97. rész. Pár nap otthon.

Úgy 10 perc mászkálás után kicsit lehiggadtam, kivettem egy üveg bort a hűtőből és leültem a csajok közé a kanapéra.

-        Gondoltátok volna, hogy Bill megcsal? Hogy ő képes erre? Anélkül, hogy megkérdezett volna, mi történik valójában? Hogy hihette, hogy képes vagyok őt megcsalni ennyi bizonyítás után? – sírtam el magam. – Most mihez kezdjek? – kérdeztem zokogva.

Szó nélkül öleltek magukhoz, én pedig csak zokogtam.

-        Ezt elszúrtuk. – Tom.

-        Mit mondtam nektek? Hogy Viki tuti nem csalja meg Billt. – Gustav.

-        De annyira egyértelműnek tűnt. – Georg.

-        Minek hívtad oda Vikit? Te nem vagy normális. – Tom.

-        Nem néztem ki Billből, hogy képes megcsalni őt. Gondoltam, ha Viki azonnal elmondja neki, hogy félreértés az egész, akkor minden rendben lesz. De mire Viki odaért, ezek már csókolóztak.

-        Az öcsém nagyon kétségbe lehetett esve, ha képes volt erre.

-        És előtte egy órán keresztül ivott. Azt is vedd számításba.

-        Clarnek gyereke van. – Georg.

-        Tudjuk, haver! Hívd fel és beszélj vele! De most ez fontosabb. – Tom.

-        Nem hívom fel. Ezt át kell gondolnom. Eddig titkolta előlem. Hetekig hazudott.

Éjfél már elmúlt, mikor Bill betántorgott a házba.

-        Helló. – mondta egy nagy csuklás kíséretében.

-        Na végre! – Tom. – Totál részeg vagy.

-        És akkor mi van?

-        Az van, hogy nagy barmok voltunk. Viki nem csalt meg. Clarrel volt egész nap. Georg hívta őt este mikor kiment telefonálni és Clar miatt sietett haza reggel. Tudod, mit kaptunk Vikitől?

-        Itt volt?

-        Igen. És előtte végignézte, ahogy Mandyvel smárolsz.

-        Elmegyek hozzá. – indult vissza az ajtóhoz.

-        Nem mész te sehova. Nem vagy abban az állapotban. És már beszéltem Estherrel. Ágyba dugták Vikit nem rég.

-        Tesó, én…

-        Tudom. A mi hibánk. Mi beszéltük tele a fejed. És hidd el, helyre hozunk mindent. Te most feküdj le és meglátod, holnap mindent helyre hozunk. Ígérem.

Bill nem igazán tudott mit kezdeni, így ledőlt a kanapéra, úgy ahogy volt és megpróbált elaludni.

Reggel korán csörgött a telefonom.

-        Tessék?

-        Szia, Gustav vagyok.

-        Szia.

-        Felkeltettelek?

-        Igen.

-        Csak azt akartam kérdezni, bejössz-e ma?

-        Persze, csak kicsit összeszedem magam.

-        Figyelj, ha akarod, viszem a hátamon a céget egy pár napig.

-        Nem kell. Megyek, mondom, egy óra és ott vagyok.

-        Rendben. Várlak.

-        Szia.

Lezuhanyoztam, felöltöztem és bementem.

-        Jó reggelt. – léptem be az irodába egy hatalmas bögre kávé kíséretében.

-        Szia. Hogy vagy?

-        Sehogy. De ma van a premier. Úgyhogy itt a helyem.

-        Idő közben hívtak az mtv-től, hogy ma nem lesz premier. Azt mondták, majd pénteken.

-        És miért?

-        Mert nem pontosan az a forgatókönyv, amit leadtunk nekik, így ezt az újat még engedélyeztetni kell.

-        Értem.

-        Figyelj, ha akarsz, menj nyugodtan haza.

-        Nem tudom, mit akarok.

-        Ne haragudj, hogy odahívtalak. Én azt hittem, Bill nem képes ilyenre.

-        Én is. De rajtad kívül úgy látszik, mindenkit félre ismertem.

-        Sajnálom.

-        Neked nincs mit sajnálnod. Viszont én most lelépek.

-        Nem akarsz beszélgetni? Mondta Kitty, hogy velük nem sikerült.

-        Hát a sírástól nem tudtam nagyon megszólalni, aztán lefeküdtem.

-        Most mihez kezdesz?

