129. rész. A szeme az enyém.

-         Kicsim. – szakítottam meg hosszas csókunkat.

-         Igen?

-         Nem tudok már tovább állni.

-         Gyere, feküdj le. – segített vissza az ágyra.

Én lefeküdtem, ő pedig leült az ágy szélére és megfogta a kezem. A dokim pár perc múlva érkezett.

-         Hogy vagytok?

-         Soha jobban. – feleltem.

-         Mi ez a nagy öröm?

-         Eljegyeztük egymást. – válaszolta büszkén Bill.

-         Itt, most?

-         Igen.

-         Gratulálok. – fogott kezet Billel.

-         Ez tényleg csodás, de érzékenyüljünk el, miután már megszültem a gyereket, oké?

Felhúzta a kesztyűjét és megvizsgált.

-         Na akkor most megyünk szülni.

-         Tessék?

-         Kicsim, most fogsz szülni. – fogta meg a kezem újra Bill.

-         Biztos? – néztem kérdően a dokimra.

-         Igen. Egy perc és jövök. – mondta és kiment.

-         Bill én nagyon félek.

-         Ne félj. Veled leszek. Egy pillanatra sem hagylak magadra.

-         Megígéred?

-         Annyira aranyos vagy, mikor félsz. Sosem láttalak még ilyennek. Mindig magabiztos és kemény vagy. És most szükséged van rám. – mosolygott büszkén.

-         Több gyereket nem akarok.

-         Majd meglátjuk.

-         Itt is vagyok. – jött be a doki két ápolóval, akik átsegítettek egy hordágyra.

Áttoltak a szülőszobába. Életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat. Bill kezei lilulni kezdtek, úgy szorítottam, de ő nem engedte el. Lélegzett velem, visszaszámolt a nyomásokig, drukkolt és vagy ezerszer elmondta, mennyire szeret. El sem hittem, hogy itt van velem, megkérte a kezem és azt mondogatja, hogy szeret.

Amint az orvos megnyugtatott, hogy már látja a fejét, Bill odament a kamerával, le ne maradjon.

Azt hittem, ezzel már túl leszek végre a nehezén, de abba nem gondoltam bele, hogy ha kint van a feje, utána jön a többi, váll, karok, lábak.

A vállától, már csak egy nyomás volt szinte. De az a legnagyobb mind közül.

Rémülten néztem az arcokat, mi történik odalent. Billnek hatalmasra kerekedtek a szemei, majd vigyorogni kezdett.

A pici felsírt, erre én kifújtam utolsó erőmet és visszaestem az ágyra.

-         Gratulálok. – mondta a doktorom, miután Bill elvágta a köldökzsinórt.

A picit megvizsgálták, bebugyolálták, majd odahozták hozzám.

-         Kisfiú. – mosolygott rám kedvesen az egyik ápolónő.

A kezembe adta cseppségemet és Bill is leült az ágy szélére.

-         Szia te kis csöppség, én vagyok az anyukád. – suttogtam könnyes szemmel.

-         Annyira gyönyörű. – szipogott Bill és megpuszilta a homlokom.

-         Szeretlek. – mondtam és megcsókoltam.

-         És mi lesz a neve? – kérdezte a dokim.

Kérdően néztem Billre, mivel fiú lett, ezt most ő dönti el. A szemembe nézett, és mosolyogva mondta ki a nevet.

-         Brian.

A mécses eltört, sírni kezdtem.

-         Brian Kaulitz. – jelentettem ki, hogy teljes legyen a gyermek neve.

-         Kaulitz? – lepődött meg Bill.

-         Mint az apja.

-         Most magatokra hagyunk. De kicsit később el visszük a picit, és neked is pihenned kell.

-         Rendben.

Csak nézegettük újszülött kisbabánkat és dicsértük minden porcikáját. Nagyon elfáradtam, semmi erőm nem maradt. Átadtam Billnek a picit, és csak néztem őket. Karjában óvatosan ringatta és beszélt hozzá.

A kicsit elvitték egy időre, Bill pedig kiment a többiekhez, amíg én megpróbáltam aludni egy picit.

-         Na végre! – Tom.

