83. rész. Ezek gátlástalanok.

Jó darabig elszórakoztunk, míg a hó újra szakadni kezdett és már mind tetőtől talpig vizesek voltunk. Kimerülten, lihegve vetettünk véget a csatának, melyből látszólag mi kerültünk ki vesztesen. Persze, a gyengébbik nem. Tom egy pillanat alatt szerelte le Esthert és ők az idő nagy részét fetrengve töltötték a hóban. Gustav és Kitty majdnem egyforma esélyekkel indultak egymás ellen, Gustav ereje állt szemben Kitty kitartásával, így ők fáradtak ki talán a legjobban. Mi Billel egy idő után feladtuk az egymás után rohangálást, fák között kommandózást és nekiláttunk újjávarázsolni a hóembert, amiben úgy fél órával ezelőtt kárt tettem, mikor átestem rajta. Egész jó kis csapatmunka volt részünkről.

-        Na gyertek fel hozzám, mindenki a vendégem egy bögre forró teára, és legalább megszáradunk.

-        Díjazom az ötletet. – Tom.

-        Menjünk! – Gustav.

Felmentünk a lakásomba, a radiátorokra aggattuk a kesztyűket, sálakat és leültettem őket a nappaliban.

-        Segítsek? – Kitty a konyhában.

-        Nem köszi. Gyorsan megvan. Egyébként, ti nem bowlingozni akartatok ma este?

-        Nem akartunk egyedül hagyni. Gondoltuk veled töltjük az estét és felvidítunk.

-        Köszönöm.

-        És mi volt Billel?

-        Á, semmi. Volt egy pillanat…

-        Ácsi, erről nem akarok lemaradni. – csatlakozott Esther is hozzánk.

-        Kihallatszik, amit beszélünk? – Kitty.

-        Nem, de valahogy éreztem, hogy itt a helyem. Szóval folytasd, milyen pillanat?

-        Ja igen. Szóval felsegített, mert elvágódtam a hóemberében. Úgy éreztem, eljött az a perc, mikor színt vallok és lemondok a barátságunkról. Ahogy nézett a szemembe, úgy gondoltam, ő is inkább egy csókra hajlana. Ehelyett ő egy hógolyót préselt a fejem tetejére.

-        Tudod… - kezdte volna Esther.

-        Ne. Ezt most nem kell agyon magyarázni. Értem a lényegét, más nem fontos. És talán hülyeség lett volna megcsókolni, mert talán így tényleg jobb.

-        Feladod? – Kitty.

-        Fel. – mondtam ki magabiztosan.

-        Szólhatok? – Esther.

-        Persze. – mosolyogtam.

Nem bírta magában tartani sosem a véleményét. És ez nem is baj, csak nem szeretem azt hallani más szájából, amit legbelül én is tudok, csak nem akarom bevallani magamnak.

-        Kössz, szóval. Mikor Billnek elmondtam, hogy rosszkedved van Brian miatt, már vette is a kabátját és csak annyit mondott, ő majd felvidít, meglátjuk. Szerinted, ha egy hónapig nem is láttátok egymást, majd azt mondja legyetek barátok, és rá pár napra hanyatt homlok rohan, mert te nem vagy valami jó hangulatban, akkor az azt jelenti, hogy hirtelen akkora barátságot érez irántad, ami nem hagyja nyugodni? Nem. Az csakis azt jelentheti, hogy szeret. És meg kell mondjam, baromira unom ezt már, mint körülöttetek mindenki más. Könyörgöm, felnőttek vagytok. Ha szereted, akkor állj oda és mond meg neki. Mit számít, hogy milyen választ kapsz? Nem vagy már tizenéves, aki már másnap újra szerelembe tud esni egy másik srácba. Ha Bill nem az igazi, akkor nem az. De ha igen, akkor azt nem szabad elszalasztanod.

-        Így van. Úgyhogy, megisszuk azt a teát szélsebesen, majd angolosan távozunk, te pedig odavonszolod a kis hátsódat és kerek perec elmondod, mit érzel. Ő vagy elmegy, vagy itt marad. Két esélyes a dolog, de mi nem az? Nem lesz világ vége, ha elutasít. De hidd el nekünk, tuti nem fog elutasítani. Ez a srác szeret téged, úgyhogy elég a rinyálásból! – vette át a szót Kitty.

