114. rész. Újra otthon.

-         Hát akkor… köszönök mindent. – fogtam meg Lilyann kezét mielőtt beszálltam a kocsimba.

-         Én is neked. Írj, hívj, küldj képeket. És ne add fel!

-         Hiányozni fogsz nekem.

-         Te is nekem. Nagyon megszerettelek. De ne érzelgősködjünk. Ölelj át, aztán tünés. – nevetett.

-         Már itt sem vagyok. – öleltem magamhoz.

Hosszú volt az út hazáig. Nagyon hosszú. Többször meg is álltam pisilni, pihenni, enni valamit.

Nem kellett sokat kopognom, Bill már nyitotta is az ajtót.

-         Szia. – köszöntem, félve a reakciótól.

-         Szia. Gyere be.

-         Behoznám a csomagjaimat.

-         Előbb beszéljünk.

-         Rendben.

Leültünk a kanapéra.

-         Nos talán nem kellett volna megfenyegetnelek, de ez van, nem szívom vissza. Viszont nem kényszeríthetlek, hogy itt élj velünk. Úgyhogy, ha nem akarsz ebben a házban lakni, nem kell.

-         Nincs hova mennem. És ez a költözködés nem nekem való jelen állapotomban. Úgyhogy, ha téged nem zavar, hogy nap, mint nap látni fogsz, akkor én itt maradnék veletek.

-         Rendben.

-         Figyelj Bill. Én értem, hogy utálsz és jogos. Úgyhogy szeretném, ha úgy tudnánk együtt élni, hogy nem keserítjük meg a másik hétköznapjait. Én itt vagyok és a gyerekünk is. De ha nem bírsz velem lenni, akkor elmegyek.

-         Nem. Maradj. Én már nem csak a modellkedésből élek. Úgyhogy már nem vagyok itthon annyit. Viszont nem is szeretnék állandóan a lakásodra járni, és alkalmatlankodni. Így mindkettőnknek ez lesz a legmegfelelőbb megoldás.

-         Tudnánk barátok lenni?

-         Muszáj lesz. Na hozzuk be a holmidat. Tom szobájában fogsz lakni.

-         Oké.

Nekiláttunk behordani a cuccaimat.

-         Én most megyek, te érzed itthon magad. Szia. – jött le a lépcsőn és már ment is ki az ajtón.

-         Szia. – mondtam halkan, miután már becsukta maga után.

Főztem egy teát és ledőltem aludni a kanapéra.

-         Viki. – keltegetett egy ismerős hang.

-         Gustav! Szia!

-         Jézus, de rég láttalak. Állj fel, hagy nézzelek.

-         Drágám, ne ugráltasd. – Kitty.

-         Kitty! – álltam fel és megöleltem.

-         Élőben sokkal nagyobb a pocid.

-         Hát nagyra nő ez a gyerek.

-         Engem meg sem ölelsz? – Gustav.

-         Dehogynem! – bújtam széttárt karjai közé.

-         Örülök, hogy itt vagy.

-         Esther és Tom is nemsokára átjön, úgyhogy nem leszel ma egyedül. – Kitty.

Késő estig meséltem négyüknek az ottani életemről. Fél évet hagytunk ki egymás nélkül, volt miről beszélgetnünk.

Meséltem nekik a munkámról, a lakásról, a környékről, Lilyannről és a többi megismert emberről.

-         Az a Lilyann Klein? – Tom.

-         Hogyhogy az a? – Esther.

-         Aki az e havi Vogue címlapján van.

-         Igen. – mosolyogtam.

-         Haver! Vogue? – Gustav.

-         Esther olvassa.

-         Tetszik az a csaj? – Esther.

-         Hát nem rossz. – forgatta szemeit Tom.

-         Azért a nevét megjegyezted.

-         Jó a névmemóriám.

-         Hagyjuk. – zárta le egy csókkal Esther a beszélgetést.

-         És mi volt Billel? – Kitty.

-         Semmi.

-         Még mindig nem hiszem el, hogy az én unokaöcsém van odabent. – fogta meg a hasam Tom.

-         Honnan veszed, hogy fiú? – Gustav.

