130. rész. Véletlenek, vagy a sors?

Hamar eljött az 5. nap reggele a kórházban. Brian makk egészséges volt, és már én is úgy ahogy kipihentem a szüléssel járó fáradalmakat és fáradtságot. Mialatt én a kórházban voltam Kitty és Gustav átköltöztek a régi lakásomba. Ezen nagyon meglepődtem, mikor Kitty mesélte valamelyik látogatása során. De örültem is neki, mert így őket sem zavarjuk és mi is hármasban élhetünk tovább.

Bill jött értem délután és hazavitt. Átvette tőlem Briant és én is kiszálltam a kocsiból.

-         Ez a mi házunk kisfiam. – magyarázta neki.

-         Úgy mentem el innen, hogy még négyen éltünk itt és nem tudtuk mi lesz. Most meg úgy lépek be, mint a mennyasszonyod, és mint a gyermeked anyja.

-         Pont ez jutott eszembe, mikor mentem értetek. De menjünk be, van egy kis meglepetésem.

Nem kellett kétszer mondani, már mentem is előre. Első látásra semmi újat nem fedeztem fel.

-         Gyere. – mondta és bement Gustavék eddigi szobájába. – Ez lesz Brian szobája.

És tényleg. Vadiúj kék tapéta kis macikkal mintázva, rácsos ágy, pelenkázó asztal, ruhásszekrény, kék selyemfüggöny, hatalmas lámpa. Nagyon szép volt. Brian időközben elaludt, így Bill adott egy puszit az arcára és befektette az ágyba.

-         Itthagyjuk? – kérdeztem aggódva.

-         Van babafigyelő. – mosolygott büszkén és beüzemelte a kis készüléket. – A másik fele a mi szobánkban van. Halljuk, akármi történik.

-         Mindenre gondoltál.

-         Bementem egy bababoltba és mindent megvettem, amit az eladónő ajánlott. Persze anyu is segített. De gyere a mi szobánkba.

-         Olyan is van?

-         Még szép! – megfogta a kezem és átmentünk a másik szobába, ami eddig Georgé volt.

Ezt is berendezte hálószobának. Hatalmas franciaágy, vörös garnitúrával. Hozzá illő vörös függöny, két oldalon két kis éjjeli szekrény.

-         Ez a mi hálószobánk. Hogy tetszik?

-         Gyönyörű.

-         Még meg sem csókoltalak. – karolta át a derekam szemből.

-         Nem bizony.

-         Isten hozott itthon kicsim. – csókolt meg.

-         Jó újra itthon.

-         Hiányoztál nagyon. – csókolt újra.

-         Te is nekem.

Percekig öleltük és csókoltuk egymást. Utána nekiláttam vacsorát főzni, és közben Briant is megszoptattam.

Este egy jól megérdemelt fürdőt vettem, amire nem volt lehetőségem a kórházban. Tudtam, hogy a pici jó kezekben van, így egy órán keresztül relaxáltam a kádban. Megszárítottam a hajam, belebújtam az alvó ruhámba és visszamentem a szobába.

Bill az ágyon feküdt az oldalán, mellette Brian, édesapja testének védelmében. Együtt aludtak, csodás látványt nyújtva ezzel nekem. Csak álltam és néztem őket, majd megkerestem a régi szobámban a fényképezőgépet, hogy megörökítsem ezt a kis idillt. Tudtam, hogy ez lesz a tökéletes negyedik kép abba a bizonyos keretbe, amit Billtől kaptam születésnapomra. Egy kettőnkről, egy ultrahang kép, egy rólam terhesen és ez a negyedik, számomra a legtökéletesebb az összes közül.

----

Egész nap a házat díszítettem, hogy megfelelően nézzen ki az alkalomra. Brian ott mászkált négykézláb a kis gumiszőnyegén, Bill pedig az ételek készülését figyelte.

-         Kicsim, kopognak! – szóltam neki, épp egy széken állva próbáltam felrögzíteni az utolsó lufit.

-         Nyitom. – szaladt az ajtóhoz.

-         Sziasztok! – lépett be Tom és Esther hatalmas ajándékcsomagokkal.

Megölelték egymást és bejöttek.

-         Sziasztok! – köszöntem én is.

-         Hát itt az én kis keresztfiam. – vette karjába Esther Briant.

-         Helló töki, itt a nagybátyád. – fogta meg kis kezét Tom. – Boldog Születésnapot.

A következő vendég Clar és Georg volt.

-         Helló. – öleltem magamhoz Georgot.

-         Szia nagylány. – puszilt meg.

-         Clar! Örülök, hogy el tudtál jönni.

-         Sajnálom, hogy az esküvőt kihagytam. Kevin tényleg nagyon beteg volt.

-         Semmi baj. Majd mutatok képeket. – öleltem őt is meg.

-         Georg mondta, hogy gyönyörű voltál.

-         Az egész az volt.

-         Szia töki! – vette át Georg a picit Esther kezéből.

-         Ne hívjátok már tökinek. – szóltam rájuk.

-         Ne már, még úgy sem érti. – Tom.

-         Dehogynem. Mindent ért már. Figyelj. Brian, megmutatod apának, hol a csillár? – kérdezte Bill a picit, mire Brian a kis kezével a nappali közepén lógó csillárra mutatott. – Na látod. – kérte ki magának büszke apaként.