-        Csajok, nagyon beizgultatok, úgy érzem. Mintha ti lennétek a helyemben.

-        Hogyhogy eljöttetek? – Bill.

-        A csajok rosszul érezték magukat, hogy mi bowlingozgatunk, mikor Viki ilyen szomorú a tesója miatt. – Gustav.

-        De én eljöttem.

-        És kettesben akartál maradni vele? – Tom.

-        Nem, csak…

-        Ugyan már Bill!! – Gustav. – Magadat is hülyének nézed? Vagy csak minket?

-        Tudjátok, miket mondott nekem a rögzítőmre?

-        Nem. De ki az istent érdekel!!!?? Szereted őt? – Tom.

-        Nem tudom. Vagyis, azt hiszem.

-        Akkor meg felejtsd már el, hogy mi történt! – Gustav. – Ne azzal foglalkozz, hogy ki miket mondott vagy tett, hanem végre azzal, hogy mikből maradtok ki, ha tovább játszátok ezt a szerepet.

-        Nem akarom elkapkodni. Nem akarok újra ugyanabba a hibába esni.

-        Van már terved is? – Tom.

-        Olyasmi. De lassan akarok haladni, kis léptekkel és mindent biztos talajra építeni. Azt akarom, hogy megismerje azt az énemet is, amit eddig talán nem.

-        Tehát a legyetek barátok, tényleg csak kamu duma volt? – Tom.

-        Igen.

Erre Tom egy 10-est adott Gustavnak, aki öntelt mosollyal zsebre is dugta azt. Bill nem akart belemenni ebbe, tudta jól, hogy 3 barátja fogadni fog erre a játszmára, mert sokáig húzódik és tényleg sosem tudni, mi lesz a vége.

-        Ha egy héten belül újra együtt lesztek, kapok még Georgtól is egy 20-ast. – Gustav.

-        Elképesztőek vagytok.

-        Itt a tea. – jött előre Esther a konyhából, mert tudta jól, hogy miről folyik itt a beszélgetés.

Ahogy megittuk a teákat, Kitty már fel is pattant a kanapéról.

-        Hát akkor mi megyünk is.

-        Szerintem mi is. – Esther.

Nagyon ciki volt a helyzet, ahogy a két srác egy mukkanás nélkül egyezett bele a korai és hirtelen távozásba. Vették a kabátjaikat, és barátnőikre is feladták az övékét. Nem is igazán szólaltam meg én sem és Bill arcán is csak egy halvány mosolyt láttam.

Elköszöntünk és mind a négyen távoztak.

-        Ez elég érdekes volt. – állapítottam meg, miután becsuktam utánuk az ajtót.

-        Hihetetlen banda. Gátlástalanok.

-        Akkor te is kaptál fejmosást? – mosolyogtam és visszaültem a helyemre.

-        Te is?

-        Még szép.

-        A srácok még fogadásokat is kötöttek.

-        Hát tényleg elég gátlástalanok.

-        De látod. Magunktól képtelenek vagyunk megtenni, amit kéne.

-        És szerinted mit kéne? Mármint én azt hiszem, tudom, hogy mit akarok, de fogalmam sincs, te mit akarsz.

-        Ezzel én is így vagyok.

-        Annyira gyerekesek vagyunk. Mármint komolynak kell lennünk a munkánk és az életünk szervezése terén, de valahogy ha egymásról vagy a magánéletünkről van szó, olyanok vagyunk, mint ha még mindig a két önfejű tini lennénk Magdeburgból.

-        Az igaz. De akkor már használjuk is ki ezt a lehetőséget és beszélgessünk őszintén.

-        Ennek örülnék. Úgy érzem a legutóbbi beszélgetésünk során talán kicsit elferdítettük az igazságot, ami az érzelmeinket illeti. Legalábbis én nem mondtam el mindent.

-        Én sem teljesen.

-        Ez most meg túl van erőltetve.

-        Na jó, ne szenvedjünk tovább. Bújj a kabátodba és menjünk sétálni.

-        Szakad a hó.

-        Már nem annyira. És különben is. Itt akarsz ülni feszengve, vagy inkább sétálnál velem egy nagyot a környéken?

-        Kettes ablak nyílj ki. – adtam meg a válaszomat és már mentem is a kabátjainkért.