.

105. rész. „…ők az életem…”

Átsétáltál Billék háza elé a kocsidhoz. Kutattál a táskádban a kulcsokért, mikor Georg jelent meg melletted hirtelen.

-        Hát te?

-        Szia. – pusziltad meg, de a köszönésedből érződött, hogy nincs minden rendben.

-        Mi történt?

-        Mark épp most tessékelt ki a házából, miután elmeséltem neki, mi volt este.

-        Gondolom annak sem örült, hogy Tommal aludtál.

-        Hát, az hab volt a tortán. Most azt mondta, gondolkodnia kell a dolgokon, de nem számítok rá, hogy hamarosan fel hívna.

-        Sajnálom. És azt a malőrt a géppel is.

-        Ugyan, az nem csak a te hibád, mi is figyelhettünk volna rá.

-        Talán nem lesz belőle semmi.

-        Reméljük.

-        Na, én Tomhoz jöttem. Bejössz?

-        Nem, inkább hazamegyek. Vikitől is kapom majd a leszúrást. Elfelejtettem tájékoztatni róla, hogy itt alszom.

-        Mi ez a kupaktanács? – jött ki a házukból Bill. – Viki most hívott, hogy hol a fenében vagy. Mondtam neki, hogy itt aludtál.

-        Megyek is. Nem akarok összeveszni vele. És pakolnom sem ártana, ha már utazok holnap haza.

-        Azt mondta Sandievel és a szüleiddel, elmennek valahova vacsorázni. Majd hív, hogy mikorra érnek vissza a koleszba.

-        Na, addig maradj itt. – Georg.

-        Jól van.

-        Markhoz nem mész? – Bill.

-        Ott már voltam.

-        Na jó, bemegyünk és elmondod.

Bementetek a házba.

-        Helló haver! Épp hívni akartalak, hogy gratuláljak. – Tom.

-        Ne már! Előfordul az ilyen. És …(neved) szerint a ti hibátok is.

-        Igaz. – védte meg barátját Bill.

-        Mi van? Mark? – Tom.

-        Elmondtam neki tömören az elbúcsúzásunktól a ma reggelig történteket, majd ajtót nyitott és már csukta is be mögöttem.

-        Beszéljek vele?

-        Köszi Tom, de nem hinném, hogy most rád lenne szükség. Egyébként Melissa mit szólt?

-        Nem volt elragadtatva, de jó fej volt. Azt mondta, kár hogy ebből kimaradt. Klassz csajom van, úgy érzem.

-        Hát igen. – mormogtad az orrod alatt.

Rendeltetek kaját a közeli étteremből és megvacsiztatok. Időközben Gustav is átjött, így neki is beszámoltatok mindenről. Ő a tőle megszokott nyugodtsággal csak annyit mondott: - Akkora szart nem tud kavarni az a pali, amekkorából nem tudtok kimászni.

Később elbúcsúztál tőlük, és megbeszéltétek, hogy összehoztok majd két ünnep között egy időpontot, amikor tudtok találkozni. Beültél a kocsiba és célba vetted a kollégiumot.

Sandie és Viki már ott voltak.

-        Na végre! – ölelt meg Viki. – Aggódtam érted. Ne csinálj ilyeneket.

-        Bocs, csak megfeledkeztünk magunkról.

-        Bill mesélt az újságíróról.

-        Ja, de ne beszéljünk róla. Megyek, átöltözök végre és elkezdek pakolni.

-        Mikor indul a gépetek? – Sandie.

-        Anyuék gépe holnap délután valamikor.

-        Mi kocsival megyünk Vikivel, mert nem hagyom itt az én drágámat annyi időre. – folytattad húgod mondatát. – Te?

-        Én egy óra múlva indulok a reptérre.

Elkezdted összerámolni a cuccaidat Viki segítségével. Sandie is készülődött az útra.

-        Nos, akkor én indulok. – jött be a szobádba egy óra múlva.

-        Hiányozni fogsz. – ölelted meg. – És hívj fel, hogy mi a helyzet Bennel.

-        Rendben. Aztán te is hívjál engem a szünetben.

-        Még szép.

-        Viki, örülök, hogy megismertelek.

-        Én is. – köszöntek el ők is két puszival egymástól.

Amíg te befejezted a szobád bőröndbe gyömöszölését és készítettél két bögre forró csokit, Viki a laptopodon msn-ezett Tomival.

-        …(neved)! – kiáltott ki a szobádból.

-        Igen?

-        Mi ez az ’Én és a Tokio Hotel’ című mappa itt az asztalon?

Erre a kérdésére már visszaértél a bögrékkel a kezedben.

-        Ja az egy naplószerű. Tavaly június 1-étől kezdődően szól arról, ami azóta velem történt. Ez még nem az egész, a többi a füzetemben van, csak még nem volt időm begépelni. Üdvözlöm Tomit. – mondtad, letetted az italát az asztalra és te leültél az ágyadra.

-        Ős is téged. Elolvashatom?

-        Persze. Nyugodtan.

Megittad a forrócsokidat és elmentél zuhanyozni. Rendet raktál a konyhában és átgondoltad, mit felejthettél el. Közel másfél óra múlva Viki befejezte az olvasást és kijött hozzád, a nappaliba.

