125. A doki tanácsa.

Fáradtan és émelyegve nyitottam ki a szemem.

-         Szia. – suttogott egy ismerős hang.

-         Hát te? – néztem rá, majd újra behunytam a szemem.

-         Néztem, ahogy alszol. Hogy vagy?

-         Jól. Mikor jöttél haza?

-         Amint Kitty felhívott, már jöttem is az első géppel.

-         Nem kellett volna.

-         Mondta, hogy nem érzed jól magad.

-         Csak ideges voltam, ennyi. Nem kell aggódni. Nyugodtan maradhattál volna.

-         Mostmár nem mozdulok mellőled.

-         Akkor hozz egy pohár vizet és aludjunk.

-         Itt a víz. – tartott felém egy poharat.

-         Köszi. – felültem, megittam, majd visszafeküdtem.

Tényleg nem mozdult mellőlem. Mindenhova elkísért és ez engem egyáltalán nem zavart. Néha szembetalálkoztunk egy-egy lesifotóssal. A boltban a sorok között, a parkban a fák árnyékában elbújva, vagy a ház előtt egy kocsiban rostokolva. De nem zavartattuk magunkat. Mi tudjuk, mi a helyzet, tudjuk, hogy nem zavarhat meg minket egy buta újságcikk, ami a közelgő esküvőnket részletezi. Zavarban voltam persze egy-egy ilyen cikk olvasása után. Néhol már azt is tudták, hol varratom a ruhám és milyen ízesítésű tortát rendeltünk. Csak nevettünk ezeken.

A 25-e gyorsan eljött. Aludni sem bírtam éjszaka. Arra a percre vártam, hogy megérezzem, itt az idő. Bill már napok óta a kanapén éberen alszik, mellette a sporttáskám, megpakolva a szükséges holmikkal. Ha csak kimentem inni egy pohár vizet, már felpattant és útra kész volt. Még útitervet is készített, ahogy a leggyorsabban érünk majd a kórházba. A ház elé nem engedte beállni Gustav autóját, hogy ne legyen útba, ha menni kell. Annyira fel volt készülve, hogy én már egyáltalán nem izgultam semmi miatt. Csak és kizárólag a rám váró fájdalom miatt és hogy mi lesz azután. Az ingatlanos nem hívott, amit furcsálltam, de mivel azt beszéltük meg, hogy amint megtud valamit, egyből értesít, így nem kerestem őt.

25-e péntekre esett. Együtt vacsoráztunk mind a 6-an nálunk. Tom hozta a kaját, és míg ők pasidolgokat beszéltek ki, addig mi a lányokkal elkezdtük tervezni a fiúk szülinapi buliját. Idén azt találtuk ki, hogy Gustav és az ikrek szülinapját egybe tartjuk. Mivel akkorra már megszületik a pici, így egy halkabb kis baráti hatszemélyes összejövetelt találtunk ki ebbe a házba. Szeptember elseje szintén péntek lesz. Mind a három fiú dolgozik aznap. Mi szépen feldíszítjük a házat és meglepetésszerűen csapunk le rájuk.

Vacsi közben erőteljes görcsölést éreztem. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, előfordult már az ilyen.

-         Jól vagy? – Kitty.

-         Fal fehér vagy. – Esther.

-         Kicsit görcsölök. – feleltem megijedve a lányok reakciójától.

-         Indulunk. – állt fel Bill az asztaltól és villámgyors sebességgel felkapta a táskámat, majd magára a kabátját.

A következő pillanatban már a hátamra terítette az én kabátomat és felállított a székről.

-         Azonnal indulunk.

-         Nem akarok. Félek.

-         Jaj, ne csináld. Mennünk kell.

Már fejből tudta az útvonalat, úgyhogy hamar odaértünk a kórházba. Az orvosom kivizsgált, majd csak annyit mondott:

-         Bent tarthatunk megfigyelésre, de ez a gyermek még nem akar kijönni. Az elkövetkezendő pár napban valószínűleg bent marad.

-         De mára van kiírva. – Bill.

-         Tudom. Előfordul, hogy kicsit késik. Jól érzi magát odabent a magzat.

-         Nem akarok akkor itt maradni. – ültem fel.

-         De akkor mi volt ez a görcsölés? – Bill.

-         Semmi jelentőségteljes. Ha eljön az ideje, azt érezni fogod.

-         Köszönöm.

-         Biztos nem akarsz bentmaradni addig? – nézett rám Bill aggódva.

-         Nem. Nem akarok itt feküdni tehetetlenül. Hallottad, napok lehetnek még a szülésig.

-         Van pár tanácsom, ami megindíthatja a szülést.

-         És pedig? – érdeklődtem.

-         Csípős ételek, sok testmozgás és a szex.

-         Szex? – kérdeztük szinte egyszerre.

