121. rész. Simone videója.

-         Igen. Ott akarok lenni és látni, ahogy megszületik.

-         Te tudod. Na én eszem valamit. Aztán később megnézzük.

-         Meddig akarod még húzni?

-         Mit?

-         Na gyere. Leülünk és megnézzük. – fogta meg a kezem és odahúzott a kanapéhoz.

-         Te már elő is készítetted?

-         Igen. – mondta és megnyomta a távirányítón a lejátszógombot.

Az elején még semmi. Simone fekszik, mosolyog, várja, hogy meginduljanak a gyerekek. Jörg boldogan kamerázza a helyet, és közben kommentálja az eseményeket. Majd egy ügyes vágás, beöltözött dokik és a fájdalomtól felnyögő Simone. Mint akit nyúznak. Jörg „ez az, nyomd” bíztatásokat intéz Simone felé, majd odasétál az altestéhez, és onnan veszi tovább az eseményeket.

-         Ez szörnyű. – állapítottam meg.

-         Jó, nem túl szép, de mindjárt meglátod Tom fejét. – bíztatott.

És igaza is lett. Simone csak tágult, a doki dumált és felbukkant Tom picinek nem igazán mondható feje. Amint megláttam, hogy kezdenek kibújni a vállai és hallottam Simone fájdalmas ordítását befúrtam a fejem Bill válla mögé.

-         Kapcsold ki. Eleget láttam.

-         Jaj ne már. – fordított vissza a tévé felé.

Mire újra odanéztem, Tom már kint volt. Felsírt, Jörg pedig elvágta a köldökzsinórt. Egy kis pihegés után Simone megkönnyebbült és könnyektől eláztatott arca újra fájdalmat tükrözött. Elindult a pici Bill is.

-         Én ezt nem bírom. – bújtam újra Bill mögé.

-         Kicsim, ez már a második. Ha egyszer végignézted, másodszor már meg sem kottyanhat.

Onnantól, hogy kicsim, már nem is hallottam meg mondanivalójának többi részét. Egy pillanatig mindketten csöndben maradtunk. Éreztem a hátán, hogy még a levegőt is máshogy veszi. Szívesen így maradtam volna elbújva. Hallottam, ahogy Simone egy utolsó erőltetett nyögéssel szabadon engedi testéből a második fiát.

-         Ott vagyok én. – állapította meg Bill és én is odanéztem.

A következő vágás után Simone már megkönnyebbült arccal tartja kezében mindkét csöppséget. Csodás látvány volt. Percekkel ezelőtt úgy éreztem, a pokolba kívánja ezt az egészet, most pedig olyan boldog, mint még soha azelőtt.

-         Na látod? Túlélte. És most is úgy emlékszik vissza rá, hogy élete legjobb élménye volt.

-         Mi mást mondana? A nővérem most is megmondja, ha megkérdezed, hogy miután kinyomta Vivient, eldöntötte, hogy soha többet nem enged pasit az intim részébe.

-         És azóta nem feküdt le senkivel?

-         De igen.

-         Na ugye. Nem kell félned.

-         Könnyű mondani. Én nem bírom a fájdalmat. El tudod képzelni, ahogy egy ekkora testet kipréselek egy tized akkora lukon?

-         Azért több az, mint tíz.

-         Kössz.

-         De nem jobb egy picit sem, hogy láttad már?

-         Rosszabb. Oké terhes vagyok, a hasam hónapok óta egyre nő. De arra még nem gondoltam, hogy ki is kell jönnie onnan valahogy.

-         Meglátod, fájni fog és akkor rossz lesz, de utána boldog leszel, hogy megtörtént. Lesz egy pici babád.

-         Én most azt hiszem, járok egyet. – mentem fel a szobámba.

Felöltöztem és elmentem sétálni.

Nem is tudom, mi zaklatott fel jobban. A szüléstől való félelem? Az, mikor azt mondta, kicsim? Vagy a gondolat, hogy gyerekem fog születni?

Nem tudom. Mindenesetre nem vágytam Bill társaságára. Vajon, ha vissza tudnám tekerni az időt, meddig mennék vissza? A teherbe esésig egészen, vagy csak addig, míg le nem léptem eltitkolva a terhességet Bill elől. Ha nem megyek el, most minden más lenne? Mint boldog pár várnánk a pici születését?

De mindegy. Nem tudok visszamenni a múltba. Itt a jelen, és a jövőre kell gondolnom. Igaza van a nővéremnek. Egyfolytában önzően rinyálok. Talán Bill tényleg újra velem akar lenni. Talán tényleg nem csak a pici miatt akar engem. Képes lenne megbocsátani? Akkor is képes lenne, ha nem lennék terhes?