-        Te, ez baromi jó! Még könnyeztem is. Annyi mindent nem is tudtam. És ahogy fogalmazol!

-        Köszi, hugi! Örülök, hogy tetszik!

-        Mi az hogy! Könyvet kéne írnod.

-        Sandie is ezt mondta. De nem hinném.

-        Nem, komolyan. Szerintem ebből nagyon jó könyv lenne. Lenne is rá kereslet, az tuti. Főleg a th fanok részéről, de szerintem akárki, aki a mi korunkban szerelmes, annak is kötelező olvasmány lehetne.

-        Na jó, hagyd ezt abba, mert elbízom magam.

-        Az a baj, hogy nem veszel komolyan.

-        Viki, légyszi hagyjuk ezt most. Tiszta ideg vagyok, hogy itt hagyok valamit, amit haza kéne vinnem magammal.

-        Jól van. – mondta kicsi letörve.

-        Jaj, örülök a lelkesedésednek, de majd később beszélünk erről. Most menj vissza Tomihoz.

-        Tényleg, Tomi! – kapott a fejéhez és már szaladt is vissza a szobádba.

Nagy nehezen ennek a napnak is vége lett. Furcsálltad, hogy Detti nem hívott, pedig tutira hallotta már a bátyjával történteket. Na mindegy, majd úgyis hív, nem bírja ki, hogy ne szóljon bele.

Viki lefeküdt aludni, neked pedig nem akartak lecsukódni a szemeid. Beléd vésődött a gondolat, hogy ki lehetne adatni, amit írtál. Hiszen miért is ne? Sok lány jár hasonló cipőben, mint te. Kiközösítik, magára marad, szerelmes. Ezek olyan dolgok, amik alapjai az életnek. Csak az tart vissza, hogy szégyellted kicsit a gondolataidat. Olyan mély érzéseket írtál le, amit senki másnak nem mondtál el. Nem biztos, hogy ezt a fiúknak is el kell olvasniuk. Ez az iromány a hónapok alatt a részeddé vált. Te magad vagy minden egyes mondat.

Leültél a gép elé, és a maradékot, ami még a füzetedben várt kézzel írva, begépelted a többihez.

Bele telt egy kis időbe, míg elkészültél. Már csak a végén gondolkodtál. Hogy zárd le? Hiszen számodra még nincs vége. Közel sincs még. Akár öreg korodig írhatnád. És még most azt sem tudod, hogy zárul le a dolog közted és Tom között. Vagy meddig marad meg a barátságotok Georgal és Gustavval. Csak abban az egy dologban voltál biztos, hogy Bill az az ember, aki megmarad neked így, ahogy van. Ez az. Így kell befejezned.

„Mivel még fiatal vagyok, és előttem az élet, nem tudok nyilatkozni arról, hogy alakul a szerelmi életem. Most még nincs vége a megpróbáltatásoknak. Tom váltogatja arcát, de én valahogy mögé látok. Érzem, hogy minket az első naptól kezdve egy láthatatlan lánc köt össze. Hogy ezt a béklyót ledobjuk-e magunkról, vagy talán később büszkén vállaljuk, most még nem tudom. Egyszer minden kiderül, csak várni kell a megfelelő alkalomig. Csak azt tudom biztosan, hogy életem végéig szeretni fogom, bárhogy is alakul a jövőnk.

Gustav. Nos ő a legőszintébb és legodaadóbb ember, akit valaha megismertem. Nem tudom, hogy változik a barátságunk, mikor elkezdünk felnőtté válni, de nem tartok attól, hogy eltávolodnánk majd egymástól. Tudom, ha nincs is velem, akkor is fogja a kezem és vigyáz rám.

Kicsi koromban mindig egy nagytestvérről, egy bátyról álmodtam. Emlékszem egyszer még karácsonyra is azt kértem a szüleimtől. Szépen lassan rájöttem, hogy ez nem így működik. Most már tudom, hogy az igazán nagy kívánságok néha mégis teljesülnek. Így vagy úgy, de teljesülnek. Így kaptam én egy nagytesót. Georgot. A vérszerinti kötelék nem számít, csak az amit az ember a szívében érez.

Végül pedig Bill. Az én Billem. Vele kapcsolatban semmi kétségem. Együtt fogunk bevonulni egy idősek otthonába a kis járókeretünkkel és együtt töltjük ott majd el utolsó napjainkat, kártyázgatva, tévét nézve. Nevetve gondolunk majd vissza mindarra, amit együtt éltünk át. Igen, ez a vágyam.

A könyvem címe Én és a Tokio Hotel. Ez nem egy jól csengő reklámfogás. Csak leírtam az első gondolatot, ami eszembe jutott. Másfél éve szépen lassan befürkészték magukat a mindennapjaimba. Most már úgy érzem, a találkozásunk előtt nem is éltem. Velük együtt kezdődött minden és remélem velük is fog befejeződni.

A húgom másfél évvel ezelőtt azt kérdezte, ismerem-e a kedvenc együttesét, a Tokio Hotelt. Én csak nevettem, és azt mondtam, hagyjon engem a nyálas tinibandákkal békén. Most ha valaki azt kérdezné ismerem-e őket, azt felelném, ők az életem…”