113. rész. Hazajössz velem.

Felvettem egy farmert, egy vékony pulcsit, és magamhoz vettem az albumot. Bill ott állt a kis hídon, ami a folyó felett ível át. A korlátnak támaszkodott és lehajtotta a fejét. Féltem odamenni. Mikor odaértem, rám se nézett.

-         Tudod, mikor apu elhagyott bennünket, úgy éreztem, megszakad a szívem. Nem lehet sosem teljes életem. Nem lesz egész a család. Magányos leszek. Akaratom ellenére történt minden és nem volt beleszólásom. Akkor megfogadtam, az én gyerekem sosem fog hiányt szenvedni semmiben. Főleg nem nőhet fel apa nélkül.

-         Bill, én…

-         Nem. Hallgass végig. Én szerettelek, mindennél jobban. Tudom, megcsaltalak. Tudom, nem voltam tökéletes és tudom azt is, hogy megbántottalak. De azt nem érdemeltem meg, hogy elvedd tőlem a saját gyerekem. Köszönés nélkül kisétáltál az életemből az én gyerekemmel együtt.

-         Nézz rám légy szíves. – tettem a kezére a kezemet.

Ő elrántotta a kezét.

-         Nem tudok. Hogy tehetted ezt velem? Ha nem szeretsz, akkor is? Hogy teheted ezt a saját gyermekeddel? Elszakítanád az apjától?

-         Boldog voltam. És szerelmes. Egyszercsak minden elromlott. Te megváltoztál, aztán megcsaltál. Rá pár napra megtudtam, hogy terhes vagyok, és meg kell tartanom. Nem tudtam, mit tegyek. Úgy éreztem, el kell menekülnöm mindenki elől. Nem neked kell kihordanod. Nem a te tested változik meg. Nem te figyeled a lesajnáló tekinteteket.

-         Ez nem csak rólad szól, fogd már fel! Gyerekünk lesz. Mikor is?

-         Augusztus végén.

-         Hat hónapból kimaradtam?

-         Mindent megörökítettem neked. – nyújtottam a kezébe az albumot.

-         És? Ettől jobb lesz?

-         Bill, most mit vársz tőlem? Nem tudom visszafordítani.

-         Hazajössz velem. – fordult először felém és a szemembe nézett.

-         Tessék?

-         Nem kell velem élned. Nem leszünk egy pár, de a gyerekem közelében akarok lenni. Nem veheted el tőlem. Ha megpróbálod, és itt maradsz, elperlem tőled.

-         Ez nem te vagy Bill.

-         Nem. Ez valóban nem én vagyok. És te sem az vagy, akibe beleszerettem.

-         És mennyivel lesz jobb a babának, ha mi így viselkedünk majd egymással?

-         Lesz apja. És ez a lényeg. Hidd el, én tudom. Nagyon jól tudom. Hazajössz, és együtt csináljuk tovább.

-         Hogy érted, hogy együtt? Mi van velünk? Mi lesz velünk?

-         Nem érdekelsz már. Csak a gyerekem. A szememben már nem az a nő vagy, akivel le tudnám élni az életemet. Az a nő vagy, akit jelen pillanatban látni sem bírok, de mégis a te hasadban fejlődik az utódom.

-         Megértem.

-         Reméltem. Úgyhogy én most hazamegyek, mert indul a gépem pár óra múlva. Te pedig utánam jössz.

-         És hol fogok lakni? Mi lesz a munkámmal? És a barátaimmal?

-         Ezeket akkor is ilyen hévvel gondoltad át, mikor ideköltöztél hirtelen? A lakásodat visszavesszük, ha nem, akkor odaköltözöl hozzánk. A munkád nem érdekel, Lilyann meg akkor látogat meg, amikor csak akar. De őszintén szólva nem izgat a dolog.

-         Nagyon gyűlölsz? – kérdeztem elcsukló hangon és megfogtam a kezét.

-         Otthon találkozunk. – húzta ki kezét az enyémből, majd hátat fordított és elment.

Hátra sem fordult, csak elsétált. Visszamentem a házba és bekopogtam Lilyannhez. Amint ajtót nyitott elsírtam magam.

-         Mi baj? Gyere be.

