107. rész. …te és én…

-        Na mit rendeljek? Valami sósra vágyom. Utána meg egy hatalmas szelet dobos tortára. – vettem a kezembe az étlapot.

-        Mióta vagy itthon? – Esther.

-        Vasárnap óta.

-        És miért nem hívtál előbb? – Kitty.

-        Mert most jött el az ideje.

-        Na jó. Mond, hogy mi van. – Esther.

-        Hát rendben. Pénteken elutazok Hollandiába.

-        És?

-        Ott is maradsz. – Kitty.

-        Ott is maradok. – helyeseltem.

-        Ez hogy jött? Hol fogsz lakni? Kivel? Mit fogsz dolgozni? Mikor jössz vissza?

-        Megismerkedtem egy pasassal, aki nem mellékesen egy neves hetilapnak a főszerkesztője. Ismerte a múltamat, beszélgetni kezdtünk és felajánlott egy állást. Egy saját rovatot. Első pár hónapban biztosít egy lakást is, és a pénz is nagyon jó.

-        Várj csak. Holnap után indulsz?

-        Igen.

-        Akkor te már mindent elintéztél. – Esther.

-        Igen. Péntek reggel indulok, hétfőn már kezdek.

-        Ott fogod megszülni a gyereket? Örökre tervezel ott maradni? – Kitty.

-        Nem tervezek semmit. De jó ideig ott maradok.

-        Tehát már eldöntötted, hogy kizárod Billt kettőtök életéből.

-        Igen. És nem mondhatjátok el.

-        Eszem ágában sem lenne, főleg így hogy szerencsétlen azt se fogja tudni, hol vagy. – Esther.

-        Tudom, hogy mindketten ellenzitek és haragudni fogtok rám, ha elmentem. De ez nem változtat semmin. Elmegyek és kész. A szállítók holnap már kezdik el költöztetni a cuccaimat.

-        És a fiúktól el sem köszönsz?

-        Nem.

-        Nem teheted. Szeretnek téged. Georgnak a legjobb barátja lettél. Gustav pedig… tényleg, a céggel mi lesz?

-        Már elintéztem mindent. A cég rám eső részéről lemondtam.

-        Nagyon fogsz hiányozni. – Esther.

-        Ti is nekem. De telefonon tartjuk a kapcsolatot, sőt ott az internet, minden nap beszélhetünk.

-        És küldesz képeket a babáról? – Kitty.

-        Persze. És amikor van rá alkalmatok meg is látogathattok. Nem válunk el örökre, csak másik országba költözöm. Úgyhogy nem szeretnék sírást, érzelgős búcsúzkodást. Nem világgá megyek. – céloztam ezzel Kitty üvegesedő tekintetére.

A hangulat cseppet sem emelkedett a vacsora közben. Tudtam, hogy csalódtak bennem és azt is nagyon jól tudtam, hogy nagy dolgot várok el tőlük most. De bíztam bennük. Hisz kiben bízzon az ember, ha nem a barátnőiben?

-        Hát csajok, én most hazamegyek. Fáradt vagyok. – álltam fel.

-        Találkozunk még, mielőtt utazol?

-        Nem tudom. Holnap Nikivel játszom le ezt a kört, aztán találkozom a srácokkal is. Holnap költöztetőkkel leszek elfoglalva.

-        Szóval nem.

-        Nem hiszem. És jobb is így. Úgyhogy nagy ölelés és megyek is.

-        Hát akkor, szia. – ölelt meg egyszerűen Esther.

-        Jó utat. – követte őt Kitty.

Belül sírtam. De most nem sírhattam. Mérgesek rám és megértem. De azért kedvesebb búcsúzásra számítottam. Kisétáltam minél előbb az étteremből és hazamentem. Hazafelé menet Georg hívott.

-        Szia, merre jársz?

-        Épp hazafelé tartok. A csajokkal vacsoráztam.

-        Van kedved találkozni?

-        Nem tudom. Elég fáradt vagyok és nincs valami jó kedvem.

-        Mi a baj?

-        Szerintem csak az idő húzta le a hangulatomat. Figyelj, tegyük át ezt a találkát máskorra, jó?

-        Hát jó, hívj, ha rámérsz egy picit. Jó lenne látni téged, mielőtt elutazom.

-        Mikor utazol?

-        Pénteken.

-        Na jó, majd hívlak rendben?

