120. rész. Szó sem lehet róla.

Mindketten úgy éreztük, hogy végre megbeszéltük, amit meg kellett. Részemről nem hiszem, hogy ez majd változtatni fog a dolgokon és azon, ahogy Bill viszonyul hozzám, de majd meglátjuk.

Elköszöntem és felmentem a szobámba. Írtam egy sms-t Georgnak.

„Köszönöm, hogy beszéltél vele, sokat segített. Azt hiszem, tartunk végre valamerre. Imádlak, jó éjt!”

Már jött is a válasz.

„Nem tudom, miről beszélsz. J Álmodj szépeket és puszilom a picit is.”

Reggel, mikor felkeltem eltakarítottam az esti vacsi maradványait. Bill ugyan főzött, kitett magáért, de a rendrakásra úgy látom, nem tudta rávenni magát.

A mai programom változatosabb, mint az ezelőttieké. Mivel Gustavék két hétre elutaztak és Kitty kérésére az üzletet is mellőzik ez időre, Gustav megkért, hogy intézzek el pár dolgot. Így reggeli után nekiláttam a szervezkedésnek. Meg kellett hallgatnom pár tehetséget és kiválasztani közülük a „befutót”. Jó volt újra ezt csinálni, de valahogy rossz érzéssel töltött el, hogy csak beugró vagyok. Ez már nem az én cégem, nincs a nevem a táblán. Lemondtam róla, és már nem táncolhatok vissza. Habár, ha jobban belegondolok, nem is akarok visszajönni. Nem tudok már annyit dolgozni és annyi energiát, időt rászánni. Már nem. Itt ülök és nézem, hallgatom ezeket a fiúkat és lányokat. Régen már szerveztem volna fejben nekik a jövőjüket, egy ütős klipet, egy hatalmas koncertet. De most nem. Most hallgatom őket, és azon elmélkedem, az én pici babám vajon milyen nemű lesz.

Öt körül csörgött a telefonom. Bill az.

-         Tessék?

-         Szia. Csak most értem haza és gondoltam megkérdezem, merre jársz.

-         Szia. Az irodában. Most fogok indulni. Negyed óra és otthon vagyok. Te mész valahova?

-         Nem. Hulla vagyok.

-         Vigyek kaját?

-         Hoztam.

-         Oké. Akkor otthon találkozunk.

-         Szia.

-         Szia.

Otthon találkozunk. Csak mi ketten két hétig. Jaj de érzelgős lettem. Elköszöntem a srácoktól és indultam is haza.

-         Hahó. – léptem be a házba.

-         Szia. Te hogyhogy az irodában voltál?

-         Gustav megkért, hogy intézzek el pár dolgot, amíg nyaralnak.

-         Ez normális?

-         Miért?

-         Téged ugráltat, ő meg nyaralgat? – háborodott fel.

-         Nyugi. Csak ültem és hallgattam a jelentkezőket. Elintéztem pár telefont, ennyi.

-         Nem kéne dolgoznod az utolsó hónapokban.

-         Bill, halálra unom magam, ha nem dolgozom. És fogyóban a pénzem is, amit magamra költhetek.

-         Figyelj, én akartam, hogy itt lakj, és van elég pénzem. Én eltartalak benneteket, amíg szükséges.

-         Szó sincs róla. Engem legutóbb a szüleim tartottak el, és ennek is már vagy 4 éve. A gyereket eltarthatod, de engem nem.

-         Ismerlek. Ha beleveted magad a munkába, azt te nem túl egészségesen műveled. És az árt a picinek is. Úgyhogy egyezzünk meg.

-         Hallgatlak.

-         Mostantól egész addig, amíg a gyereknek szüksége van arra, hogy a nap 24 órájában ügyelj rá, addig én dolgozom meg értetek.

-         Tisztában vagy vele, hogy az minimum 3 év?

-         Igen. És erre is gondoltam, belegondolva, hogy te munkamániás vagy. Szóval, ha megszületik a pici, és készen állsz munkába állni, akkor dolgozhatsz itthon is. Segítesz Gustavnak ugyanúgy, mint most. Nem teljes munkaidőben. És addig elviseled, hogy én tartalak el téged is.

-         De én nem akarok nálad kuncsorogni, ha pénz kell valamire.

-         Nem kell.

