124. Ne aggódj, megvárunk.

-         Köszönöm apu.

-         Mit?

-         Hogy rendes voltál Billel.

-         Egész jófej srác. Még a vicceimet is értékeli.

-         Ugyan drágám, csak udvariasságból nevetett rajtuk.

-         Szerintem nem. Ez egy értelmes és őszinte gyerek. És ő az unokám apja.

-         De azért csalódott vagy, hogy nem házasodunk össze, ugye? – kérdeztem.

-         Igen, de nem esem kétszer ugyan abba a hibába. Nikiékre is ráerőltettem a házasságot és látjátok mi lett a vége.

Jól éreztem magam anyuéknál. Sétálgattunk, közös programokat szerveztünk. De hiányzott Bill. Nagyon. Annyira jó volt vele az utóbbi hetekben még így is, hogy nem vagyunk egy pár. Habár akkor este úgy éreztem, mintha azok lettünk volna. Ahogy masszírozott és kedvesen puszit nyomott a homlokomra. De talán mi tényleg jobbak vagyunk barátként. És talán a picinek is így lesz a legjobb. Ha nem kockáztatjuk meg, az újbóli kudarcot.

Csütörtök reggel jött értem Bill, mivel délután orvoshoz kellett mennem. Együtt megreggeliztünk négyen, aztán hazaindultunk.

-         Jól vagy? – kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból.

-         Igen, csak ez az autókázás már nem nekem való.

-         Most már nem is nagyon kéne utazgatnod. Már nincs 3 hét hátra.

-         Én is így érzem.

-         Feküdj le egy picit. Van még időd, 4-re megyünk a dokihoz.

-         Jössz velem?

-         Ha nem baj.

-         Dehogy, örülök neki.

Az orvos ismét csak megnyugtatott, hogy minden rendben és a magzat nagyon jól érzi magánt odabent. Óvva intett az utazgatástól és hosszabb kocsigázgatásoktól. Azt mondta, sokat mozogjak, de nem megerőltető mozdulatsorokkal, sétálgassak, vegyek forró fürdőt, sőt még tanácsokat is adott az étrendemet illetően, ami segíthet majd megindítani a szülést.

Még mindig hihetetlen volt számomra, ez a kifejezés… megindul a szülés. De már nagyon vártam.

Bill tényleg nagy segítségem volt. Az ajánlott étrendet betartva főzött, vagy hozatott kaját Tom étterméből. Az utolsó időszakra leköltöztem Georg szobájába, hogy ne kelljen fel-le mászkálnom. Ezt kicsit otthonosabbá is tette pár holmimmal.

Már csak két hét volt hátra, mikor Billt Velencébe szólította egy divathét. Nem nagyon akart elmenni, de rábeszéltem. Nem hinném, hogy pont azon az egy héten fogok szülni. Ráadásul imád ilyenekre elmenni és nem is kevés pénzt kap ezért az alig egy hétért. Nagy nehezen, de megdumáltam.

-         Hahó. – keltegetett.

-         Most mész? – kérdeztem még félálomban.

-         Igen. Gondoltam elköszönök.

-         Hiányozni fogsz.

-         Te is nekem. – simogatta meg a hasam.

-         Van még időd?

-         Úgy negyed óra maximum. – nézett az órájára.

-         Akkor gyere. – emeltem fel a takaróm. – Magamhoz térek, addig bújj be mellém.

-         Rendben. – mosolygott és bebújt a takarom alá. – Ígérd meg, hogy hívsz, bármi van. Ha csak úgy érzed, megmoccan akkor is. Nem számít, ha épp kifutón vagyok. A telefonomon non-stop elérsz, nem kapcsolom ki, mindig velem lesz.

-         Ne aggódj papi. Nem lesz semmi. Megvárunk.

-         Nagyon remélem. Nem szeretnék lemaradni.

-         Nem fogsz. Tuti. Érezd jól magad, kapcsolódj ki.

-         Biztos ne maradjak inkább itthon?

-         Bill. Menj. – emeltem fel róla a takarót.

-         Ne már. Csak aggódom.

-         De nem kell. Hidd már el. Nem engedem kijönni, amíg nem vagy itt. – mosolyodtam el magam.