-         Kisfiam született. – ölelte szorosan magához bátyját Bill.

-         És mekkora? – Kitty.

-         56 cm és 2850 gramm. Hihetetlen gyönyörű, a szeme az enyém.

-         És Viki hogy van? – Esther.

-         Most megpróbál aludni, nagyon elfáradt.

-         És megnézhetjük a picit? – Gustav.

-         Gyertek.

Odavezette őket a sok újszülötthöz és az üvegablakon át, kérte az ápolónőt, hogy hozza közelebb a picit.

-         Jaj de édes. – Kitty.

-         És mi lett a neve? – Tom.

-         Brian Kaulitz. – felelte büszkén.

-         Brian? – kérdezte Esther meghatódva.

-         Ahogy Viki azt mondta, én adhatok nevet neki, ha fiú lesz, rögtön tudtam, hogy ez lesz az a név.

5 napot kellett bentmaradnunk a kórházban. Brian sokat lehetett velem. Minden nap meglátogatott valaki. Anyuék, Niki és Vivien, de még Simone is eljött Gordonnal együtt. A legnagyobb meglepetésem hétfő reggel lépett be a szobám ajtaján egy hatalmas plüssmackóval a kezében.

-         Szia nagylány.

-         Georg!

Odajött az ágyamhoz és átölelt.

-         Most tudtam csak eljönni. Hogy vagy? Hogy van a kicsi?

-         Jól vagyunk. Egyszerűen gyönyörű. És megszenvedtem érte.

-         El sem hiszem, hogy anya lettél.

-         Még én sem. De mikor itt van velem, annyira természetes, hogy van. Mintha ismerném, tudom mikor éhes, mikor álmos. Annyira édes.

-         Beszéltem ám Billel. Gratulálok az eljegyzéshez.

-         Köszi. – mosolyogtam és felé tartottam eljegyzési gyűrűmet.

-         Ez igen.

-         Ugye? Csodaszép. Annyira boldog vagyok.

-         Meg is érdemled, hogy az légy. És örülök, hogy Billel újra rendeződtek a dolgok.

-         Mondta, mi lett a neve a picinek?

-         Brian.

-         Igen. Eszembe jutott, de az nem, hogy ő majd ezt választja.

-         Pedig már rég eldöntötte.

-         Hogy lehet ilyen csodálatos ember? Meg sem érdemlem őt.

-         Dehogynem. Pont ugyanolyan csodálatos ember vagy te is. Mindig azt hittük az első utód egy kis Schäfer lesz. És Bill mindig is ellenezte a házasságot. Most itt egy kis Kaulitz, ti pedig eljegyeztétek egymást. Úgyhogy nagyon remélem, hogy ha legközelebb Németországba utazom, azt az esküvőtökre való meghívás miatt teszem majd, és soha többé nem hagyjátok kicsúszni a kezeitekből a dolgokat.

-         Rendben apu. De én is kérnék tőled valamit.

-         Ki vele.

-         Nem szabadna elmondanom, de furcsa dolgot láttam szombat este.

-         És mi volt az?

-         Tomnak könnybe lábadt a szeme, amiért nem voltál ott a születésnapi buliján. Hiányzol neki nagyon.

-         Ő is nekem. Mind hiányoznak, nagyon is. Nem gondoltam, hogy egyszer ilyet is érzek majd velük kapcsolatban.

-         Szóval légy szíves menj el hozzá. Legyél vele, de ne mutasd ki, hogy mit tudsz. Csak, mint régen. Rossz őt szomorúnak látni.

-         Rendben. De te most csak magatokkal törődj.

-         Úgy lesz. És mesélj, mi a helyzet Ausztriában?

Fél órát beszélgettünk, még a kis Briant is behozták közben, így Georg is a kezébe vehette. Később elment és megérkezett szokásos napi látogatására Bill. Minden nap így tett. Minden délután bejött hozzám és órákig ott volt. Nagyon sokat beszélgettünk, de volt, hogy csak feküdtünk egymás mellet. Néha még el is aludtunk. Mindketten úgy éreztük, sokmindent be kell pótolnunk. Az elvesztegetett időt.