123. rész. Mintha tegnap lett volna…

Nagyon jól esett. Ahogy nyomkodta erős kezeivel a lábfejemet, önkéntelenül lehunyódtak a szemeim. Úgy 5 perc után hagyta abba.

-         Fordulj meg. Most a vállad jön. – mondta mosolyogva.

A hajam fel volt kötve és egy pántos felső volt rajtam. Beültem széttárt lábai közé háttal neki.

Óvatosan ért a bőrömhöz, én pedig teljes testemmel beleremegtem ebbe az érintésbe.

-         Hideg a kezed. – jött ki a számon ez az irtózatosan gyenge hazugság.

„Idióta” – szidtam magam.

Bill talán bevette, talán csak empátiától vezérelve megdörzsölte tenyerét és újra hozzámért.

-         Így jó? – kérdezte halkan.

-         Igen.

Komoly küzdelmet vívtam a testemmel, hogy ezúttal mozdulatlan tudjak maradni.

Lassan és finoman mozgatta kezeit a bőrömön, ami úgy éreztem, bármelyik pillanatban lángra gyúlhat. Nem szólaltunk meg. Mindketten úgy tettünk, mintha a tévére figyelnénk, a masszírozás csak pótcselekvés lenne.

Lehunytam a szemem és elképzeltem, ahogy kezeivel lecsúsztatja vállaimról a felsőm pántját, majd megfordít, és gyengéden megcsókol.

Ekkor a pici úgy döntött közepes erősségű rúgást intéz a hasfalamra.

-         Ez volt eddig a legnagyobb.

-         Mi? – állt le Bill.

-         Megint rugdos. – hátradőltem Bill mellkasára és két kezét a hasamra tettem.

-         Imádja ezt csinálni.

-         Úgy tűnik nekem is.

-         Szép nagy már a hasad.

-         Kíváncsi vagyok mekkora lesz, aki benne van. – húztam fel a felsőmet.

Simogatni kezdte a hasamat lassan és gyengéden.

-         Alig 3 hét és megszületik.

-         Ne is mond. Olyan hamar eltelt ez a pár hónap. Mintha tegnap lett volna, hogy elkezdtem kerekedni.

-         Sajnálom, hogy arról lemaradtam.

-         Én is. – feleltem.

Akartam, hogy tudja, őszintén sajnálom így felhajtottam a fejem, és a szemébe néztem.

-         Sajnálom.

-         Most itt vagytok és ez a lényeg. – mosolygott halványan majd megpuszilta a homlokomat.

Kopogtak. Felültem, Bill pedig ajtót nyitott.

-         Bocs. Nincs kulcsom, Esther meg elment bulizni a csajokkal. – lépett be Tom. – Szia Viki.

-         Szia. Na én lefekszem. Jó éjt srácok.

-         Szia. – Tom.

-         Jó éjszakát. – szólt utánam csalódottan Bill.

-         Rosszkor jöttem?

-         Dehogy. Gyere, de Georg szobájában alszol.

-         Persze.

-         Na én is lefekszem. Jó éjt.

-         Öcsi várj már. Mi történt?

-         Semmi. Megmasszíroztam.

-         És?

-         Legszívesebben megcsókoltam volna, és itt a kanapén szeretkeztem volna vele.

-         De?

-         De úgy éreztem, ő nem biztos, hogy benne lenne.

-         Te pöcs vagy.

-         Na jó éjt. – indult fel a lépcsőn Bill.

-         Irtó nagy pöcs. – szólt még utána bátyja, majd ő is lefeküdt Georg szobájában aludni.

Másnap reggel korán keltem, mert anyuméknak megígértem, hogy meglátogatom őket és egy pár napot ott is töltök. Bill nem akarta, hogy egyedül kocsikázzak annyit, így szembeszállva félelmével úgy döntött, eljön velem. Előre szóltam anyuéknak, hogy számítsanak Billre.

Azt beszéltük meg, hogy elvisz, aztán csak beköszön a szüleimnek, és már jön is haza. Aztán, mikor felhívom, hogy hazajönnék, eljön értem.

Útközben megreggeliztünk egy mekiben és dél körül értünk Magdeburgba.

