115. rész. Szerintem megoldjuk.

Egész nap apuéknál voltam, de Bill egyszer sem hívott. Pedig nem tudta, hol vagyok. Nagyon rossz érzés volt, hogy ennyire nem érdeklem. Késő este értem haza.

-         Sziasztok. – léptem be.

-         Szia. Merre jártál? – Kitty.

-         Anyuéknál.

-         Gondoltam. Vacsi a hűtőben. Mi elmegyünk enni Tomékkal.

-         Értem. Pedig kivettem egy filmet, reméltem hogy együtt megnézzük.

-         Nézzétek meg Billel, szerintem nemsoká hazaér. – Gustav.

-         Ugye nem direkt akartok minket kettesben hagyni?

-         Hát van benne némi igazság. – mosolygott Kitty.

-         Sejtettem. De örülök neki.

Hamarosan leléptek, én pedig nekiláttam teríteni. Két személyre. Nemsoká Bill is megérkezett.

-         Sziasztok.

-         Szia. Egyedül vagyok.

-         Gustavék?

-         Tomékkal vacsoráznak.

-         Vársz valakit? – utalt a terítékre.

-         Téged vártalak.

-         Hát én nem vacsorázom itthon. Csak átöltözni jöttem haza.

-         És hova mész? – kérdeztem megszokásból, de rájöttem, hogy hiba volt, amint kimondtam. – Bocs, nem tartozik rám.

-         Randim lesz. – mondta.

-         Értem…nos…akkor én nekilátok enni, nem várok tovább.

-         Egyél nyugodtan. – mondta, majd felment a szobájába.

Fél óra múlva Bill kicsípve, kisminkelve, belőtt hajjal jött le a lépcsőn.

-         Szia. Jó éjt. – köszönt, majd kiment.

Ahogy becsukta maga után az ajtót, a huzat az egész lakásban körbevezette Bill finom, édeskés parfümjének illatát.

A szívem szakadt meg. Randija lesz. És ezt csak így közölte. Pár napja vagyok itt, ő meg már randizik.

Vacsora után betettem a lejátszóba a kölcsönzött dvd-t és ledőltem a kanapéra. Fél óra múlva kulcszörgést hallottam és leállítottam. Bill lépett be az ajtón.

-         Szia. – köszöntem.

-         Szia.

-         Ez gyors volt.

-         Nem megy még a randizás. – ült le mellém. – Mit nézel? – terelte a szót.

-         Forrest Gump.

-         Imádom ezt a filmet.

-         Tudom. Én is.

-         Hol tart?

-         Most feküdt le az anyja azzal a pasassal, hogy Forrestet felvegyék a suliba.

-         Csatlakozhatok?

-         Persze.

Innentől nem szóltunk egymáshoz, csak meredtünk a képernyőre. Örültem. Nem megy még neki a randizás, akkor csak szeret még. Vagy a gyerek miatt? Nem tudom. De nem is akarom megkérdezni. Nem tudom mégegyszer azt végighallgatni, hogy én már nem érdeklem őt, csakis a baba. Az a mondat még most is fáj, habár érthető.

-         Nem fázol? – kérdezte, mikor vége lett.

-         Nem.

-         Akarsz enni valamit? Mert nekem kilyukad a gyomrom.

-         Én már ettem.

-         Na akkor én eszem.

-         Rendben. – feleltem.

Miért akar ennyire beszélgetni velem? Legszívesebben felmennék és bezárkóznék a szobámba.

5 perc után emellett is döntöttem.

-         Hát én lefekszem. Jó éjt.

-         Jó éjt.

Felmentem a szobámba, azután lezuhanyoztam. Befeküdtem az ágyamba és bámultam a plafont. Kopogtak a szobám ajtaján. Kizárásos alapon Bill.

-         Gyere. – mondtam és már be is jött.

-         Gondoltam megnézem, alszol-e már.

-         Még nem.

-         Nincs kedved beszélgetni? Nem igazán beszéltünk, mióta hazajöttél.

