118. rész. Az első oktatás.

Éjfél körül kezdtem elfáradni. Niki mondta, hogy dőljek le nála nyugodtan, de én inkább hagytam őket tovább szórakozni és hazamentem. A saját ágyamat akartam, és egy kis nyugalmat. Vicc. Rinyálok, hogy magányos vagyok, aztán lelépek a barátaimtól, hogy egyedül lehessek. Igaza van Georgnak. Nekem igazából Bill hiányzik. Igénylem, hogy törődjön velem.

Ahogy leléptem Georg felhívta Billt.

-         Tessék, Bill Kaulitz.

-         Én vagyok. Hol vagy?

-         Épp egy buliban. Svájcban.

-         Értem. Nos azért nem sértődöm meg, hogy egy napra hazajövök és nem vagy itt. Viszont azért igen, hogy Vikinek, nem mellesleg a gyereked anyjának ma van a születésnapja, te pedig Svájcban bulizgatsz.

-         Várj, kimegyek, alig hallak. Tartsd. Na itt vagyok. Mi van?

-         Ma van Viki szülinapja.

-         Nem. Jövőhéten.

-         Ja igen. Most épp jövő hét péntek van. A jövőből hívlak, hogy lecsesszelek, amiért nem vagy itt.

-         Basszus!

-         Hát basszus. Figyelj rám haver. Rég tettelek helyre, és most újra megteszem. Hazarángattad őt Hollandiából 6 hónapos terhesen, mondván, hogy veled kell élnie, mert te a gyerekkel akarsz lenni. Mióta hazajött, észre sem veszed, hogy Viki egyre magányosabb. Egyre jobban zuhan magába. Egy órán át beszélgettem vele, és biztosra veszem, hogy te ennyit nem is beszéltél vele, mióta itthon van.

-         Ez hülyeség. Szoktunk beszélgetni.

-         Mindegy. Te tudod. Ha őt nem szereted már, akkor is foglalkozz vele, mert ő fog neked kis Kaulitzot szülni. Ha ő depressziós, az árt a babának is.

-         Tudom. Én igyekszem, de tudod milyen érzés volt meglátni őt Amsterdamban?

-         Fogalmam sincs. De túl kéne lépned. Ha meg nem tudsz, akkor azt mond el neki, ne nézd hülyének. Ne ringasd abban a hitben, hogy nem haragszol rá, csak nincs időd vele lenni. Mindketten tudjuk, hogy ha akarnád, lenne időd.

-         Próbálkozom.

-         Ezért küldted inkább rá Simonét?

-         Igen.

-         Tudtam. Na jó, én befejezem az oktatást, csak figyelmeztetni akartalak, hogy ennek így nem lesz jó vége. Ne menekülj és próbálj meg túllépni.

-         Megpróbálok.

-         Helyes, na leteszem.

-         Várj.

-         Igen?

-         Meglepődött? Örült?

-         Nagyon megleptük és igen, örült is. Csak hiányzott neki valaki. Nagyon.

-         Sajnálom.

-         Ne nekem mond. Na szia.

-         Szia.

Vasárnap reggel Kitty, Gustav, Esther és Tom nyaralni indultak.

-         Biztos nem baj, ha itt hagyunk? – Kitty.

-         Dehogy. Rátok fér a nyaralás.

-         Hívj, bármi van. – Esther. – Még akkor is, ha csak unatkozol, és beszélgetni akarsz.

-         Rendben. Zaklatlak majd. De higgyétek el, elleszek.

-         Na jó légy mami. – puszilt meg Tom. – Te is öcsi. – hajolt le a hasamhoz.

-         Vagy hugi. – javította ki Esther.

-         Na menjetek már. – tessékeltem őket ki, mosolyogva.

-         Na, ez a hotel száma, ha esetleg a mobilt nem érnéd el. – Gustav.

-         Gustav!

-         Oké, oké. Na szia. – puszilt meg és kicipelte a bőröndöket.

Sorra a két lány is elköszönt, majd integettem nekik a taxijuk után. Két hétre léptek le Spanyolországba. Mázlisták. Visszasétáltam a házba, megengedtem a fürdővizemet és befeküdtem ismét zenét hallgatva a kádba.

Arra ébredtem, hogy a víz jéghideg. Kikászálódtam és magamra vettem a köntösöm. A konyhába vettem az utat valami tartalmas reggeli után kutatva.