-         Megjöttünk!

-         Édesem. Sziasztok. – ölelt meg anyum, aztán Billt is.

Bill megszeppenve anyum köszöntésétől zavartan mosolygott.

-         Hogy vagytok? – simogatta meg a hasam.

-         Nagyon jól. Apu?

-         A kertben grillezi az ebédet.

-         Kimegyünk, üdvözöljük.

-         Én azt hiszem, megyek. – Bill.

-         Ne félj fiam. Gyere nyugodtan. – mosolygott rá bíztatóan anyum.

Így mindhárman mentünk a kertbe apuhoz.

-         Nézd, kik vannak itt Charles!

-         Sziasztok! Kincsem! – ölelt magához.

-         Szia apu. Gondolom, nem kell Billt bemutatnom.

-         Szerbusz Bill.

-         Üdvözlöm. – fogott kezet apummal.

-         Mi jót eszünk? – kérdeztem.

-         Épp citromos csirkét grillezek, anyád zöldségköretet készít mellé.

-         Nagyon jó. Éhen halok.

-         Most ettél két órája. – Bill.

-         Ha ismernéd apu citromos csirkéjét, megértenél.

-         Maradj itt Bill. Ebédelj velünk. Persze ha csak nincs más dolgod. – lepett meg mindhármunkat apu.

-         Tényleg, maradj itt ebédre. – bíztatta anyu.

Bill kérdően nézett rám, én pedig csak bólogattam.

-         Ez esetben, köszönöm a meghívást. Maradok.

-         Helyes. Eva hozzatok egy bort a lányoddal.

Na most kellett volna látni Bill kétségbeesett arcát. Már meg is bánta, hogy elfogadta a meghívást. Legszívesebben tövig nyomta volna a gázt, és füstölgő kerekekkel tűnt volna el a házunk elől.

-         Nos, Bill. A legutóbbi találkozásunk nem sikerült túl fényesre.

-         Hát nem igazán.

-         De nagyon nőttél a szememben. Ahogy viselted ezt az egészet. Azt hogy nem hagytál más választást a lányomnak, és nem hagytad őt egyedüli anyává válni. Őszintén szólva nem gondoltam volna erre. Azt hittem majd behúzod füled-farkad és elmenekülsz az apaság elől.

-         Örülök, hogy apa leszek.

-         Nagyon helyes. És remélem, vigyázol az én lányomra.

-         Azon vagyok.

-         Ne tarts tőlem. A család tagja lettél, akár összeházasodtok, akár nem.

-         Köszönöm uram.

-         Charles.

-         Köszönöm Charles.

Mire visszamentünk a borral és a poharakkal, apu már vállon veregette Billt, aki látszólag épp apu valamelyik fantasztikusan jó tipikus vasárnap délutáni grillezős viccén röhögött. És ez nem műröhögés volt. Anyuval kérdően néztünk egymásra. Lehet, hogy csak mi nem tudjuk apu eredeti vicceit értékelni?

Együtt megebédeltünk és nagyon jól éreztük magunkat. Valahogy mindenkinek természetes volt, hogy Bill is itt ül köztünk. Apuval jól kijöttek. Meglepően jól.

Ebéd után anyuék a szokásos ebéd utáni sziesztájukat töltötték, én pedig kikísértem Billt az autóhoz.

-         Örülök, hogy maradtál.

-         Jól éreztem magam.

-         Láttam. Apu gyorsan megkedvelt.

-         Én is őt. Egész jó fej, mikor nem ordibál, és nem nevez senkiházinak.

-         Sajnálom. – nevettem.

-         Akkor elég rosszul esett. És azt válaszoltam, én szeretem a lányát maga idióta.

-         Nem mondod?

-         De igen.

-         Akkor ezért kedvelt meg. Nem tart már nyápicnak. Büszke vagyok rád.

-         Köszi. Na megyek, mert így is későn érek haza.

-         Rendben. Vigyázz magadra.

-         Te is. Hívlak majd.

-         Én is téged.

-         Hát, sziasztok. – hajolt le és megpuszilta a hasamat, majd átölelt.