106. rész. Ideköltözöm.

-        Mi itt maradunk neki. – Tom.

-        És szerintem Viki is hamarosan jobb belátásra tér. Meg fog enyhülni, csak idő kell neki. – Gustav.

Eljött a Szilveszter este. Az egész napom rossz hangulatban telt, de most estére még ha lehet, rosszabb lett. Nem tudtam nem az egy évvel ezelőtt történtekre gondolni. Felhívtam délután Esthert és legalább fél órát beszélgettünk. Jól esett. Felemlegettük a múltat, és jókat nevettünk. Kibeszéltük magunkból a dolgokat. De este anyu arcára néztem a vacsoránál és tudtam, mekkora fájdalom van benne. Apuban is, de rajta nem látszik. Néha szeretnék olyan lenni, mint ő. Az érzelmei nem ülnek ki az arcára, csak ha dühös. De sírni eddig csak anyu látta. Egyetlen egyszer. Brian temetése után. Ő máshogy dolgozza fel.

Apu már bemutatott ismerőseivel vacsoráztunk. Az éjféli koccintás után sms-em érkezett.

„Boldog Új Évet! Hiányzol.”

Ennyi volt. Csak annyit írtam válaszul: „Neked is!”

Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik. De ebben már jó vagyok. Tökéletesre fejlesztettem a magammal szembeni hazudozást.

Az este folyamán a már említett középkorú és valóban jóvágású férfival beszélgettem. Amsterdam legnevesebb lapjának főszerkesztője, Alex Klein. Meséltem neki régi újságnál betöltendő kritikusi állásomról és arról is, milyen csúfos véget ért. Hiszen engem kirúgtak a Tokio Hotellel történt „afférom” után. Felháborítónak tartotta, hiszen erről az ügyről ő is hallott és azon a véleményen volt, hogy ha engem a kritikáimért fizettek, akkor kötelességem volt megjelentetni a róluk szóló negatív véleményemet is.

Másnap a reggelinél apu nem bírta szó nélkül.

-        Láttam, egész jól megértettétek magatokat Alexel.

-        Charles.

-        Igen. Szimpatikus.

-        Ennyi? – kezdte anyukámat is érdekelni a dolog.

-        Felajánlott egy állást az újságánál.

-        De te nem fogadtad el, mivel Németországban élsz.

-        Saját rovatot kaphatok, amivel én rendelkezem.

-        Milyen rovat? – apu.

-        Zenei és film kritika.

-        És mennyit fizet?

-        Eleget. – bólogattam.

-        Charles, hagyd abba. Ez itt Hollandia. Hogy járna ide minden nap?

-        Ideköltözöm. – jelentettem ki magabiztosan.

-        Tessék? – anyu.

-        Elvállaltam. Tudja, hogy terhes vagyok, azt mondta nem jelent gondot. Az első pár hónapban szállást is biztosít, amíg nem állok talpra. Nagyon jó pénzt ajánlott és saját rovatom lehet.

-        De otthon saját céged van. Most indultatok. Mi lesz azzal? A barátaid mind ott vannak, itt nem ismersz senkit.

-        Ez a legjobb az egészben. Itt kezdek új életet. Nem kell annyit gürcölnöm, de sok pénzt kapok. Imádtam újságnál dolgozni, és jó lenne újra azzal foglalkozni. A céget Gustavra és Kittyre bízom. Barátaim pedig itt is lesznek majd. Könnyen alkalmazkodom.

-        Te már mindent elterveztél igaz? – mosolygott apu.

-        Egész éjjel ezen járt az agyam.

-        Én támogatlak szívem.

-        Köszönöm apu. Anyu?

-        Hát ha tényleg ezt szeretnéd és nem csak menekülés, amit majd később megbánsz, akkor én természetesen támogatlak.

-        Köszönöm.

-        És mikor kezdenél? – apu.

-        Akár a jövő héten. Elintézem a cég papírjait, átírok mindent Gustavra. A lakásomat majd egy ingatlan iroda eladja, a kocsim pedig Nikié.

-        De célszerű terhesen új országba költözni? Nincs még orvosod sem itt.

-        Majd lesz anyu, ne aggódj.

Csörgött a telefonom.

-        Ez Alex. – vettem fel.

-        Drágám, ez a mi lányunk. Talpraesett és magabiztos. Boldogulni fog itt, hidd el.

-        De te nem csak azért támogatod, hogy távol legyen Billtől?

