119. rész. Beszéljünk őszintén.

-         Éhen halok. – jelentette ki Bill, mikor hazaértünk.

-         Nagyon fáradt vagyok.

-         Dőlj le, rendelek valamit, aztán eszünk, ha felkeltél.

-         Egyél nyugodtan nélkülem. – mondtam és felmentem a szobámba.

Úgy három órát alhattam. Nagy volt a csend, csak a gyomrom korgását hallottam. Lesétáltam a lépcsőn és Bill ott ült az étkezőasztalnál. Két személyre volt megterítve.

-         Hát te? – kérdeztem.

-         Tudom, hogy rosszul esett, amiért lemaradtam a szülinapodról, de hidd el, nem felejtkeztem meg róla.

-         Semmi baj Bill. Nem kell mentegetőznöd. Nem vagyok a kedvenced és ez érthető.

-         Na jó, ne dumáljuk túl. Szóval most bepótolom, amiről lemaradtam. Ülj le. – húzta ki ez egyik széket, én pedig helyet foglaltam.

Már hozta is a kaját.

-         Milánóit csináltam, mivel mást nagyon nem tudok. – szedte tele tányérom mosolyogva.

-         Köszönöm.

Nekiláttunk enni. Nem igazán jutottam szóhoz. Nem tudtam, mit mondhatnék most.

-         Köszönöm, ez egész jó volt.

-         Egész jó, vagy ehetetlen, csak nem akarsz megbántani?

-         Egész jó.

-         Nem kérsz már?

-         Köszi, tele vagyok.

-         Rendben. – felállt és leszedte a terítéket, hogy kivigye a konyhába.

Egy perc múlva egy kis párszeletes tortával a kezében jött ki, rajta egy gyertyával.

-         Boldog Születésnapot!

-         Nem kellett volna. – vágtam rá.

Tudom, hogy nem ezt akartam mondani, de meg kellett szólalnom, hogy valahogy eltereljem a figyelmem a sírhatnékról.

-         Fújd el.

-         Rendben. – vettem nagy levegőt.

„Azt szeretném, ha így is boldog lennél!” – néztem le a hasamra, és úgy mondtam el magamban a kívánságom, majd elfújtam a gyertyát.

-         És van ajándék is. – vigyorgott.

-         Bill… - kezdtem volna, de már el is tűnt.

Mikor visszajött két ajándékzacskó volt a kezében.

-         Az egyik a tiéd, a másik a picié. – adta oda. – Bontsd ki. Kíváncsi vagyok.

-         Rendben. – vettem el tőle és nekiláttam az egyik zacskó tartalmát felkutatni.

Egy pici gyerek ruhát vettem ki belőle. Piros-fekete nadrág, hozzá színben illő pulcsi, egy pici cipő és sapka volt benne.

-         Én terveztem a picinek. – magyarázta büszkén.

-         Ez csodaszép. – válaszoltam könnyeimmel küszködve.

-         Reméltem, hogy tetszeni fog. És ez a színkombináció illik fiúhoz is és lányhoz is.

-         Ühüm… - bólogattam szabadon engedve egy könnycseppet, ami a szememből indulva végigszaladt egy pillanat alatt az államig.

-         Nézd meg a te ajándékodat is.

-         Oké. – nyitottam szét a másik ajándékzacskót is.

Ebben egy piros fotókeret volt, amiben négy képnek volt helye. Ebből három már be is volt téve. Az egyiken Bill és én voltunk. Egymás mellett állva mosolygunk a kamerába. A másikon az első ultrahang kép, a harmadikon egy kép rólam már nagy pocakkal.

-         A negyedik helyre a baba kerülhetne. – tette hozzá.

-         Köszönöm. – bújtam hozzá.

Csak állt és hagyta, hogy átöleljem. Mikor rájöttem, talán ezt nem kéne, próbáltam elhúzódni tőle, de ő átölelt és magához szorított. Fejem a mellkasára tettem és azt kívántam, ez a pillanat ne múljon el sosem. Ha most el kell engednem, és a szemébe kell néznem, nem tudom, mit mondanék. De nem állhat meg az idő. Így elengedtem és eltávolodtam tőle. Letöröltem az arcomon végigfolyt könnycseppeket és visszatettem a képet a zacskóba.

-         Bocs. Elég érzelgős vagyok az utóbbi időben. – mentegetőztem.

-         Semmi baj. Ne kérj folyton bocsánatot.

-         Úgy érzem, muszáj.

