116. rész. Simone segít.

A baba nagyon sokáig mocorgott még. Beszéltem hozzá egy darabig. Örültem, mert úgy éreztem, Bill megnyílt. Nem utál már annyira. Mikor hozzámért megállt az idő. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb barom a világon, amiért ezt ki akartam hagyni az életemből. Kit érdekel az a hülye csók? Kit érdekelnek a problémák? Szülők leszünk, nem számít más. Semmi más.

Mikor reggel felkeltem, nem volt már otthon senki. Épp az első teámat kortyolgattam, mikor csengettek. Az ajtó másik felén Simone állt.

-         Szi...a. – köszöntem meglepetten.

-         Szia. Bejöhetek? – mosolygott.

-         Ja persze, gyere. De csak én vagyok itthon.

-         Hozzád jöttem.

-         Hozzám?

-         Igen. Bill hívott, hogy szükséged lehet egy kis segítségre.

-         Hát elég bizonytalan vagyok.

-         Ezért vagyok itt. Hoztam egy pár könyvet és egy telefonszámot. Egy kedves ismerősöm, aki mindenben a rendelkezésedre fog állni, ha szeretnéd. Terhes oktatás, torna és felkészítés.

-         Huh, ez egyszerre kicsit sok. Én azt hittem…

-         Hogy mérges vagyok rád, amiért leléptél az unokámmal. – folytatta.

-         Igen.

-         Mikor este meghallottam Bill hangját a telefonban elfeledtem minden dühömet. Boldog és nekem csak ez számít. Én csak arra kérlek, vond be őt mindenbe. Tudtam, hogy ő lesz hamarabb családapa a két fiam közül és tudom, hogy jól fogja csinálni.

-         Család… - sóhajtottam egy nagyot.

-         Igen az. Akkor is család a család, ha az apa és az anya nem élnek egy párkapcsolatban. A lényeg az, hogyan viszonyultok a picihez, és hogy üt ki ez az egész rajta. Ő sosem láthatja, mi van köztetek. Neki csak az számít, hogy van anyukája és van apukája, akik mindketten szeretik őt nagyon.

-         Anya leszek. Igen. Mostantól az életem fenekestül felfordul majd. Mindig vigyáznom kell rá, mindig gondoskodnom kell róla. Egyedül nem tudom, végig tudnám-e csinálni.

-         Tudod, mit gondoltam, mikor először megláttalak?

-         Hogy ez a bolond részeg tyúk mit keres a fiaddal.

-         Nem. – nevetett. – Azt gondoltam, te jó ég! A fiamat rég láttam ennyire kivirulva. Maradjon kettőnk közt, de mikor véget ért a TH-s időszak én megkönnyebbültem. Visszakaptam a két pici fiamat, akiknek nélkülem kellett felnőniük. Akiknek idő előtt kellett felnőtté válni és én kimaradtam mindenből. Sosem haragudtam senkire, sőt boldog voltam. Újra otthon voltak, újra felszabadultak. Újra napszemüveg és hatalmas ronda sapkák nélkül mehettek az utcára, testőrök nélkül. Lehet, hogy ez nem miattad történt, de azért én köszönöm neked. És most te vagy az első unokám édesanyja. Jobbat nem is tudnék elképzelni. Te is fiatalon váltál érett nővé. Lehet, hogy néha elég érdekes a világszemléleted és lehet, hogy sokszor megbántod a körülötted lévőket, de ki nem? Most az a legfontosabb, hogy bízz magadban. Ne törődj Billel, ne érdekeljen, hogy szeret-e, hogy lesztek-e ti együtt. Azzal törődj, hogy pár hónap múlva gyermeket hozol a világra, akit legalább 18 éves koráig kell majd nap, mint nap nevelned. Kettőtökre ráérsz akkor koncentrálni, ha a pici megszületik és megvan a kellő háttere.

-         Köszönöm.

-         Nem szükséges. – ölelt át.

Ittunk egy teát és beszélgettünk. Továbbra is olyan kedves volt velem, mint eddig. Nagyon örült a picinek, így inkább én is örültem és lepleztem félelmeimet.

-         Hallottam Billtől, hogy édesapád nem igazán kedveli őt.

-         Apu…hogy is mondjam. Képzelj el egy 50-es éveiben járó mogorva pasit, aki szakmájából is adódóan mindent és mindenkit kritizál, aki egy hajszálnyit is eltér az ő elképzelésétől.

-         Hát gondolom, Bill nem csak hajszálnyit tér el ettől.

-         Bill áll tőle eddig a legtávolabb. De azt hiszem, kezd enyhülni. Ez a kisember a pocakomban, mindenkiből valami jót hoz ki. Úgyhogy talán jó vége lesz.

