108. rész. Lilyann Klein.

Billnek nem volt több szava Estherhez, így letette a telefont, és kezébe vette az asztalon heverő levelet.

„Nem tudom, melyikőtök olvassa majd először. Tudom, ez így nem az igazi, de azért szeretnék elköszönni. Georg, sajnálom, hogy hazudtam és sajnálom, hogy nem találkoztunk, de nem tudtam volna elköszönni tőled. Tom, vigyázz Estherre és nagyon szépen kérlek, Billre is. Gustav, téged hagytalak igazán cserben. Tudnod kell, hogy elmentem az ügyvédünkhöz és a cégünk rám eső részét átírattam a nevedre. Az egész a tiéd, egy fillért sem kérek belőle. Tudom, hogy Kittyvel ketten tudjátok vinni, nem kellek én oda.

Nem örökre megyek és nem világgá. Amint kicsit helyre jönnek a dolgaim, értesítelek titeket. A telefonomon nem fogtok elérni, mert a simkártyám itt hagytam.

Köszönöm csajok a megértést és a segítséget. Már csak arra kérlek benneteket, mondjátok meg Billnek, hogy elmentem. De nem bírtam volna elé állni és elbúcsúzni. Nem engedett volna el. Én pedig lehet, hogy maradtam volna…

Szeretlek titeket, jók legyetek, majd jelentkezem!!!

Csók, Vikitek”

Bill idegesen gyűrte össze a levelet. Leült a kanapé helyére és kezébe temette arcát.

Hamarosan az egész kis banda megjelent a lakásomon.

-        Öcsi. Jól vagy? – guggolt le mellé Tom.

-        El se köszönt. És ti tudtátok. – nézett csalódottan a lányokra.

-        Megkért, hogy ne mondjuk el senkinek. – Kitty.

-        Olvassátok el. Mindenkit nagyon szeret, csak épp tőlem nem akaródzott elköszönni, mert akkor lett volna rá esély, hogy itt tudom marasztalni. Mi ez? Most akkor szeret csak arra várt, hogy küzdjek érte? Vagy esze ágában sem volt maradni, de valamit rólam is írnia kellett?

-        Átírta a nevemre a céget. – Gustav. – Azt szeretné, ha ketten vinnénk tovább. – nézett Kittyre.

-        Hogy tehette ezt? Ennyit jelentettem neki? – kérdezte Bill és Scotty pórázát megfogva elviharzott.

-        Tényleg, lányok. Mi van? Miért ment el és meddig marad? Hova ment egyáltalán? – Georg.

-        Hollandiában felajánlottak neki egy nagyon jó állást. Már hétfőn kezd.

-        Mióta tudjátok?

-        Szerda este óta. Együtt szilveszterezett valami pasival, aki rengeteg pénzt, saját rovatot és lakást ajánlott neki.

-        Össze is jött vele? – Tom.

-        Nem baba. Dehogy. Hisz…

-        Esther. – szólt rá Kitty.

-        Hisz mi? – Tom.

-        Mit titkoltok? – Gustav.

-        Semmit, de Viki megkért, hogy Bill semmiképp se tudja meg, hova ment pontosan. – Esther.

-        De mire jó ez az egész? – Georg. – Ha ennyire szereti őt, akkor nem menekülnie, hanem inkább békülnie kéne. Csak egy csók történt, ez ekkora bűn? Elmegy egy másik országba szó nélkül és mindent itt hagy még a céget is? Ez baromság! Most nagyot csalódtam benne. – fejezte ki véleményét Georg is, és faképnél hagyta a négyest.

Gustav egyből hívta az ügyvédünket és mindent megbeszélt vele. Tom gyanakvó tekintettel nézte a két lányt, akiknek ettől a perctől kezdve hazudniuk és titkolózniuk kell.

A repülőutam szomorú volt. Tényleg ez volt a helyes? Makacs vagyok és ragaszkodom a döntéseimhez még akkor is, ha rájövök, hogy talán nem tökéletes. Nem akartam Billre gondolni. Vajon, mit szól, mikor megtudja, elmentem? Megpróbál majd felkeresni, vagy már nem is érdeklem annyira? A srácok vajon megsértődtek, csalódottak? A lányok meddig bírják a falazást? És én? Vagyis MI? Igen. Mostmár tényleg mi. Érzem, hogy odabent van. Nem kell takargatnom, nem kell titkolóznom és bujkálnom sem.

-        Megérkeztünk. – suttogtam a hasam irányába, mikor leszállt a gépünk.

Valamiért a magány ezt hozta ki belőlem. Minden fontosabb dolgot megosztottam a magzatommal is. Úgy éreztem, ha nem is tudunk kommunikálni, akarom, hogy érezze, egyenrangú velem és joga van tudni, mi történik idekint.