-         Igen. Előfordult már, hogy segített. Az orgazmus válthat ki olyan görcsöt, ami esetleg elősegítheti a magzat megindulását a külvilág felé.

-         Nos akkor, mi megyünk is haza. – vettem fel a kabátomat.

-         Ő…igen, köszönjük. – csatlakozott Bill is.

A hazaúton egy szót sem szóltunk egymásoz. Amikor kimondta a doki azt a szót, nevetnem kellett. Szinte nem múlt el úgy nap az utóbbi hónapokban, hogy ne gondoltam volna a szexre. Billel. De így nem. Nem fogok azért lefeküdni vele, hogy meginduljon a szülés. És nem is érzem magam túl vonzónak. Minden tagom fáj, a hasam óriási, ráadásul 9 hónapja nem szexeltem. El sem tudom képzelni, hogy fognánk hozzá. Nem is férnénk el rendesen. Nem tudna rámfeküdni, én sem igazán őrá. Na nem. Nem is akarok erre gondolni. Itt ül mellettem, és talán soha életében nem figyelte ennyire mereven az utat. Egy pillanatra sem veszi le róla tekintetét. Út, lámpa, jobbra, ballra, út, lámpa… De egyszer sem esik ki ebből a szerepből. Látom rajta, hogy nem akar erről beszélni. Zavarban van. És ettől az arckifejezéstől, ha lehet, még jobban kívánom őt.

-         Sziasztok, na mi van? – Kitty.

-         Úgy néz ki, ez a gyerek még ragaszkodik a bentléthez. – mondtam, majd be is mentem a szobámba.

-         Mi volt? – Gustav.

-         A doki szerint még akár napokig is elhúzódhat.

-         Na akkor én lefekszem. – puszilta meg Kitty Gustavot, majd bement a szobájukba.

-         Viki nem eszik csípős kaját.

-         Mi van? – nézett rá értetlenül Gustav.

-         Azt mondta az orvosa, hogy egyen csípőset, mozogjon sokat…vagy szexeljünk.

-         Gondolom, marad a mozgás.

-         Hát én gondoltam rá, hogy esetleg lefeküdjünk. Nagyon kívánom, így hogy az én gyerekemet várja, pláne. De még azt sem tudom, hányadán állunk.

-         Pedig mostmár tényleg nincs sok időd a totojázásra. Lépned kell.

-         Amint megszületik a pici, megkérem a kezét. – jelentette ki Bill magabiztosan.

-         Tessék? Az nem lenne kicsit elhamarkodva? Előbb össze kéne jönnötök.

-         Már most is olyanok vagyunk, mintha együtt lennénk. Együtt élünk, együtt megyünk mindenhova. Az összes címlapon rajta vagyunk, mint boldog pár.

-         De attól még nem ez az igazság.

-         Tudom, hogy szeret. Érzem. Én is szeretem őt. Lesz egy gyerekünk. Nem költözik el.

-         Csak mert te eltitkoltad előle, hogy visszavehetné a lakását pár hét múlva.

-         Az most nem lényeg. Ha megkérném a kezét, maradna.

-         Biztos vagy ebben?

-         Nem tudom.

-         Gondold át. Meg kell bizonyosodnod erről, mert ha nemet mond, azzal elszúrjátok azt, amit nagynehezen eddig elértetek. Végre normális a viszony köztetek.

-         Nem kéne neked most a vállamat veregetned, hogy büszkén azt mondhasd, gratulálok?

-         Ezt is tenném, ha biztos lennék benne, hogy jól döntesz. Várd meg mi sül ki ebből. Várd meg, hogy alakul majd a dolog, ha megszületik a pici. Ne ronts rá egy gyűrűvel a szülőszobán. Várj… te már gyűrűt is vettél?

-         Igen. – vette ki a zsebéből.

-         És mindig nálad van.

-         Persze.

-         Emlékszel mi volt a baj először? Hogy túlságosan rátelepedtél. És másodszor? Hogy minden úgy volt, ahogy te akartad. Ebbe a hibába akarsz megint beleesni? Fejjel rohansz a falnak Bill.

-         Kétszer veszítettem el. Nem bírnám végignézni, ahogy kisétál ezen az ajtón a gyerekünkkel. Nem akarok néha átjárni hozzá, hogy láthassam őket. Szeretem őt. Azt hittem, csak a baba miatt, de nem. Őt akarom, ő az igazi. Még akkor is, ha nemet mond. Akkor is tudom, hogy vele akarom leélni az életem. Ha most nemet mond, majd később újra megkérdezem. Mindaddig, amíg könnyes szemekkel azt nem válaszolja, igen.

-         Na most azt mondom, gratulálok. – veregette vállon Billt, majd megölelte. – Ezt szeretem benned.