-         Szia. – köszönt rám az éppen müzlit magába tömködő Bill.

-         Szia. Hát te? Mikor jöttél?

-         Úgy fél órája.

-         És milyen volt az utad?

-         Hosszú és fárasztó.

-         Tomék már elmentek.

-         Tudom, beszéltem velük. Elkerültem őket sajnos.

-         Hát igen. Na én reggelizem, aztán öltözök is. – indultam a szobámba egy hatalmas szendviccsel, amin egy cetli hirdette: „fehérhús, saláta, majonéz, maminak J”

Ez Gustav írása. Édes.

20 perc múlva már indulásra kész voltam, mikor Bill döntött úgy, hogy bekopog a szobámba.

-         Gyere.

-         Csak gondoltam, megkérdezem, mit csinálsz ma.

-         Most megyek terhes oktatásra.

-         Terhes oktatás?

-         Igen és torna. Ez lesz az első alkalom.

-         Azzal a nővel, akit anyu ajánlott?

-         Rebeka, igen.

-         Oda csak az mehet, aki terhes?

-         Ez szülőknek van.

-         Elmehetek veled? – kérdezte, mintha az anyukáját kérte volna, el mehet-e fagyizni.

-         Persze. De akkor öltözz, mert negyed óra múlva el kell indulnunk.

-         Oké, dobok egy gyors zuhanyt, átöltözöm és mehetünk. – válaszolta vigyorogva és már el is tűnt a szobámból.

Miért bolondulok mindig bele ebbe a mosolyba? A kisfiús huncut mosolya levesz a lábamról. És ehhez még a szemébe sem kell néznem.

Fél óra múlva már egy nagy teremben voltunk 10 párral együtt és követtük az utasításokat. Tetszett, hogy több terhes nő vesz körül. Ők azt érzik és élik át, amit én. Volt olyan nő, akit egy másik nő kísért el. Nem tudom, hogy milyen kapcsolat van köztük, de igazán nem is érdekel. Volt olyan pár, akik az első perctől veszekedtek mindenen. Ha én azt hittem depis és ingerlékeny vagyok, eddig nem láttam a mellettem ülő nőt. Na annak minden baja volt. Szegény férje néha-néha elnézést kérő pillantásokat vetett ránk, mi pedig többnyire kedvesen visszamosolyogtunk rájuk.

-         És most az apukák, párok is segítenek. Üljenek az anyukák mögé, hátulról fonják át a kezüket a gömbölyödő hasán. Úgy. És most hölgyeim, dőljenek hátra és engedjék el magukat.

Bill vonakodva ült le mögém, és mikor már a veszekedő pár is elfoglalta az imént előírt pozíciót csak akkor ölelte át a derekam. Két kezét a hasam két oldalára helyezte, majd lassan hátradöntött és megtámasztott.

Ahogy hozzám ért a szemeim automatikusan lecsukódtak. Csak behunytam és követtem a belégzés-kilégzés utasításokat. Fantasztikus érzés volt. Bill meleg kezei a hasamon és érzem, hogy minden egyes levegővételemet ő is utánozza. Fújtat és hatalmasakat lélegzik. A gyakorlatok után, kaptunk egy otthon is könnyen elvégezhető gyakorlat sort, amit én már a dvd-vel gyakoroltam.

Amíg beszélgettem Rebekával és pár anyukával, Bill az apukákkal kávézott. Mikor indultunk, Bill megjelent mellettem két hatalmas könyvvel.

-         Ezek mik? – néztem rá kétségbeesetten. Eszem ágában sem volt több könyvön egyedül átrágnom magam.

-         Babakönyvek. Egy, ha fiú lesz és egy, ha lány. Ide mindent leírhatunk. A születési súlyt, hosszt. Ide az első képek, és sorra jönnek az adatok, egészen az első szülinapjáig. Gondolj bele, milyen édes lesz, ha majd ezt meglátja. Az ultrahang fotókat már be is ragaszthatjuk.

-         És hova? A fiúhoz vagy a lányhoz?

-         Igaz. Akkor ezzel még várunk.

-         Figyelj, ha tudni szeretnéd, kérdezd meg a dokit, nyugodtan. Csak nekem ne mond el.

-         Nem az nem jó úgy. Tuti elkotyognám. Látnád a fejemen, ha fiú lenne, mert nem bírnám ki, hogy ne mutassam ki, igazam lett.

-         Ha lány lesz, csalódni fogsz?

-         Dehogy!