127. Akkor is végigmondom.

Kitty és Esther négyre értek haza.

-         Te már kész is vagy mindennel?

-         Igen. – feleltem rosszkedvűen.

-         Bill még mindig nem jelentkezett? – Kitty.

-         Hát éjjel nálunk aludt. – Esther.

-         És ezt csak így mondod?

-         Átjött, aztán Tommal hajnalig beszélgettek. Mikor reggel eljöttem, még aludtak mindketten.

-         Na jó figyeljetek. Ma pontot teszek az i-re. Vissza a régi Vikivel. Ha hazajön, kész tények elé állítom.

-         Gondolod, hogy hazajön? – bizonytalankodott Kitty.

-         Olyan nincs, hogy nem. Azt nem tenné meg.

-         Örülök, hogy végre rendbejönnek a dolgok. – Esther.

-         Hát azért nem biztos. Lehet, hogy mostanra már annyira elhidegítettem magamtól, hogy nem akar velem lenni.

-         Szerintem ez hülyeség.

-         Szerintem is. – helyeselt Kitty.

-         Reméltem, hogy így gondoljátok.

Mivel már mindennel készen voltam, a csajokkal leültünk és iszogattunk, vártuk a pasikat. Tom és Gustav egyszerre érkeztek. Tudták nagyon jól, hogy Tom és Bill szülinapját ünnepeljük, de Tom ránk tekintettel úgy meglepődött, mint még soha ezelőtt. Egy igazi meglepetés viszont összejött.

-         Boldog Születésnapot! – nyomtam Gustav ajándékát a kezébe, miután már Tomot is megölelgettem.

-         De nekem csak…

-         Ez egy közös buli mindhármotoknak.

-         Nem hiszem el. Megleptetek!

-         Mondtam! – nevette ki őt Kitty.

Örültem, hogy sikerült legalább őt meglepni. Nagyon örült, tényleg. Persze Tom is, hiszen ki ne örülne, mikor felköszöntik a szerettei a szülinapján. Habár láttam rajta, hogy valami nyomasztja.

-         Tom, beszélhetnék veled? – hívtam félre a szobámba.

-         Persze. – mondta és követett.

-         Mi a baj?

-         Hülyének fogsz nézni.

-         Nem hiszem. Mond.

-         Tudod a 15. születésnapom óta minden évben ugyanazokkal ünnepeltem. Sosem voltam az az érzelgős típus, de jó volt, hogy mindig tudtam, mi négyen akármi történik hatalmasat bulizunk.

-         Neked hiányzik Georg? – nevettem el magam.

-         Na jó, hagyjuk. – állt fel az ágyról.

-         Ne, bocs. Csak ezt nem gondoltam volna.

-         Én sem. De ő a legjobb haverom.

-         De aranyos vagy.

-         Figyelj, ezt ne mond el senkinek. Tuti kiröhögnének.

-         Szerintem jól esne Georgnak, ha tudná, hogy hiányzik neked.

-         Olyan hamar felnőttünk. Georg Ausztriában él a barátnőjével, Bill apa lesz, én Estherrel élek, Gustavnak saját cége van. Mintha tegnap lett volna, hogy egymást szívatva ültünk a turnébuszban és semmi más nem számított, csak a zene, a buli meg a csajok.

-         Furcsa ezt az arcodat is ismerni. De tetszik.

-         Nekem annyira nem. Úgyhogy ez maradjon is kettőnk között.

-         Megígérem. De várj egy picit. – mondtam és elővettem a mobilom. Tárcsáztam Georg számát.

-         Szia. – szólt bele, de én már adtam is Tom kezébe a telefonom.

-         Ki az? – Tom.

-         Én vagyok haver. Mi van?

-         Semmi. Viki hívott és ideadta. – nézett rám gyilkos pillantásokkal.

-         Később akartalak hívni, de ha már így összejött Boldog Születésnapot haver.

-         Köszi.

-         És hogy vagytok?

-         Jól. Csak furcsa, hogy nincs kit szívatnom.

-         Nekem is furcsa, hogy nem szívatsz. Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni, de konferencia van egész hétvégén.

-         Semmi gond.

-         De ígérem, pár hét múlva meglátogatlak titeket.

-         Rendben.

-         Na megyek is, mert hívnak.

-         Oké. És haver.

-         Igen?

-         Tudod.

-         Tudom.