A reptéren Alex várt rám személyesen. Elvette a csomagjaimat és elvitt a lakásomba. Szép nagy lakás volt. Egy, a folyóra néző emeletes ház felső két emelete lett az enyém. Ez volt Alex régi lakása, de mióta nagyobba költözött kiadja. Hatalmas beltere volt, galériával még több helyet biztosítva. A felső szint falain hatalmas ablakok engedték a lakást még fényesebbé tenni a nap által. Alex szerint kettőnknek ez tökéletes lesz, de akár 3 személyre is az lenne.

Aztán pár hasznos infót osztott meg velem. Pár helyi szokás, amit illik betartani, közelben lévő boltok fellelhetősége. Azt mondta, hétfő reggel 10-re küld értem egy autót, ami bevisz az újságához.

Ezután elbúcsúzott és magamra hagyott. A nálam lévő holmikat kipakoltam a bőröndömből, kicsit berendezkedtem, aztán elindultam  vásárolni.

A lépcsőházban egy fiatal lánnyal találkoztam.

-        Szia. – köszönt rám.

-        Szia.

-        Te vagy az új lakó Németországból?

-        Igen. Ma érkeztem.

-        Lilyann Klein vagyok. – nyújtott kezet.

-        Viktoria Nolting. Te német vagy?

-        Édesanyám német. 2 éve lakom itt. Úgyhogy bármi kérdésed van, fordulj hozzám nyugodtan.

-        Hát most keresek valami boltot, ahol bevásárolhatok a konyhámba.

-        Ha van egy 10 perced, elkísérlek.

-        Az jó lenne, köszi.

Bementünk a lakásába, amíg ő átöltözött én körbenéztem. Rengeteg fotó volt róla a falakon, nagyon szép lány volt. Tipikus szinglilakás.

-        Te modell vagy?

-        Igen. És fényképész is, de még csak fél éve.

-        Szép képek.

-        Köszi, ezek a kedvenceim.

Elkísért vásárolni azután beültünk egy kávézóba és megismerkedtünk.

Lilyann 23 éves, 19 éves kora óta modellkedik. Ma érkezett haza Párizsból, egy fotózásról. Kiderült, hogy ő Alex lánya. A szülei elváltak, mikor még nagyon pici volt és ő anyukájával élt Hannoverben. 3 éve megismerkedett édesapjával és ide is költözött a városba. Én is meséltem neki magamról pár fontosabb dolgot, egyelőre eltitkolva, mi elől menekültem ide.

Később hazamentünk, én pedig otthonosabbá tettem a konyhámat és feltöltöttem a hűtőt is.

Lilyann megígérte, hogy szombaton meg is mutat pár fontos helyet a városban. Ez most nagyon jól jött. Gyorsan találtam megfelelő embert, aki velem lehet, néha ha magányos vagyok. Igaz még csak pár órája ismerem, de úgy érzem, jóban leszünk.

A hálószobám nagyon ötletesen volt megoldva. Egy kis körlépcső vezetett fel a galériára, ahol egy hatalmas francia ágy, egy szekrény és egy kis asztalka volt. Hogy mégis egy külön kis lakrész legyen belőle, a nappalira néző oldala színes üveggel alkotott falat.

Korán le is feküdtem aludni. Furcsa volt. Talán a fáradtság tette, talán az, hogy már első nap otthon éreztem magam, de egyből elaludtam.

Reggeli teámat kortyolgattam az ablakban ülve, mikor kopogtak.

-        Jó reggelt. – állt ott Lilyann egy bögre tejjel a kezében. – Gondoltam iszunk egy kávét. Hoztam tejet.

-        Hát én nem kávézom. De ha hozol kávét is, szívesen csinálok neked. – mosolyogtam.

-        Tényleg, babát vársz. Oké, egy perc és jövök.

Így is volt. Feljött, készítettem neki egy nagy bögre tejes kávét, aztán kiültünk együtt az ablakban elhelyezett, kipárnázott ülőalkalmatosságra.

-        Milyen volt az első éjszaka?

-        Nagyon jól aludtam. Szép ez a lakás, otthon érzem magam benne.

-        Igen. Alexnek jó ízlése van.

-        Még mindig furcsa, hogy nem apunak hívod.

-        Nekem így természetes.

-        Érthető.

-        Bocs, hogy így rád rontottam, csak utálok egyedül kávézni. Tudod, itt a fiatal nők és férfiak a reggeleket a közeli kávézókban kezdik. De én nem vagyok túl barátkozós, és nem szeretem, ha már korán reggel rám nyomul valami pasi, mikor az első életmentő kávémat kortyolgatom.

-        Megértem. Én sem vagyok az a kimondott barátkozó típus. Nem nagyon szoktam leszólítani embereket. És örülök, hogy rám rontottál.

-        Gondoltam, ez az első reggeled, biztos jól esne a társaság. Emlékszem, mikor ideköltöztem, nagyon egyedül éreztem magam.