-        Rendben.

-        Szia.

-        Szia.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Lelépni szó nélkül és titkolózni… De abban egyre biztosabb lettem, hogy nem tudok elköszönni tőlük. Mérgesek lesznek, talán megutálnak, de megérteném őket emiatt.

Reggel már korán kidobott az ágy. A reggeli zuhanyzás után álltam a tükör előtt és a hasamat nézegettem. Azért már dudorodik. Olyan, mintha fel lennék puffadva, de eljött az ideje, hogy lelépjek, ha titokban akarom tartani. A télikabátok jótékony hatással bírnak most, de akkor is.

A költöztető brigád időben megérkezett. Rengeteg dobozom volt.

-        Hahó! – lépett be két barátnőm az ajtómon.

-        Hát ti?

-        Gondoltuk segítünk pakolni. A te állapotodban nem kéne cipekedned. – vett át tőlem egy karton dobozt Kitty.

-        Tegnap nem úgy viselkedtünk, ahogy azt megérdemelnéd. Meg hánytuk vetettük és arra jutottunk, hogy ha már úgy is elmész, ne mehetsz úgy, hogy haragban válunk el. – Esther.

-        Bizony. Úgyhogy most segítünk neked és hoztunk kaját is.

-        Szeretlek titeket.

-        Nincs sírás sem érzelgős búcsú. – emlékeztetett Kitty a tegnapi kijelentésemre.

Jól esett, hogy segítettek, mert ezzel a gesztussal tudatták velem, hogy számíthatok rájuk.

Végül megebédeltünk és a tegnapinál sokkal érzelmesebb búcsút vettünk egymástól.

Megvártam, míg Vivien hazaér a suliból és tőlük is elköszöntem. Niki véleménye az volt, jobb, ha Vivinek csak annyit mondunk, egy ideig nem látjuk egymást. Dühös volt rám a nővérem. És apura is, amiért támogatja az ötletet. Szerinte nem célravezető elrohanni a problémák elől.

Mindenesetre elbúcsúztunk egymástól és végre hazamentem. Az utolsó éjszakám ebben a lakásban. Már minden készen áll. Még van pár holmi, amiért majd holnap jönnek a költöztetők.

Nem sokat aludtam az éjjel. Néztem ki az ablakon, a holdat bámultam és fogtam a hasam.

-        Új életet kezdünk, te és én. – suttogtam. – Remélem boldog életed lesz és nem szúrom el ezzel a döntésemmel.

8-kor keltem. Egy zuhany és egy forró tea után a lakásom kulcsait és a slusszkulcsomat letettem az asztalra. Melléjük az éjjel megírt levelemet a többieknek, aztán megfogtam a táskámat és lementem a taximhoz. Gyorsan kiértünk a reptérre.

Leültem a váróba és olvasgattam.

Eközben Bill Scottyt sétáltatta a házam előtti parkban. Hétköznap ilyenkor nem szoktam már rendszerint otthon lenni, így nem figyeli mi zajlik felém. De ma meglátott egy nagy „Gyorsan és messze!” feliratú költöztető autót a házam előtt és rossz érzése támadt. Közelebb ment, hogy megnézze, mi folyik itt. A két költöztető srác épp jött le pár dobozzal.

-        Bocs, srácok, ki költözik?

-        Az 1/b. lakás.

-        Viki? – kérdezte és Scottyval a nyomában már rohant is fel a lakásomba.

Az ajtó nyitva volt, így bement.

-        Viki! Hahó! Kicsim!! – nézett be kiabálva a lakás minden zugába.

-        Már elment. – közölte vele az egyik srác.

-        De hát hova? – kérdezte, és meglátta a konyhaasztalomon lévő lakáskulcsom, slusszkulcsom, a telefonom sim kártyáját, és egy levelet. – Nem jön vissza. – mondta halkan.

Elővette a telefonját, és egyből hívta Esthert.

-        Tessék?

-        Hova ment?

-        Bill…

-        Hova ment? Mikor? Miért nem szólt?

-        Nem tudott elköszönni. Csak Kittynek és nekem szólt.

-        Mikor ment?

-        Ha minden igaz most száll fel a gépe pár percen belül.

-        És mikor jön vissza?

-        Nem tudom Bill. Nem tervezi, hogy hazajön.

-        Ezt nem tehette meg velem.

-        Sajnálom.