Elköszöntek és letették. Szívfacsaró volt ezt hallani, és azt hittem Tom leszedi a fejem. Ehelyett visszaadta a telefonom és megölelt.

-         Köszönöm.

-         Igazán nincs mit.

-         De el ne merd mondani a többieknek.

-         Kettőnk közt marad a ti kis furcsa kapcsolatotok. – mosolyogtam.

-         Akkor most menjünk is vissza a többiekhez.

-         Várj még. Bill hol van?

-         Este nálunk volt. Hajnalig beszélgettünk. Elég szarul érintette ez a gyerek dolog. Mármint a keresztneve.

-         Tom én…

-         Nekem nem kell mondanod semmit. Nem lepődtem meg. Viszont Bill nagyon is. Természetesnek tartotta, hogy a pici Kaulitz lesz. De tegnap döbbentetted rá, hogy már nem tartoztok össze. Te csak a gyerek miatt vagy itt, és amint lehet, lelépsz.

-         Nem akarok lelépni. Itt akarok maradni vele.

-         Hát nem úgy viselkedsz.

Ekkor hallottuk kintről, hogy Bill megérkezett. Ahogy meghallottam a köszönését, felálltam és kimentem.

-         Szia. – köszöntem félénken.

-         Szia.

A többiek csendben várták a fejleményeket. Odamentem Billhez és megfogtam a kezét.

-         Sajnálom.

-         Én is.

-         Azt hittem, nem jössz el.

-         Én is.

-         Viki… - Kitty.

-         Nem, várjatok. Ezt most végigmondom.

-         Jó de elfolyt a magzatvíz. – mutatott a lábam alá a földre.

Lenéztem és tényleg.

-         Úr Isten! Azonnal mennünk kell! – kapta fel Bill a nappaliban lévő sporttáskát.

-         Nem! Várj már! Mondani akarok valamit.

-         Majd elmondod. Menjünk. – adta fel rám a kabátomat.

-         Ez a gyerek bentmarad, amíg el nem mondtam, amit akarok! Nem fogok úgy szülni, hogy nem mondtam el! Úgyhogy állj le, ne kapkodj!

-         Útközben elmondod! – fogta meg a kezem és húzni kezdett a kijárat felé.

-         Szeretlek! – kiabáltam.

Erre megállt, majd pár másodperc múlva felém fordult és szembeállt velem.

-         Tessék?

-         Szeretlek! Azt akarom, hogy egy család legyünk. Tom, van valami az éjjeli szekrényemen, idehoznád?

Tom csak meredten állt és nézett, pont, ahogy a többiek.

-         Tom! – szóltam rá erőteljesebben.

-         Hozom. – felelte és már ment is a szobámba.

Majd kijött és egy kis dobozt nyomott a kezembe.

-         Köszönöm. Kicsim. Nem tudom, mit mondasz, de én nem akarok félni. Nem akarok egyedül álló anya lenni, és nem akarok nélküled élni. – mondtam és letérdeltem.

Bill meg akart fogni, hogy ne tegyem, de megállíthatatlannak bizonyultam. Könnyes szemmel kezdtem mondandóba.

-         Soha életemben nem szerettem senkit ennyire, mint téged. Sokszor elszúrtam és sok olyat tettem vagy mondtam, amit nem kellett volna. De most itt vagyok, és semmi másra nem vágyom jobban, mint arra, hogy mindent helyrehozva bizonyítsam be neked, te vagy az igazi. Te vagy az a férfi, akit szeretni tudok, és veled akarom leélni az életem. Úgyhogy, Bill Kaulitz-Trümper. Hajlandó vagy elvenni? – nyitottam ki a dobozt, amiben egy fehérarany karikagyűrű fénylett.

Bill hatalmas barna szemeivel nézett a szemembe meglepetten. Kabátja zsebébe nyúlt és elővett egy kis dobozkát. Letérdelt velem szemben, kinyitotta a dobozt, majd egyik kezével megfogta a kezem. Ekkor hatalmas fájdalmat éreztem és felordítottam.

-         Nem szívesen szakítalak félbe titeket, de mennetek kéne. – Gustav.

-         Ááá basszus! – kiáltottam újra fel.

-         Na jó. Megyünk! – tette zsebre Bill mindkét dobozt, majd felemelt a földről.

Mind kocsiba szálltunk és bementünk a kórházba. A fájások egyre sűrűbbek lettek, én meg már azt hittem nem bírom tovább. Semmi másra nem tudtam gondolni, csakhogy ez minél előbb múljon el.