De béna vagyok. Ne haragudj. Én azt hittem, ez majd felvidít. Nem hittem, hogy pont az ellenkezőjét érem el.

-        Semmi baj. Eddig bírtam a napot sírás nélkül. – szipogtam. – Köszönöm. Tényleg aranyos.

-        Gondoltam, ha már itt a hó, élvezzük ki. És véletlenül megtudtam, hogy hasonlóképp gyermeklelkű vagy, mint én, ha a havazásról van szó.

-        Szóval nem szánalom?

-        Egyáltalán nem. Na gyere ide. – tárta szét a karjait.

Gondolkodás nélkül bújtam be közéjük. Ő átkarolt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.

-        Ezt leejtetted. – néztem le a földre és kibújva az ölelésből, lehajoltam.

-        Mit?

-        Ezt! – feleltem és egy hókupacot nyomtam a feje tetejére.

Erre ő is markolt egy jókora adagot a földről.

-        Ne! Ezt megérdemelted! Most vagyunk egálban! – kezdtem hátrálni.

-        Nos, ami a hajam tönkretételét illeti, nem ismerem azt a szót, hogy egál. – felelte és közeledett felém.

Egy ideig sikerült hátrálnom, hogy pont ne érjen el. Azért csak egy ideig, mert miután tettem egy kört a mellettünk álló fa körül, sikeresen belehátráltam a Bill által épített hóemberbe és átestem azon. Bill egyből a segítségemre sietett. Felém tartotta a kezét, én megfogtam és hagytam, hogy felhúzzon. Amint felrántott, az arcunk úgy 10 centire került egymáshoz. Úgy éreztem, most kell megtennem. Ennél jobb pillanatot el sem tudnék képzelni. Ő is a szemembe nézett és egy arcizma sem rándult. A szájára néztem, majd a szemébe újra.

-        Bill… - kezdtem volna, mire ő a még mindig meglévő hó adagját a fejembe nyomta.

Meglepődtem. Ha ez nem haveri gesztus volt, akkor semmi. Ha ebből nem vette le, hogy én épp szerelmet készülök vallani, akkor semmiből. Álltam megmerevedve a csalódottságtól, ő pedig nevetett.

-        Na most vagyunk talán egálban.

-        Gratulálok. – mondtam, egy jól megjátszott mosollyal az arcomon.

Most kéne okosan megoldanom a szituációt. Vagy elköszönök és lelépek, vagy belemegyek a játékba, és tovább folytatjuk ezt az akármit, ami itt folyik. Ha lelépek, megkérdezi, miért. Erre nincs most megfelelő válaszom. Ha belemegyek a játékba, azzal erősítem a hitében, miszerint a barátság számomra is bőven megfelelő kapcsolat.

-        Mi az? – Bill.

-        Látom, el vagytok! – jelent meg Tom és a kis csapat.

Micsoda időzítés. Azt hiszem, sosem örültem még annak ennyire, hogy megzavarnak Billt és engem a kettesben létben.

-        Itt bizony hócsata folyik! – kapott fel egy hókupacot Gustav, és kezdetét vette egy fiúk a lányok elleni, szinte az egész park területét magába foglaló csata.

Tényleg, mint a gyerekek. Nappal ők, éjszaka mi uraljuk ezt a területet, és mi érezzük újra magunkat az ő helyükbe. Talán ez az a dolog, ami el tudja feledtetni bánatunkat és sérelmeinket. Újra gyermekek vagyunk és nem a gondterhelt felnőttek, akik csak magukra vannak utalva.