-         Na jó. Mennem kéne. Nagyon vigyázz magadra és tényleg hívj, bármi van.

-         Te is hívsz majd azért?

-         Minden nap. – szállt ki az ágyból. – Szia. – hajolt felém és megpuszilt.

-         Szia.

Kiment az ajtón én pedig vissza is aludtam. Azt álmodtam, hogy ott ülök a sorok között és nézem, ahogy Bill makulátlan külsővel sétál végig a kifutón. A vakuk villognak, ő pedig engem keres a tekintetével. Mikor megtalál, rámmosolyog és azt tátogja, szeretlek.

Valamelyik délután kikászálódtam az ágyamból. Kitty és Gustav épp ebédeltek.

-         Jó reggelt! – köszöntek.

-         Sziasztok. Jó étvágyat.

-         Láttad már a mai újságot? – Kitty.

-         Hát mivel most keltem fel, nem igazán.

-         Címlapon vagytok.

-         Kik?

-         Te és a hatalmas hasad.

-         Mi van? – kérdeztem, mire Gustav az asztalon lévő újságra mutatott.

Tényleg én voltam a címlapon, hatalmas szalagcím közölte: „Úton a Kaulitz baba!”

Az újság 3. oldalán volt még pár kép. Amint Bill és én sétálunk ki a rendelőből, és mikor együtt sétálunk a bevásárló központban, én épp leveszek valamit az egyik polcról, Bill pedig a bevásárlókocsit tolja.

A képek alatti magyarázatok a következők: „Viktoria Nolting és Bill Kaulitz egy pár” , „A 9. hónapban járnak”

Leültem egy székre és a cikket is elolvastam. Nagyjából arról szólt, hogy Bill és én, aki régen azt a csúnya kritikát írtam a Tokio Hotelről, egymásra találtunk és biztos forrásból tudják, hogy közös gyermekünket várjuk immár 8 hónapja. Még azt is tudják, hogy együtt élünk, sőt azt is, hogy múlt hétvégén anyuméknál voltunk. Az ellentétek vonzzák egymást… ezt a bélyegzőt nyomták a kapcsolatunkra. A cikk végén az állt, nem tudják, mikor lesz az esküvő, de amint tudomást szereznek róla, természetesen értesítik az olvasókat.

-         Ez mi a fene? – kérdeztem.

-         Valaki elkotyogta. – Kitty.

-         De ki?

-         Nem mindegy?

-         Végülis igen.

Csörgött a telefonom.

-         Tessék?

-         Viktoria Nolting?

-         Igen, és maga?

-         A Bravo ifjúsági magazintól keresem, szeretnék egy interjút készíteni önnel.

-         És mégis miről?

-         A születendő gyermekről, a Bill Kaulitzal való kapcsolatáról.

-         Honnan tudja a telefonszámomat?

-         Ezt nem árulhatom el.

-         Én meg nem adok magának interjút.

-         Maga idióta! Milyen alapon zaklat egy terhes nőt? Ajánlom, hogy fejezze be, mert legközelebb az ügyvédünkkel fog beszélgetni. – kapta ki a kezemből a telefonomat Gustav.

-         Kivel beszélek?

-         Gustav Schäfer vagyok.

-         Örvendek. Nos a szavaiból arra következtetek, hogy nem áll módjukban válaszolni pár kérdésemre.

-         Gratulálok. Visszhall. – tette le a telefont.

-         Köszi. – hálálkodtam.

-         Te ne idegeskedj. Ezt majd én elintézem. Felhívom a főszerkesztőt. Tudod a nevét ennek az alaknak?

-         Nem mutatkozott be.

-         Sebaj. Megtudjuk azt is. Te ne is foglalkozz ezzel.

-         Köszönöm aranyos vagy. Felhívom Billt.

-         Majd inkább én. – ajánlotta fel segítségét Kitty is.

-         Fáj a gyomrom. – fogtam meg a hasam és kicsit összegörnyedtem.

-         Hívjunk orvost? – Gustav.

-         Nem. Nem kell, csak iszom egy pohár vizet és ledőlök.

-         Biztos? – Kitty.

-         Igen. Csak az idegesség és éhes is vagyok.

-         Te feküdj le, én készítek valami szendvicset.

-         Köszönöm.