105. rész. Georg elmondja.

-        Esther mondta, hogy nem karácsonyozol velünk.

-        Nem. Elutazom anyuékkal.

-        Hova?

-        Amsterdamba. Ott töltjük a Szilvesztert.

-        A Szilvesztert sem töltöd velünk?

-        Nem. Ki kell kapcsolódnom.

-        De azért utóbulizunk egyet, ha hazajössz?

-        Igen. – mondtam halkan és belekortyoltam a forró csokimba.

-        Na én megyek is, anyuék már biztos várnak. Meddig vagy Magdeburgban?

-        Holnap indulunk.

-        Nem futunk össze még előtte? Nekem nem volt alkalmam odaadni az ajándékomat.

-        Ne haragudj, de ma Szent este, holnap meg készülődünk.

-        Hát jó. Akkor, majd ha hazajössz.

-        Kérlek, ne mond el Billnek, hogy találkoztunk.

-        Nagyon hiányzol neki. Legalább beszélj vele. Emlékszel múltkor is milyen jól éreztétek magatokat, pedig még nem is jártatok.

-        Tom.

-        Igen?

-        Szia. – öleltem meg, szorosan. – Vigyázz magadra és az öcsédre is. – mondtam és visszamentem Vivienhez.

Ígéretemet betartva elvittem Vivit ebédelni a mekibe. Vettem neki egy gyerek menüt, ami jó időre lefoglalta.

Az este különös hangulatban telt. Anyu egyfolytában éreztette velem áldott állapotomat. Nem akarta, hogy sokat segítsek, inkább leültetett. Főzött nekem teát, és sorra hozta a sütiket. Apun lehetett érezni, hogy dühös. Nem rám, hanem a helyzetre, amibe kerültem. Sajnált engem és ez nem volt túl jó érzés.

Korán felmentem a szobámba. Elfárasztott ez a mai nap. Egyfolytában a Billtől kapott albumot bámultam és nem ment ki a fejemből, amit írt. Hogy rajtam múlik mi lesz a többi oldallal. Igaza van. Csakis rajtam múlik. Elővettem a táskámból az első ultrahang felvételt és beraktam az első üres oldalra. Ennek itt a helye. Egy korszak lezárult az életemben, de már követi is egy újabb. Egy egyelőre kilátástalan és rettegéssel eltöltő korszak, de ahogy nővérem fogalmazta, nincs visszaút.

Reggel megreggeliztünk és nekiláttunk anyuék csomagjait kihordani a kocsimba. Egy óra múlva már úton voltunk a legközelebbi reptér felé.

Amsterdam zsúfolt, de szép város. Az emberek itt sok nyelven beszélnek, többnyire barátságosak. Ez is egy tipikus rohanó város, de valahogy az embereknek van idejük a másikra. Az első pár napot városnézéssel töltöttük. Persze apu ismert itt pár embert, mint ahogy ez lenni szokott. Ezeknek be is mutatott bennünket. Volt köztük menedzser, kritikus, főszerkesztő valami nívós lapnál. Apu készségesen mutatott be ezeknek az embereknek és büszkén mesélt nekik eddigi pályafutásomról. Aranyos ilyenkor, látom, mennyire büszke rám. Én vagyok az a gyereke, aki eddig is sokra vitte.

Jól éreztem magam. Tényleg kikapcsoltam.

Talán ezt hívják úgy, hogy az ember hipochonder. Amíg nem tudtam a terhességről talán pár múló rosszullét utalt rá. Mióta tudom, egyre többet vagyok rosszul, a hangulatom ingadozik. Mintha belül teljesen átszerveződnék. Anyu szerint ez normális érzés, a hormonháztartásom felborul, megváltozik bennem valami.

Furcsa mód az első perctől kezdve automatikusan az ebéd mellé az eddigi kellemesen édeskés kedvenc vörösborom helyett, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag gyümölcsleveket választottam. Az étkezésemre is odafigyeltem, habár erre inkább anyu hívta fel a figyelmem. Több fehér hús, ez volt az ő „tippje”.

Csütörtök reggel a telefonom csörgése ébresztett.

-        Igen?

-        Szia, felkeltettelek? – Georg.

-        Igen.

-        Bocs, csak kíváncsi voltam, mi van veled. Milyen Hollandia? Hogy vagy?

