112. rész. Ezt nem hiszem el!

Hátul az öltözőkben, már készen álltak az kifutóra elsőként lépő modellek.

-         Elhívtam Vikit is. Képzeld, ma Bill bent járt a munkahelyén. – mesélte halkan Lilyann a barátnőjének.

-         Komoly? És?

-         Nem találkoztak, de…

-         Lilyann! Te jössz! – kiabált egy rendező.

Az utolsó előtti sorban foglaltam helyet. Lilyann gyönyörű volt. Igazán extrém, de gyönyörű. Mikor a kifutó végére ért, rám mosolygott. Mikor visszasétált a színfalak mögé, egy erős kéz kapta el karját és félrerántotta.

-         Te az előbb Viktoria Noltingról beszéltél, ugye?

-         Bill?

-         Hol van? Itt van?

-         Hagyd őt, Bill. Jobb ez így mindenkinek.

-         Nekem nem!

-         Lilyann, vissza! – utasította őt újra a rendező.

Kilépett a kifutóra és mikor annak a végére ért, hatalmas szemeket meresztett rám, jelezni próbálva. De nem esett le, hogy ez jelzés lenne. Ekkor a fejével jobb irányba biccentett, ahol megláttam Billt. Szemeivel a tömeget fürkészte. Felálltam és kiszaladtam. Már amennyire tudtam. Bill pedig utánam. Kirontottam az épületből, a következő utcán berohantam és elbújtam egy hatalmas konténer mögé. Hallottam Bill közeledő szapora lépteit. Levegőt is alig mertem venni. A léptek megszűntek. Láttam az árnyékát. Megállt, szétnézett, majd tovább futott.

Összerogytak alattam a lábaim, és zokogni kezdtem. Mindkét kezemmel befogtam a számat, ezzel tompítva sírásom zaját. Nem akartam, hogy rám találjon. Itt ülök a földön, egy konténer mögé bújva a sötét utcán és sírok. Megismert, de nem találkozott a tekintetünk. Én láttam őt meg előbb. De vajon látta a hasamat?

20 perc is eltelt, mikor összeszedtem magam és kimerészkedtem búvóhelyemről. Visszasiettem a parkolóba a kocsimhoz és hazahajtottam. Itt már nem fog megtalálni.

-         Hol van Lilyann? – ment vissza Bill a színfalak mögé.

-         Arra! – mutatott egy lány a hátsó sminkasztalok felé.

-         Lilyann! Mond el, hol lakik.

-         Hagyd őt Bill.

-         Miért bujkál előlem? Miért szaladt el? Én szeretem őt. Fél éve nem láttam. Kerestem, kutattam és reméltem, hogy visszajön. Tudod milyen érzés, várakozásban élni? Várom, hogy csörögjön a telefonom, várom, hogy kopogjanak az ajtómon és várom, hogy összefussak vele valahol. Életem szerelme egyik pillanatról a másikra kilépett az életemből. Nem köszönhettem el, nem ölelhettem magamhoz. Nem mondhattam el, mennyire szeretem.

Lilyannt teljesen lenyűgözték Bill szavai. Azt az oldalt sosem volt lehetősége meghallgatni. Megsajnálta Billt. Úgy döntött, nem árul be, de ha „véletlen” összefutnánk, az nem az ő hibája lenne.

-         Figyelj, gyere el hozzám. Megiszunk valamit és leülünk beszélgetni.

-         Rendben. És sajnálom, hogy szorongattalak az előbb.

-         Semmi baj.

Fél óra múlva már Lilyann lakásában voltak.

-         Mit innál?

-         Egy kávé jól esne.

-         Egy perc és kapod is.

-         Szóval, ti Vikivel ismeritek egymást?

-         Az apám a főnöke. Már első nap megismerkedtünk és barátok lettünk hamar.

-         Szokott rólam beszélni?

-         Hát eleinte elég sokat mesélt. Aztán egyre kevesebbet. Legutóbb ma hallottam rólad, mikor megtudtam, hogy ott jártál a munkahelyén.

