117. rész. 25.

Ha nem tettem volna le, meg lett volna az esély, hogy kiborulok.

A könyvespolcomhoz indultam, amit a kádba vihetek magammal. Nem bírtam ránézni egy Simone által idehozott könyvre se. Fel is idegesített, hogy az egész szoba ezzel van tele, így fogtam őket, egy zacskóba pakoltam és kitettem a szobám elé. Ezután inkább az mp3 lejátszómat választottam és úgy feküdtem a habok közé. Itt aztán tudok lazítani. Minden rendben, a meleg átjárja a testem, a mézes mandulás habfürdő illata bódító. Ez tölt fel engem reggelente.

Pozitívabb gondolatokkal másztam ki a kádból közel egy óra múlva. Ma vagyok 25 éves, nem lehetek depis a szülinapomon.

Felvettem a legszebb pántos rucimat, egy hozzá színben passzoló topánt, napszemüveg, táska és már indultam is el otthonról. Vásárolgattam, megebédeltem valahol, fagyiztam egy játszótér melletti kis padon. Ezt elég sokszor csináltam az utóbbi időben. Néztem a gyerekeket. Imádtam ezt csinálni. Volt olyan kisgyerek, aki szaladt a mamihoz egy kis horzsolással a könyökén, volt, aki a homokozóban ülve hullajtott krokodilkönnyeket, mert a másik elvette a lapátját. Akadt olyan kis csöppség, aki amint sikeresen felmászott a mászóka legmagasabb pontjára sikítozni kezdett és a szülei már villogtatták is vakujukat. Persze láttam hisztis elkényeztetett kis ördögöket és árulkodós kis kamugépeket is. De istenem, ezek gyerekek mind.

A nővérem telefonhívása zavarta meg ezt a kis idillt.

-        Tessék? – vettem fel.

-        Boldog szülinapot hugi!! - kiáltott bele.

-        Köszönöm. Mi újság?

-        Van valami buli ma estére?

-        Ha arra a bulira gondolsz, amikor a hasam által más lehetőséget nem látva a hátamon fekszem a kanapén egy nagy adag sajtszószos chipsszel, a kezem mellé be van készítve a távirányítótól kezdve a hátvakarón át minden, ugyanis a lábamat sem érem el, bőgök minden idióta szappanoperán, amit rendszerint meg se néznék. Szóval, ha erre a bulira gondolsz, az meg lesz tartva, és szívesen látlak.

-        Valaki ki van bukva.

-        Cseppet. Állandóan egyedül vagyok. Azokat a könyveket bújom, amiktől a hideg futkos a hátamon. Ráadásul Simone volt szíves és küldött egy kazettát, amin az ő szülése van. Szerinte meg kéne néznem, hogy felkészüljek. Ennek tetejében ma már mindenki valamilyen módon felköszöntött, de senki nem ér rám, ráadásul Bill egész hétvégére elment és annyit mondott, vigyázzak a picire. Tudod mit? Amíg nem hívtál, egész jó kedvem volt. Most mit röhögsz?

-        Ugyan ilyen voltam, mint te. Tuti ezért is maradt Vivi apa nélkül. – nevetett tovább. – Tudod mit? Gyere át este hozzánk. Vivi az apjánál van a hétvégére. Csapunk egy éjszakába nyúló forrócsokibulit.

-        Nem tudom, nem nagyon van kedvem. – kérettem magam.

-        Ne hisztizz már! Átjössz és kész. Főzök vacsit és egye fene, még sütit is kapsz.

-        Jól van.

-        Helyes. 7-re itt legyél.

-        Ott leszek.

-        Na szia.

-        Szia.

Niki feldobott. Tényleg jobb kedvem lett, úgyhogy megettem a fagyimat és hazamentem. Felpróbálgattam az új ruháimat, és ábrándozva néztem azokat, amiket arra az időre vettem, mikorra visszanyerem nőiesebb alakomat.

Egy órát még tornáztam a dvd-re, amit a Simone által ajánlott tanácsadótól kaptam a múlt héten.

Gyors zuhi, bebújtam az új rucimba és elindultam.

-        Szia! – nyitott ajtót egy idétlen szülinapi sapiban.

-        Ez még Viviéről maradt?

-        Nem. Külön neked vettem. – mondta és a kezembe nyomott egy sajátot.

Leültünk a konyhaasztalhoz, magának töltött egy pezsgőt, nekem pedig jópofa módon egy meggyes kölyökpezsgőt kínált.

-        Remélem jobb kedved lett.