-         Ugyan. Hogy lenne már lány? A Kaulitzok csak is férfiak lehetnek. Jóképű, erős és okos férfiak.

-         Ne tereljétek. Csak mondott valamit. – Kitty.

-         Hát csak annyit, hogy ha akarok, nem kell itt élnem, de így kényelmes mindkettőnknek. És hogy muszáj lesz barátoknak lennünk.

-         Meg kell őt értened. – Tom.

-         Én megértem. Teljes mértékben. De nem akarok erről beszélni. Inkább lefeküdnék aludni.

Elköszöntem tőlük és felmentem új szobámba. Nem tudom mennyi ideig forgolódhattam, de nem igazán tudtam elaludni. Leindultam egy pohár vízért és láttam, hogy ég a lámpa. Volt egy olyan érzésem, hogy Bill az, így inkább visszafordultam.

-         Gyere nyugodtan. – szólt utánam.

-         Én csak…

-         Mondtam. Érezd itthon magad. Viszont én lefekszem. – ment el mellettem.

-         Bill.

-         Tessék? – fordult vissza.

-         Holnap megyek a nőgógyászhoz. Csinálnak egy ultrahangot, amivel ki tudnak szűrni bizonyos rendellenességeket. El akarsz jönni?

-         Szeretnék, igen.

-         11-re megyünk.

-         Rendben. – felelte és felment a lépcsőn.

Szörnyű volt ez a légkör. Nem akart hozzám érni, de rám nézni sem nagyon. Viszont azt láttam a szemében, hogy örült a holnapi programnak. Ő most hallja majd először a pici szívdobogását. És úgy látom, ez sokat jelent neki.

Reggel Bill kocsijával mentünk az orvoshoz.

-         Jó reggelt. – köszöntött bennünket. – Ön az apuka?

-         Igen. – válaszolta Bill miután rámnézett.

-         Örvendek. – fogtak kezet egymással. – És most fel az ágyra. – utasított.

Felfeküdtem, a pólómat felhúzta, majd a megszokott hideg anyaggal bekente a hasamat. Elővette az ultrahang készüléket, és a végét rányomta a hasamra. Én már rutinos voltam, de Billre nézve láttam, hogy nem igazán van képben, mi folyik itt.

-         Ott látod majd. – mutattam neki a monitorra.

-         Jöjjön közelebb. – szólt a doki. – Ott is van. Amit hall, az a szívdobogása. Normális. Jól érzi magát odabent. Három hónap és kint is van.

-         Ő az? – mutatott Bill a monitorra.

-         Igen. Szeretnétek tudni, milyen nemű?

Billel egymásra néztünk, és egyszerre vágtuk rá:

-         Nem.

A haza vezető úton Bill egy szót sem szólt. Nem igazán tudtam, mit érez. Nem láttam az arcán.

Másnap felkeltem, senki nem volt otthon. Reggeli után beültem a kocsiba és elmentem anyumékhoz.

-         Édesem! – nyitott ajtót meglepetten anyum. – Hát te?

-         Szia anyu. – öleltem magamhoz. – Haza jöttem.

-         Drágám, nézd ki van itt. – kiáltott anyu, miközben a kezemet fogva kísért be a lakásba.

-         Kincsem! Szia! – puszilt meg apu. – Gyönyörű vagy. És itt az én unokám. – simogatta meg a hasam.

-         Nem is szóltál, hogy jössz. Meddig maradsz? – anyu.

-         Csak köszönni jöttem. Visszaköltöztem.

-         Hogyhogy? – apu.

-         Így láttam jónak. Billel megbeszéltük a dolgot és a gyereknek apa kell. Hozzáköltöztem.

-         Hogy fogadta? – anyu.

-         Hát nem igazán áll szóba velem, van, hogy rám se néz. Tegnap eljött velem ultrahangra, de még nem beszéltünk róla.

-         És jó ez így? – apu.

-         Apu, tudom, hogy nem vagy Bill rajongó, de ő a pici apja.

-         Tudom. És hidd el, örülök, hogy itthon vagy. Elég gonosz voltam azzal a sráccal a legutóbb, de kitartóan keresett téged és láttam rajta, hogy szükségetek van egymásra.

-         Utál.

-         Majd megbékél. – anyu.