-        Fogalmam sincs. De ha arra gondolsz, kibékülök-e Billel, a válaszom, nem. Ma még biztos nem. És most én hazamegyek. Téged Bill biztos hívni fog, hogy megkérdezze, mire számítson. Mond meg neki nyugodtan, hogy nincs kedvem beszélni vele.

-        Rendben. Vigyázz magadra. – ölelt át.

-        Köszi.

A lakásomba mentem és összepakoltam pár holmit. Bezártam a lakást és elindultam haza. Haza anyuékhoz.

-        Sziasztok. – léptem be a házunkba.

-        Szia kicsim. – ölelt magához anyukám. – Hát te? Miért nem szóltál, hogy jössz?

Válaszképp elsírtam magam.

-        Jaj kicsim. Mi a baj? – ölelt továbbra is és simogatta a hajamat.

-        Nem akarok beszélni róla.

-        Rendben. Menj fel a szobádba, pihenj egy kicsit. Aztán együtt készítünk apádnak valami kaját, mire hazaér.

-        Köszönöm anyu.

Felmentem a régi szobámba és lefeküdtem a régi ágyamba. Anyu ilyen. Ha valami bajom van, hazajövök. Nem kérdez, csak hallgat. Ha én akarom, úgyis elmondom. De ide szó nélkül mindig jöhetek. Ez az én búvóhelyem. Itt a két legfontosabb ember, a szüleim. Apu jön majd a szokásos dumájával, de nem számít. Igaza volt és ezt már én is tudom nagyon jól.

Két órát alhattam. A telefonom csörgésére keltem. Bill. Hangpostáig csörgette, majd elcsendesedett.

Alig pár perc múlva sms-ben kaptam értesítést, miszerint Bill üzenetet hagyott a hangpostán.

„Vedd fel, kérlek. Beszéljünk. Akkora barom voltam, nem tudom mi ütött belém. Ez nem én vagyok. Én az vagyok, aki szerelmes beléd és a világon bármit megtenne érted. Kérlek, kicsim. Ha kell pár nap, megkapod. Bármit megkapsz. Helyre hozzuk, tudom.”

Legszívesebben felhívtam volna. Akartam, hogy tudja, mit érzek. Ő is megosztotta velem, mikor szakítottunk, így ez most nekem is jár. De nem bírnék a szemébe nézni, nem akarom hallani a hangját. Felhívtam a központot és letiltottam az ő számáról érkező bejövő hívásokat.

Lementem anyuhoz és nekiláttunk főzni. Vagyis inkább ő, mert én csak ültem, és amit a kezembe nyomott, azzal elszöszmötöltem. Közben mesélte, mik történtek itthon, hogy milyen aranyos az ő pici unokája. És azt is, mivel készül Karácsonyra apunak. Összespórolt egy útra Hollandiába. Apu kedvenc városa Amsterdam. Ott töltik majd az ünnepeket, így a Szilvesztert is. Tudtam jól, hogy anyu mi elől menekül. El innen azon a bizonyos évfordulón. Tudtam. Láttam a szemében.

-        Szívem, fal fehér vagy. Jól érzed magad?

-        Nem igazán. – mondtam és töltöttem egy pohár vizet.

-        Ettél ma már valamit?

-        Nem. Tegnap délután óta nem ettem, csak ittam két kávét.

-        Megint kávézol?

-        Igen.

-        Akkor készítek egy szendvicset. A vérnyomásod rakoncátlankodik.

-        Megjöttem! – hallottuk apu hangját a bejárat irányából.

-        Itt vagyunk! – szólt ki anyu.

-        Mi ez a többes szám? Édesem, te is? – puszilta meg a homlokom. – Nem nézel ki túl jól.

-        Kössz apu.

-        Valami baj van, ugye? Azzal az énekes-modell gyerekkel.

-        Drágám, hagyd békén. – anyu.

-        Igen. Baj van. De nem akarok erről beszélni. Csak pár napig maradok, aztán hazamegyek.

-        Ugyan, szívem. Addig maradsz, ameddig akarsz. Majd ha szeretnél beszélni, beszélsz. Charles, te pedig öltözz át, mindjárt vacsora. – tett rendet anyu.

-        Köszi anyu. – mondtam, miután apu kiment a konyhából.

Csütörtök reggel úgy döntöttem, elég az önsajnálatból és a magamba fordulásból.

A hét eddigi napjain, olyan dolgokat csináltam, amiket már viszonylag rég.