-         Nem az. Figyelj. Próbáljunk meg túllépni a történteken. Elszúrtuk, de már nem lehet visszatekerni az időt. Én igyekszem többet foglalkozni veletek, veled. Te pedig ne érezd mindig úgy, hogy haragszom rád.

-         Próbálom azt hinni, hogy megbocsátottál, de úgy érzem, ez nem így van. Szeretnék őszintén beszélgetni veled. Nem csak a babáról.

-         Rendben.

Leültünk a kanapéra és várta, hogy elkezdjem. Miután én nem találtam szavakat, ő szólalt meg.

-         Mióta itthon vagy, nem igazán törődtem veled. És ez szándékos. Menekültem itthonról, előled. Próbálok nem dühös lenni, de nehéz elfeledni fél évet. Nehéz félretenni azt, hogy eltitkoltad előlem a gyerekemet. Tudom, én kényszerítettelek, hogy haza gyere, de mikor itt voltál, úgy éreztem, nem tudok a szemedbe nézni. Hidd el, örülök, hogy itt vagy. Jó téged látni minden nap és alig várom már, hogy megszülessen.

-         És mi lesz, ha megszületik? Itt élek majd veled, Kittyvel és Gustavval? Bill, én hazajöttem, mert ezt kellett tennem. De nem vagyok boldog. Ez nem az én házam. Nem érzem úgy itthon magam. Egyfolytában arra gondolok, melyikőtök jön már végre haza. Ha megszületik a baba, hogy fogunk itt élni? Őt is idekényszeríted a srácok nyakára?

-         El akarsz költözni?

-         Lássuk be, ennek így nincs értelme. Nem vagyunk mi már olyan kapcsolatban, mint voltunk. Nem vagyunk egységes frontot alkotó szülők. Van egy apa, meg egy anya és ennyi. Ezen kívül itt van még egy szerelmes pár is, akik nem biztos, hogy erre vágynak. Szeretnének néha kettesben lenni, amit meg is tehetnének, ha én nem laknék itt, mert te alig vagy itthon. És itt lesz a baba, aki majd egyfolytában sír, felfordul a lakás.

-         Én ezt megértem.

-         Nem veszem el tőled. De nem bírok itt élni arra várva, mi lesz velünk.

-         De maradsz, amíg megszületik?

-         Igen. Nem akarok már költözködni, idegeskedni.

-         Megígérem, hogy többet fogok veled foglalkozni.

-         Nem kell megígérned. Nem várom el. Semmit nem várok el. Csak utálok ebben a kényszerhelyzetben élni. Hiányzik a szabadság, hiányzik az, hogy csak magammal törődjek. Hiányzik a munka, a hétvégi ereszd el a hajam bulik. Jó ideig kell ezeket mellőznöm, és ezt belátom. El is fogadom, de akkor legalább szeretnék úgy élni, ahogy nekem az a legjobb.

-         Szeretnék több terhet levenni a válladról.

-         Köztünk már sosem lesz semmi természetes. Megjátszott mosolyok, kényelmetlen ölelések, kényszerű beszélgetések. Nem kell erőltetned semmit. Nem kell hibásnak érezned magad, amiért én magányosnak érzem magam. Én akartam ezt. Én mentem el, hogy egyedül csináljam végig. Az persze más, hogy útközben rájöttem, egyedül nem vagyok rá képes. De ne játszunk meg semmit. Tedd azt, amit jónak látsz, miattam ne aggódj. Csak az irántam érzett dühöd ne vetítsd ki a gyerekünkre. Ennyit kérek, semmi többet.

-         Még mindig belém látsz.

-         Volt időm átgondolni mindent és rájönni pár dologra. Tudom, hogy dolgod volt, de mikor elfelejtetted a szülinapom rájöttem, minden megváltozott. Szeretnék kikeveredni ebből a helyzetből, amiben most vagyunk és továbblépni. Már megint rugdos. – mosolyodtam el magam. – Mikor veled beszélgetek, állandóan ezt csinálja.

-         Szerinted tudja, hogy én vagyok az apukája?

-         Hát azt olvastam, az én hangom ismeri. Ezért jó sokat beszélni hozzá. Mikor megszületik, tudni fogja, hogy én vagyok a mami, mert megismeri majd a hangom. Talán a megváltozott érzelmi állapotomat érzi, mikor veled beszélgetek, és ezzel jelzi.

-         Megfoghatom?

-         Nyugodtan. – emeltem fel a pólómat és odatettem a kezét, ahol a rugdalást éreztem.

-         Szeretnék minden ilyen oktatásra elmenni veled, amin ma voltunk.

-         Örülnék neki. Egy héten kétszer megyünk, rá fogsz érni?

-         Megoldom.