-         Találkoztam vele. Azt akarja, hogy menjek haza, Münchenbe. Gyűlöl. Akarja a gyereket, és azt mondta, elveszi tőlem, ha nem megyek haza.

-         Gyere ide. – ölelt magához.

-         Most mit tegyek?

-         Tudtad, hogy egyszer úgyis meg fogja tudni. Haza kell menned. Ezt is tudtad. Tudtad jól, hogy nem élhetsz itt örökké. Szereted őt.

-         Igen. De minden más lesz.

-         Attól a pillanattól lett minden más, mikor eljöttél, és nem szóltál neki a babáról.

-         Tudom.

-         Figyelj. Apuval beszélek. Felbontjátok a szerződésed, ő pedig pár nap alatt talál valakit a helyedre. Mi pedig tartjuk a kapcsolatot és meg is látogatlak, ha időm engedi.

-         Félek.

-         Ne félj. Bill majd megenyhül.

-         Miért vagy most ilyen? Mi van azzal a Lilyannel, aki ragaszkodik a szingliséghez, nem bízik a férfiakban és nem hajlandó lekötni magát?

-         Igen, én ilyen vagyok. De te nem. Te más vagy. Neked család kell és apa a picinek. Szereted Billt és hidd el, ő is szeret téged, csak most mérges és csalódott. Tudtam, hogy egyszer úgyis elmész majd. Úgyhogy pakolj össze és menj haza.

-         Köszönöm. – öleltem újra át.

Bill már kicsit megnyugodott mire hazaért.

-         Sziasztok. – lépett be a lakásba.

-         Szia! Na mi volt? – Kitty.

-         Megtaláltad? – Gustav.

-         Terhes. 6 hónapos terhes. Ti tudtátok?

-         Igen. – sütötték le tekintetüket.

-         Ti tudtátok és nem szóltatok?

-         Gustav egy hete tudja.

-         És te?

-         Mióta elment.

-         Miért nem mondtátok el? Várj, kitalálom. Megkért.

-         Igen.

-         Hazajön. Legalábbis azt mondtam neki, ha nem teszi meg, elperlem tőle.

-         Komolyan megfenyegetted? – Gustav.

-         Mit tehettem volna? Te mit tettél volna a helyemben? Eljössz és otthagyod őket? Az az én gyerekem!

-         És hol fog élni?

-         Itt.

-         Újra együtt lesztek? – Kitty.

-         Nem. Ránézni is alig bírok.

-         És ez így jó lesz?

-         Nem érdekel mi lesz a jó neki. Őt sem érdekeltem fél évig. Itt van Tom szobája neki.

-         Nem ismerek rád. – Gustav.

-         Én senkire. Fél évig hazudtatok nekem. Mindannyian. Nincs erőm rátok is haragudni, és nem ti vittétek el a gyereket. De csalódtam bennetek.

A vasárnapot csomagolással töltöttem. Tudtam, hogy ezt kell tennem, de a tudat, hogy Bill utál, iszonyú fájdalommal töltött el. Megértettem természetesen, de soha nem nézett még így rám. És most hazamegyek, mi lesz? Tényleg együtt fogunk élni? Az, hogy Kitty és Gustav is velünk lesz, megkönnyíti a helyzetet. Ezt totál elcsesztem, be kell látnom. 6 hónapot megspórolhattam volna és talán Bill is szeretne, ha akkor elmondom neki, menekülés helyett. De hát ilyen barom vagyok. Kitty és Esther is felhívtak. Azt tudtam csak mondani nekik, hogy nem tudom mi lesz, de hazamegyek.

Hétfőre már aláírni mentem a felmondásomat Alexhez. Abban maradtunk, hogy közös megegyzés alapján bontjuk fel a szerződést. Én felmondok, ő elfogadja. Nagyon rendes volt ez tőle, habár tudom, hogy Lilyann nagy hatással volt rá ez ügyben.

-         Hahó. – lépett be Lilyann a nyitott ajtómon.

-         Szia.

-         Már mész?

-         Igen. Pakolok a kocsiba.

-         Segítek.

-         Köszönöm. – feleltem egy nagy sóhajt kiengedve testemből.

-         Jobb lesz ez így. – simított a fülem mögé egy tincset az arcomból.

-         Ez az én dumám. – erőltettem mosolyt az arcomra.