-         Hanem? Havonta adsz majd nekem pénzt, mintha az anyaság lenne a munkám? Szó sem lehet róla. Nem. És ha új párod lesz? És ha már nem élünk együtt?

Láttam az arcán, hogy ebbe nem gondolt bele.

-         Megoldom majd, te ezzel ne foglalkozz légy szíves. Van most elég pénzem még egy ideig.

-         Tudtam, hogy nem lesz ez így egyszerű.

-         Ez van. De megoldjuk. Ne agyaljunk ezen idő előtt.

-         Rendben. Majd visszatérünk rá, ha itt lesz az ideje.

-         Helyes. És most inkább ennék valamit, mert éhen halok.

-         Te csak ülj le, én hozom a kaját.

Édes volt. Hozatott kaját valami étteremből, megterített és feltálalta. Nem hagyta, hogy segítsek. Eddig nem igazán törődött velem, most meg egyfolytában félt és aggodalmaskodik. Annyira szeretem.

-         És mit csinálsz holnap? – kérdezte vacsi után.

-         Hát a holnapi napom arra fog rámenni, hogy rávegyem magam anyukád szülési videójára.

-         Még nem nézted meg?

-         Nem.

-         Én már láttam.

-         Te beteg vagy.

-         Miért? Te nem voltál kíváncsi, hogy születtél?

-         Valahogy nem. Eszem ágában sem volt végignézni, ahogy anyu kiszenved magából. Túl sok tévét nézek és láttam már pár szülést.

-         De igazit még sosem.

-         Igazit még valóban nem.

-         Az teljesen más. Fantasztikus.

-         Akkor a következőt te szülöd. – vágtam rá nevetve, de amint kimondtam lefagyott az arcomról a vigyor.

-         Rendben. – felelte Bill egy fél perc gondolkodás után ügyesen oldva a feszültséget.

-         Na jó, én rendet rakok, aztán átmegyek Nikiékhez.

-         Menj csak, majd én megcsinálom.

-         Bill, nem kell ezt tenned. Nem fogok belehalni, ha bepakolom egyedül a mosatlant a mosogatógépbe.

-         Keveset vagyok veletek, úgyhogy legalább akkor hagy segítsek, ha igen. – vette el a tányérokat a kezemből.

-         Köszönöm.

Átöltöztem és elmentem a nővéremhez.

-         Szia.

-         Szia, gyere. Vivi már alszik. Jól megleptél.

-         Billel most kettesben vagyunk két hétig.

-         Akkor miért nem otthon vagy vele?

-         Nem tudom. Eddig késő estig dolgozott. Mikor már aludtam, akkor ért haza. Most meg kora délután otthon van. Együtt vacsizunk, beszélgetünk.

-         És ez rossz?

-         Egyik nap még kerül, másik nap már felhív, hogy hol vagyok és hoz kaját. El akar tartani, de közben nem gondol bele, hogy nem vagyunk már egy pár. Egyik pillanatban úgy érzem, szeret még, másikban azt érzem, a gyerek miatt visel csak el. Imádom, ha velem van esténként, de belehalok, mikor elköszönünk, és külön szobában bújunk ágyba.

-         Neked az agyadra ment a szerelem és a terhesség.

-         Pont ezért voltam szingli. Pont ezért éltem csak a munkámnak. Francnak hiányzott az életemből Bill és a gyereke.

-         Csak, mint jó nővér szeretném elmondani a véleményem.

-         Hallgatom.

-         Te nem vagy normális. Felejtsd már el, mi volt! Unalmas már ez a folytonos rinyálás. Bill így, Bill úgy, régi Viki, gondok, szeretem, nem szeret… elég ebből! Vedd észre, hogy nem csak te vagy. Otthon van Bill, miattad! Nem csak a pici miatt! Nem bizony.

Még úgy 20 percig hallgattam Niki oktató jellegű beszédjét és habár néhol egyetértettem és rá is jöttem, van némi igazság abban, amit mond, ezt azért nem vallottam be neki.

Hazamentem és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel egy szokásos fürdő után lesétáltam a konyhába, ahol már Bill várt rám.

-         Jó reggelt.

-         Neked is. Hát te itthon?

-         Igen. Tegnap annyira be voltál rezelve a videótól, gondoltam, itthon maradok, és együtt megnézzük. Úgyis ott akarok lenni a szülésnél.

-         Tényleg?