-        Dehogy. Az csak egy plusz jó az egészben. Hagyd őt, felnőtt már.

-        Igazad van. Csak féltem.

-        Én is, de láttad milyen boldog.

-        Igen.

-        Na ennyi elég is.

Másnap reggel indult vissza a gépünk Németországba. Az autóm a reptér parkolójában várt ránk, így hazavittem anyuékat.

Útközben elköszöntem tőlük. De rengetegszer. Anyu az ajtóban még el is sírta magát. Magamhoz öleltem őket és elindultam haza.

Az első dolgom volt, felhívni az ügyvédemet és megtárgyalni vele a cég dolgait. Nem repesett az örömtől, hogy ezt mind vasárnap este óhajtom megbeszélni vele, de ezért fizetek neki nem kevés összeget. Megígérte, hogy hétfőn együtt ebédelünk, és már kész papírokkal jön.

Pénteken utazom, és hétfőn már kezdek is. Gyorsan zajlanak a dolgok, de ez kell most nekem. A legnehezebb dolog hátra volt. Amire kell ez az öt nap. Elköszönni. Tudtam, hogy csak Nikiéktől, Kittytől és Esthertől fogok elköszönni. A srácoktól nem. Semekkora esélyét nem akarom hagyni annak, hogy esetleg rájönnek, nem egyedül utazom… Amit viszont talán még jobban el akartam kerülni, hogy az utazásom Bill fülébe jusson. Tudom, hogy nem engedne el.

Hétfőn az ügyvéddel ebédeltem, a megbeszéltek szerint. Egy közeli étteremben találkoztunk, ahol aláírtam a papírokat. Lemondtam benne a cég rám eső részéről, sőt a belefektetett pénzösszegről is. A cég új nevéhez Gustav beleegyezése is szükséges, így azt majd ő elintézi, ha elmentem.

Innen az orvosomhoz mentem, ahol egy órát töltöttem legalább. Ezután egyből haza. Nem akartam összefutni senkivel.

A keddi napomat pakolással töltöttem. Felhívtam egy szállító céget és érdeklődtem, hogy működik ez a dolog, hogy ők átköltöztetnek engem egyik országból a másikba. Eléggé költséges, de nincs más választásom. Neki láttam tehát pakolni. Azt hiszem kicsit több, mint 2 éve lakom ebben a lakásban. Már előtte is önálló voltam és egyedül laktam, de ez az első saját pénzből vett saját tulajdonú lakásom. De tudom, hogy Amsterdamban új lakás, új élmények várnak rám… és a picire a hasamban.

Úgy döntöttem szerdán értesítem a csajokat, hogy itthon vagyok. Reggel beszéltem a ház közös ingatlanosával, hogy minél előbb adjon túl a lakáson.

Ezután hívtam fel Kittyt.

-        Szia. Te itthon?

-        Igen.

-        És hogyhogy nem dolgozol? Gustav napok óta várja, hogy mikor nyissatok.

-        Beszélni szeretnék veled és Estherrel.

-        Baj van?

-        Majd meglátjuk. Szóval este elmehetnénk vacsorázni valahova.

-        Jól van. Tom éttermébe?

-        Nem. Oda inkább ne. Foglalok asztalt valahol, aztán írok nektek.

-        Rendben. Várni fogom.

-        Szia.

-        Szia.

-        Viki volt? – Gustav.

-        Igen. Itthon van.

-        Nem is hívott. Mikor jött haza?

-        Nem tudom. De beszélni akar velem és Estherrel.

-        Történt valami?

-        Nem tudom. Együtt vacsorázunk. De ne szólj erről a többieknek légy szíves. Nem kell, hogy Bill aggódjon, vagy esetleg felkeresse Vikit, most hogy itthon van.

-        Múltkor sem sikerült neki, pedig mindketten Magdeburgban voltak.

-        De hát addigra Viki elutazott. Na mindegy, felhívom Esthert, szólok neki.

Aggódtam, hogy fogják fogadni. Tudom, hogy nem tetszik nekik az ötlet, de el kell fogadniuk.

7-re foglaltam asztalt egy közeli meghitt kis étteremben. A lányok már mindketten ott voltak mire odaértem.

-        Szia! – Esther.

-        Szia! Hogy vagy? – Kitty.

-        Sziasztok. – pusziltam meg mindkettőt és leültem. – Jól vagyok.