-        Köszönöm én jól vagyok. Hollandia nagyon szép és szeretném látni a többi részét is. Voltunk már pár városban, de Amsterdamban van a szállásunk. És te? Mi újság Clarral?

-        Jól vagyunk. Holnap utazom hozzá, együtt szilveszterezünk.

-        Tényleg. Elmondtad már a srácoknak?

-        Még nem mertem.

-        Hogyhogy nem merted?

-        Nem tudom. Billnek szüksége van most mind a négyünkre. Bocs, ezt nem kellett volna.

-        Nem, semmi.

-        Szóval már annak sem nagyon örültek, hogy ez lesz az első Szilveszterünk külön, már gyerekkorunk óta. Nem volt erőm elmondani nekik, hogy oda is költözöm.

-        És mégis akkor mikor lesz erőd? Januárban akarsz költözni, azt mondtad. Majd ha megkérdezik, hova pakolsz, akkor bejelented?

-        Nem tudok elszakadni tőlük. Igaz, hogy az évek során az agyamra mentek sokszor és néha már a világból ki tudtam volna rohanni, de nekem ők olyanok, mint a testvéreim.

-        Megértem. De biztos nem csak berezeltél a költözéstől?

-        Nem. Abban biztos vagyok.

-        Hát akkor szerintem még ma mond el nekik. Meg fogják érteni.

-        Gondolod?

-        Biztos vagyok benne. Tom majd szokása szerint leolt. Gustav büszke lesz rád, Bill pedig érzelgősen besértődik, mint egy gyerek.

-        Így ismersz már minket?

-        Többet tudok rólatok, mint gondolnád.

-        Igazad van. Ma elmondom. Aztán lesz rá pár napjuk, hogy feldolgozzák. Te mikor jössz haza? Jó lenne látni téged, mielőtt elmegyek.

-        Nem tudom.

-        Hogyhogy nem tudod?

-        Figyelj, most mennem kell. Később beszélünk.

-        Hát jó. Majd hívj.

-        Oké, szia.

-        Szia.

Ahogy letettem, már rohantam is a mosdóba. Reggeli rosszullét. Ez eddig miért nem volt?

Este a srácok, Georg kérésére, mind a nappaliban ülve várták, vajon mit akarhat.

-        Nos. Egy ideje el akarok már nektek mondani valamit, csak nem ment.

-        Buzi vagy? – Tom.

-        Hehe. Marha vicces. Szóval. Szeretem Clart és mint tudjátok, van egy kisfia. Elég idős vagyok már, hogy tudjam, itt az ideje családot alapítani és úgy érzem, megtaláltam a nőt, akivel képes lennék erre. Össze akarunk költözni. A kisfia miatt ő érthető módon, nem hagyja el az országát, így én költözöm Ausztriába. – mondta végig szinte egy szuszra, várva a reakciókat.

-        Térjünk vissza a költözés részhez. – Tom.

-        Ausztriába költözöm.

-        Mikor? – Bill.

-        Januárban. Még nem tudom pontosan.

-        Itt hagysz minket?

-        Igen. Remélem megértitek.

-        Persze. Felnőttek vagyunk már és eleget éltünk így négyen. – állt fel Gustav és megölelte barátját. – Büszke vagyok rád.

-        Ezt nem hiszem el. – Tom.

-        Mit?

-        Nem hiszem el, hogy a puhapöcsű haverom előbb hinti el magvait, mint én. Haver ez nagyszerű. – veregette meg Georg vállát.

-        Kössz haver.

-        Gyűlölöm a változásokat. – Bill.

-        Ugyan Bill, ne csináld.

-        Együtt nőttünk fel. És te ma bejelented, hogy akár jövő héten már költözöl el tőlünk?

-        Eddig nem mertem. Viki tanácsolta, hogy mindenképp mondjam el nektek mihamarabb.

-        Viki tudta?

-        Már hetek óta tudja.

-        Bill, most ne térjünk rá a Viki témára. – Tom.

-        Igazatok van. Bocs haver, gratulálok. – ölelte meg Georgot. – És hiányozni fogsz nekünk, remélem tudod. – mondta és felment a szobájába.

-        Talán nem ez volt a kellő idő, hogy tálaljam a dolgot.

-        Ugyan. Mikor lett volna? Hetekig depis lesz még Viki miatt. Nem várhatod ki, mikor lesz már jó alkalom. – Gustav.

-        De neked itt van Kitty, Tomnak Esther, én most elmegyek Clarral, ő meg egyedül marad.