-         Ott volt? Tudtam. De miért nem akar látni?

-         Megcsaltad.

-         Egy csók volt. Amit nem is akartam és nem is viszonoztam. Ez ekkora bűn?

-         Nem tudom. Neki lehet, hogy igen. Tessék itt a kávé. Ott a tej és a cukor. – mutatott az asztal közepére Lilyann.

-         Kössz. Ez az album…

-         Az egy album igen. – mondta és kikapta Bill kezéből.

-         Az Vikié. Én adtam neki. Megismerem. Én csináltattam, tök egyedi darab. Miért van az nálad?

-         Fényképész vagyok. Hobbiból inkább, de Vikiről is csináltam pár képet az albumba.

-         Megnézhetem?

-         Nem.

-         Miért? Mi van rajta, amit nem láthatok?

-         Semmi csak… - nem tudta végigmondani, mert Bill kikapta a kezéből.

Szabályszerű harcot vívtak azért az albumért. Lilyann semmiképp nem akarta, hogy Bill bepillantást nyerjen oldalai közé.

-         Lilyann!! – kiabáltam be kopogás közben az ajtón.

-         Nem vagyok itt! – kiabált vissza.

-         Ez ő... – nyitott Bill ajtót.

-         Bill… én… - dadogtam, majd elindultam felfelé a lakásomba.

Automatikusan menekülőre fogtam, pedig tudtam, mostmár mindegy. Pár perc múlva Bill kopogtatott az ajtómon. Nem volt más választás, kinyitottam.

-         Terhes vagy. – nézett rám hatalmas gyönyörű barna szemeivel.

-         Igen. – feleltem könnyeimmel küzdve.

-         Az enyém?

-         Miénk.

-         Ezért hagytál ott szó nélkül.

-         Bill, én el akartam mondani.

-         Én ezt nem hiszem el. – nézett mélyen a szemembe és láttam, amint tekintete fátyolosodni kezd és az első könnycsepp már végig is folyik puha, fehér arcán.

-         Sajnálom.

-         Én is. – felelte egy perc némaság után, majd sarkon fordult és elment.

-         Bill! – kiabáltam utána.

De ő hátra se nézett. Lassan sétált le a lépcsőn.

-         Bill! – indultam el utána.

Az utcán szakadt az eső és alig láttam valamit.

-         Bill! – kiabáltam töretlenül.

-         Viki, gyere vissza. – fogta meg a kezem Lilyann. – Elment.

Percek múlva, egy pokrócba bugyolálva ültem Lily kanapéján.

-         Gyűlöl.

-         Ami, ha belegondolsz, jogos.

-         Láttad volna az arcát. Az a tekintet mindent elárult.

-         Figyelj, ez a srác fél éve keres és várja, hogy újra betoppanj az életébe. Majd egyszercsak meglát téged hatalmas hassal.

-         És most mi lesz? Elment, és?

-         Hagyd őt most. Pár nap múlva felhívod. Addigra megemészti a dolgot.

-         Vagy még jobban meggyűlöl.

-         Nem akarlak áltatni, az is megeshet.

Közel két óra lelkizés után az ágyamban fekve bámultam a plafont.

-         Ő az apukád, Bill. – simogattam meg a hasam. – Elszúrtam kicsim, és nem tudom mi lesz, de én itt vagyok neked.

Álomba sírtam magam. Másnap korán reggel keltem a telefonomra.

-         Tessék? Hallo! Ki az? – soroltam hosszú csendes másodpercekig.

-         Szia.

-         Bill?

-         Találkozzunk. Itt vagyok még Amsterdamban.

-         Gyere fel.

-         Nem. Nem akarok. Gyere le. Itt vagyok a kis hídon a házaddal szemben.

-         10 perc és ott vagyok. – vágtam rá, de válasz már nem jött, lerakta a telefont.

Nem tudtam, mire számítsak. Dühös lesz? Kiabálni fog? Vagy higgadt lesz, mint tegnap este? És én mit mondok majd? Nehéz a szemébe nézni.