Úgy döntöttem várok. Nem kerülöm Billt, és én nem kezdeményezek. Megvárom, mi sül ki ebből. Megvárom, míg ő lép. Ha lépni fog.

-         Na jobban vagy? – kérdezte, mikor beléptem.

-         Igen. De az étvágyam elment.

-         Tudod, min gondolkodtam?

-         Na mesélj.

-         Ha csak akkor tudjuk meg a baba nemét, ha megszületik, akkor fogunk csak ruhákat venni neki? Akkor rendezzük majd be a szobáját?

-         Erre nem gondoltam.

-         És melyik lesz a szobája? Georgé?

-         Erről viszont már beszéltünk. Nem lesz itt szobája. A saját lakásomban lesz. És az elején úgyis velem fog aludni.

-         Szóval már eldöntötted, hogy elmentek innen.

-         Én maradnék, ameddig lehet. De tényleg nem akarok ekkora terhet Kittyék nyakára, és nem akarok meglepetéseket. Nem akarom, hogy egyszer kényelmetlenné váljon az ittlétünk.

-         Mitől válna kényelmetlenné?

-         Ha mondjuk lesz egy barátnőd. Mit gondolsz? Jó szemmel nézi majd, hogy egy fedél alatt élsz a gyermekeddel és az anyjával is?

-         Erre nem tudok mit mondani.

-         Ennél többet én sem.

Ez a szitu megint kellemetlenné kezdett válni. Úgyhogy nekiláttam inkább főzni valamit.

A napok egyre gyorsabban teltek. Bill minden nap dolgozott, de mindig szorított időt a terhesoktatásokra. Ott tényleg olyanok voltunk, mint egy igazi család. Segített, beleélte magát és büszkén mesélt a többi apukának terveiről. Kezdtünk újra felengedni. Együtt vacsiztunk minden este. Napközben felhívott, hogy megkérdezze, mi van velem.

Én eközben Violet pályáját egyengettem. Tényleg egész jól haladt. Az első klipje fantasztikusan sikeredett és a másodikat egyenesen imádta a közönség. Örült, hogy újra látott és azt mondta, mai napig az én nevem emlegeti, mikor megkérdezik, hogy fedezték fel. Szerinte mindent nekem köszönhet. Jó reklám volt Gustav cégének. Nagyon is jó.

Eltelt a két hét és hazatértek a nyaralók. Csokibarnán, kipihenten, kivirulva. Rengeteg ajándékot hoztak.

Egyre jobban vártam már, hogy vége legyen ennek a ciklusnak. Talán akkor majd távoznak belőlem ezek az érzések. Utálok rosszkedvű és depis lenni. Szeretnék már törődni valakivel, gondoskodni róla.

Billel a kapcsolatunk most jónak mondható. Mosolygunk egymásra, tudunk beszélgetni és nem lyukadunk ki a beszélgetések végén egy kellemetlen témára sem. Újra barátkozunk, ami nekünk azelőtt nagyon jól ment.

Mindennek ellenére iszonyúan hiányzik egy olyan ölelés, amiből feltétel nélküli szeretetet érzek, egy érintés, amiben minden benne van, egy szavak nélküli szerelmi vallomás. És a szex. Nem is merem kimondani, mikor szeretkeztem utoljára. Ráadásul valamiért állandóan megkívánom Billt. Mikor reggel kijön a fürdőszobából, testén végigszaladnak a pici vízcseppek, az illata bódító, a mosolya őrjítő. A szememmel tépem le a törölközőt altestéről és gondolataimban finom puha bőrét csókolgatom.

Lassan, de biztosan jött el az augusztus. Alig egy hónap és szülök. A doki már az időpontot is megsaccolta, augusztus 25. Billt egy párszor azon kaptam, hogy könyveket búj. „Hogyan legyen jó apa.”, „Az első hónapok.” és ehhez hasonló címekkel.

Az asztalon néha kint felejtette a mappáját és mikor nem volt otthon, bele-bele nézegettem. Egy halom ruhát tervezett a picinek. Rengeteg színnel, mintával, stílussal. Nagyon várta már.

A csajok szombat estére bababulit terveztek. Fogalmam sem volt, mit takar ez a jelző, de volt egy olyan sejtésem, hogy csak okot keresnek rá, hogy buliztassanak engem. A helyszín Esther lakása volt, így a fiúkat magukra hagytuk a házban.

Esther és Kitty közösen szervezték és a meghívottak között volt, Niki, Dorah, Violet és az én meglepetés vendégem, akit mikor megláttam nem hittem a szememnek. Lilyann lépett be az ajtón hatalmas ajándékcsomaggal, teli vigyorral az arcán. A nyakába borultam és hatalmas puszit adtam neki.