-         Napok óta gyakorolnak. – mosolyogtam.

-         Már tudja, melyik cipő kié az ajtó mellett. Az én kicsi fiam nagyon okos.

-         Ebben biztosak voltunk. – Esther.

-         Gustavék? – Georg.

-         Ultrahangon vannak, de bármelyik pillanatban megérkezhetnek. – adtam választ.

És pár perc múlva már kopogtak is. Ajtót nyitottam.

-         Sziasztok! – öleltem meg Gustavot és Kittyt is.

-         Már mindenki itt van? – Gustav.

-         Igen. Gyertek be.

-         Hagy nézzem az én kis keresztfiamat. – vette el Georg kezéből Briant. – Szia töki. – puszilta meg az arcát.

-         Na látod. – mosolygott Tom. – Olyan tökis.

-         Na mi volt a dokinál? – segítettem le Kittyről a kabátját.

-         Nem fogjátok elhinni.

-         Mond már. – Esther.

-         Ikrek. És fiúk. – vigyorgott boldogan Kitty.

-         Bizony. Ikreink lesznek! – Gustav.

-         Majd odaadom a szülési videómat. – mosolyogtam odaadóan.

-         Kössz. Igazán kössz. – hálálkodott Kitty. – Minden vágyam látni, mi vár rám.

Amíg kaja után Bill a kisfiát produkáltatta, addig a csajokkal mind a három tortán meggyújtottuk a gyertyákat. Billén és Tomén egy kettes és egy hatos díszelgett, és a harmadik tortán egy egyes.

-         Boldog Születésnapot! – vittük ki a tortákat a nappaliba.

Bill a karjaiban hozta Briant.

-         Kívánjatok! – Kitty.

-         Én már kívántam. – vigyorgott sokatmondóan Tom Estherre nézve.

-         Sosem változol, nem számít mennyi idős vagy. – csókolta meg Esther.

-         Nem bizony. És ezt szereted bennem.

-         Az is igaz.

-         Én is kívántam. – nézett mélyen a szemembe Bill. - A tavalyi is teljesült, remélem ez is fog.

-         Attól függ, mi az. – feleltem.

-         Tudod te azt nagyon jól.

-         Ha arra gondolsz, amire én, akkor az bizony teljesült.

-         Hogy? – csillant fel a szeme.

-         Miről van szó? – Gustav.

-         Ha Viki arra gondol, amire én, akkor… - adta át Esther kezébe Briant és odalépett hozzám. Átkarolta a derekam és várt a válaszra.

-         Igen. – bólogattam.

-         Annyira szeretlek! – csókolt meg szenvedélyesen és boldogan.

-         Nekünk is elmondjátok? – Tom.

-         Ba…

-         Babát várunk! – fojtotta belém a szót Bill.

-         Tényleg? – Georg.

-         Igen. – helyeseltem. – Alig pár hetes.

-         Gratulálok. – Kitty.

-         Bizony. Mi is. – Tom. - Még egy kis töki.

-         Vagy punci. – Georg.

-         Na elég. Fújjátok el a gyertyákat és együnk. – raktam rendet.

Brian már nagyon nyűgös volt este felé, így megetettem és lefektettem aludni. Szépen lassan a többiek is elszivárogtak és már csak mi ketten maradtunk. Befeküdtünk az ágyba és egymáshoz bújtunk.

-         El sem hiszem, hogy Brian már egy éves. – Bill.

-         Én sem. Megint eltelt egy év.

-         Ez volt életem legboldogabb egy éve.

-         Nekem is. – csókoltam meg.

-         És úton a kisfiunk testvére.

-         Igen.

-         Annyira szeretlek. – nézett könnybe lábadt szemmel az enyéimbe.

-         Én is nagyon-nagyon szeretlek. – feleltem mélyen a szemébe nézve és egy apró puha puszit nyomtam gyönyörű, mosolygó ajkaira.

**

Véletlenek, vagy a sors? Régen nem hittem a sorsban… ma már a véletlenekben nem hiszek. Már tudom, hogy minden okkal történik, még akkor is, ha abban a pillanatban nem látod értelmét. Nem tudod, miért történik, miért pont akkor, miért pont veled. De nem érdemes rágódni rajta, előbb vagy utóbb minden értelmet nyer. Azon elmélkedem, mi lett volna ha… Mi lett volna, ha nem ezt a pályát választom, ha nem kritikus leszek… mi lett volna, ha nem írok degradáló kritikát az évtized legnagyobb német bandájáról… mi lett volna, ha nem költözöm ide Münchenbe… mi lett volna, ha akkor Gustav nem sétál be az irodába és nem lesz a társam… mi lett volna, ha sosem ismerhetem meg ennek a négy fiúnak az igazi énjét, hogy mi lakozik valójában ebben a négy fantasztikus emberi lényben…

De nem tudom. A lényeg, hogy mi lett…

Itt élek egy gyönyörű házban a férjemmel, Bill Kaulitzal és együtt neveljük már egy éve szerelmünk gyümölcsét a kis Brian Kaulitzot. Megtörtént, amit szerettünk volna és újra teherbe estem, így a kisfiamnak lesz egy kis testvére is.

Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő, de azt biztosan tudom, hogy mi már egy család vagyunk és akármi is történt vagy történni fog, elmondhatom, hogy boldog vagyok. És ezen kívül semmi más nem számít…

***VÉGE***