-         Nem tűntél úgy, mint aki beszélni akar velem.

-         Kezdjük előröl.

-         Oké.

Az ágyamhoz sétált és hanyatt feküdt mellém. Mindketten a plafon egy pontját bámultuk pár percig csendben.

-         Sajnálom. – nyögtem végre ki.

-         Én is.

-         Nem akartam elvenni tőled, csak egy kis időt akartam.

-         Tudod nagyon dühös voltam. De mikor megláttam a képernyőn a picit, úgy éreztem, ő az enyém. És itt van velem. Ha elmondtad volna, hogy terhes vagy, nem engedtelek volna el. És tudom, hogy ezt nem akartad volna. De meg kell értened, hogy fél évig kerestelek. Egyik nap olvastam a neved egy cikk végén és megtaláltalak. Aztán megláttalak és… és te az én gyerekem várod. Nem akartalak megfenyegetni, de akartam hogy tudd, mit érzek.

-         Értem. És tudom, mit érzel. Én sem akarom, hogy a baba apa nélkül maradjon. De nekünk ez valahogy nem megy.

-         Lehetünk úgy is a szülei, hogy nem vagyunk együtt. De én a közelében akarok maradni. Nem akarok hétvégi apuka lenni.

-         Sosem venném el tőled. Hidd el. Au..

-         Mi az? – ült fel.

-         Rugdos.

-         Megfoghatom?

-         Persze. – megfogtam a kezét és a hasamra tettem. – Érzed?

-         Ez hihetetlen.

-         Igen. Az.

-         Milyen erős.

-         Igen.

-         És milyen érzés?

-         Furcsa. Nem tudom megszokni.

Bill a fejét a hasamra tette, fülét a pólómra tapasztotta.

-         Várj. – mondtam és felhúztam a hálóingem. – Most tedd oda.

Így már a bőrömhöz tudta tenni közvetlenül a fülét.

-         Na? Mit hallasz?

-         Mintha mocorogna. De lehet, csak képzelem.

-         Hát nem tudom. Én nem hallottam még. – mosolyogtam.

-         Szerinted fiú vagy lány?

-         Szerintem lány.

-         Biztos fiú.

-         Ezt már Tom is előadta. Egy Kaulitz csak fiú lehet.

-         És gondolkodtál már neveken?

-         Nem. Majd ha meglátom, tudni fogom.

-         Nincs beleszólásom? – emelte fel a fejét és rámnézett.

-         Tudod mit? Ha fiú lesz, te adsz neki nevet, ha lány, akkor én.

-         Rendben. Úgyis fiú lesz.

-         Meglátjuk.

Bill visszafeküdt mellém.

-         Még mindig furcsa, hogy apa leszek.

-         Én rettegek.

-         Tényleg? – hajolt felém.

-         Igen. Milyen anya leszek? Mit csináljak vele? Nem tudom, mi kell egy ekkora csöppségnek. Semmit nem tudok a babákról, csak néhány dolgot, amit Viviennél láttam.

-         Hát én sem tudom, milyen apa leszek. De szerintem megoldjuk.

-         Megjöttünk! – hallatszott Kitty hangja lentről.

-         Na, én lefekszem. – pattant fel Bill. – Jó éjt.

-         Neked is.

Miután Bill kiment, lement a nappaliba.

-         Hát ti? Láttam, hogy megy a tévé. – Kitty.

-         Beszélgettünk. Rúgott a baba és hallottam, ahogy mocorog odabent. Ez hihetetlen srácok. Apa leszek. Telefonálok egyet.

-         Ilyen későn? – Gustav.

-         Már ennyi az idő? – nézett a telefonjára.

-         Igen.

-         Akkor majd reggel. Jó éjt!

-         Boldog. – Gustav.

-         Az. De nem tudom, mi lesz velük.

-         Szerintem jó vége lesz. Ez a gyerek majd összehozza őket, meglátod.

-         És az jó lesz?