-         Tudod Bill nagyon tart édesapádtól. Mondta, hogy ezért haragudtál is rá, mert nem akart elmenni a szüleidhez.

-         Igen. Haragudtam rá, mert én is tartottam tőletek és mégis elmentem. Akármennyire leégettem magam, odamentem, mert ő ezt szerette volna.

-         Igen a kisebbik fiam kicsit önzőbb, mint a bátyja.

-         Vettem észre.

Jó volt kibeszélni Billt és a kapcsolatunkat egy olyan emberrel, aki ennyire ismeri őt. És nem volt totál elszállva a fia viselkedésétől, pártatlan volt és ez nagyon jól esett. Sokkal nagyobb lett az önbizalmam és jobb lett a kedvem is, most hogy úgy érezhettem, nem mindenért én vagyok a felelős, nem minden az én hibám.

Pár óra múlva Simone elköszönt és elment Tomékhoz is, ha már erre járt.

Napokig bújtam a könyveket, amiket kaptam tőle. Volt köztük felvilágosítás a szülésről, amitől teljesen kibuktam. Tudtam én eddig is, hogy nekem kell megszülnöm, de a nő a képen valahogy nem tűnt túl boldognak.

Ahogy teltek a napok kezdtem magányos lenni, és még jobban félni kezdtem ettől az egész helyzettől. Kitty és Gustav olyannyira felvirágoztatták a céget, hogy csak ömlik hozzájuk a munka. Esther sulijában itt az érettségi időszak és az ember nem is hinné, hány diák szorul ilyenkor az ő segítségére. Tom teraszt építtetett az étteremhez és állandóan ott volt. Bill szintén dolgozott. Vagy fotózásra ment, vagy egy-két napra lépett le valahová modellkedni, vagy a divatcégnél volt egész nap.

Egész nap sétálgattam, feküdtem, ettem, olvastam. Bill néha felhívott, hogy megkérdezze, mi van velem, de ez ritkán fordult elő. Mire hazaért én már aludtam, mikor reggel ment, talán egy 5 percre láttam. Rendszerint mosolyogva tette a hasamra a kezét, majd elköszönt és megint nem láttam másnap reggelig. De ezen kívül nem ért hozzám. Néha mosolygott és a piciről szívesen beszélgetett velem. De én annyira már nem érdekeltem.

Anyu szerint depressziós lettem. A sok aggodalom, az ismeretlentől való félelem és zaklatottság.

Ami végleg kicsinált, az a szülinapom volt. Reggel anyu ébresztett és apuval együtt köszöntöttek, majd letettem a telefont és lementem reggelizni. Egy cetli várt a hűtőn, miszerint: „Szia! Későn jövünk, ne várj meg. Boldog szülinapot, hétvégén ünneplünk ;) „

Ez Kitty írása. Kétségtelen. Nem felejtették el, csak nincs idejük rám. Bill már felöltözve slattyogott le a lépcsőn. Mikor meghallottam ütemes csoszogását, letéptem a cetlit az ajtóról és összegyűrtem.

-         Jó reggelt. – köszönt. – Hogy vagytok?

-         Jól.

-         Na még kávéra sincs időm. – nézett az órájára. – Vasárnap reggel jövök.

-         Vasárnap?

-         Mondtam már a múlt héten. Péntek reggel utazom Svájcba, és vasárnapig maradok.

-         Ja igen.

-         Na vigyázz a picire. Sziasztok! – simogatta meg a hasam és elment.

Fasza. Egyedül maradtam megint. Csörgött a telefonom, de mire felértem érte az emeletre (mióta ekkora a hasam nem vagyok valami eredményes a rövidtávfutásban, főleg nem ezt lépcsőn felfelé kombinálva) a telefon elhallgatott. Esther volt az. Már vissza is hívtam.

-         Igen?

-         Szia, miért hívtál?

-         Hát szerinted? Boldog születésnapot! Már megint tök öreg vagy. – nevetett.

-         Te csak ne dumálj. Én 25 lettem, te pedig mennyi is leszel?

-         Sok. Na jó. Mesélj, hogy vagytok? Tudom, hanyagoltalak az utóbbi időben.

-         Semmi baj.

-         Dehogynem. Figyelj. Hétvégén összedobunk egy vacsit Tomnál, mit szólsz? Mind együtt.

-         Jó ötlet. De most, ha nem gond, én elköszönnék. Van még pár dolgom, meg ehhez hasonlók.

-         Jó-jó. Akkor majd beszélünk.

-         Szia. – tettem is le a telefont.