-        Fogjuk rá.

-        Na jó. Nem bírom tovább, hozom az ajándékod. – pattant fel az asztaltól és bement a hálószobájába.

Egy perc múlva zajokat hallottam és egy erős fényforrást közeledni az ebédlő felé vezető folyósón.

Megláttam a nővéremet egy hatalmas tortával a kezében. Mögötte sorra a többiek. Kitty, Gustav, Esther, Tom, Clar és Georg. Egyszerre énekelték, hogy Boldog Szülinapot…

Könnybe lábadt a szemem. Georg lépett először elém és egyből a nyakába borultam.

-        Gyönyörűm, te nagyon terhes vagy. – mosolygott.

-        Annyira hiányoztál. – pusziltam meg.

-        Te is nekem. – felelte és letörölte a könnycseppeket az arcomról.

Ezután sorra a szövetkező banda egyesével jött oda hozzám egy-egy ajándékot a kezembe nyomva. Nagy ölelések, sok puszi és mikor megláttam, hogy a sornak vége, kicsit letörtem. Bill nem volt közöttük.

De nem akartam letörtségemet kimutatni. Így újra mosolyt csaltam az arcomra és megköszöntem.

-        Árulók vagytok mind. Azt hittem, nem is érdekellek titeket.

-        Ne viccelj! – Kitty.

-        Egy hete készülünk. – Esther.

-        Bizony, és hoztam kaját. – Tom.

-        Köszönöm.

-        Na lássunk neki enni. – Niki.

Együtt megvacsoráztunk, aztán felvágtuk a tortát és a felét be is kebeleztük. Niki tett fel zenét és tényleg egész kellemes lett a hangulat. Georgal kiültünk az erkélyre beszélgetni.

-        Annyira rég láttalak már. – mondtam.

-        Ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb, de gondoltam a szülinapodon úgyis meglátogatlak majd.

-        Haragudtál rám nagyon?

-        Bevallom, igen. Tudtad, hogy elmegyek és közben azt is, hogy aznap te is lelépsz. Sajnáltam, hogy nem köszöntél el.

-        Én is.

-        De fátylat rá. Itt vagyunk, te gyönyörű vagy és nemsokára anya leszel. Sűrű hónapok vannak mögötted.

-        Hát igen. És előttem is van még nem kevés.

-        Csak nem félelmet hallok a hangodon?

-        Te is félnél a helyemben. De ezt most hagyjuk. Mesélj, milyen az élet Ausztriában?

-        Nagyon jó. Kevin, Clar fia egész megkedvelt. Az elején persze hadakozott ellenem, de mostanra jóban lettünk. Clar szülei is csípnek és kaptam egy osztályt egy gimiben.

-        Gimiben?

-        Igen. Énekórákat tartok, persze csak zenetörténetet oktatok, és emellett magánórákat adok ugyanúgy, mint itthon.

-        Ennek örülök. Boldognak tűnsz.

-        Mert az is vagyok. Tényleg Clar az igazi. Az a tervem, hogy Karácsonykor megkérem a kezét.

-        Komolyan?

-        Igen.

-        Gratulálok. – öleltem át.

-        Köszönöm. Egyébként mikorra várjátok a babát?

-        Augusztus végére.

-        Az már mindjárt itt van.

-        Nekem éveknek tűnik.

-        Nem viseled jól?

-        Jól viselném, ha nem lennék magányos. Sokat vagyok egyedül, sőt szinte mindig. Mikor hazajöttem, attól féltem, ha állandóan együtt leszek Billel, nagyon kellemetlen lesz a szitu. Ehhez képest, alig látom. Reggelente megissza a kávéját és lelép. Mikor van egy szabad estélye, nagy ritkán, akkor beszélgetünk, de én már nem érdeklem. Én vagyok a test, aki kihordja az ő gyermekét. Ennyi. Látod, most sincs itt. A szülinapomon.

-        Nehezen lép túl azon, ami történt. Tudod milyen. Hosszú volt ez az egy év, sok minden történt köztetek. És mint hallom bejött neki a divattervezés végre és sokat dolgozik.

-        Sokat. És igazából engem az is zavar, hogy én nem dolgozom. Otthon ülök, tévézek, tornázok, próbálom magamra erőltetni Simone szülési videóját, sétálgatok, aztán alszom. Persze szorítanak rám időt, nem is várom el, hogy non-stop legyen velem valaki.

-        Neked inkább Bill hiányzik.

-        Igen. Azt hiszem igen. És úgy érzem, depressziós leszek. Vagy már az is vagyok.