.

119. rész. Bill elszólja magát.

Miután Gustav és Detti agyonpuszilgatták egymást, hazamentek.

-        Hallom aggódtál értem?

-        De igazam volt, hogy van valami. Csak akkor nem veszed nekem fel a telefont, ha valami baj van. – Bill.

-        Tudtam, hogy tudni fogod.

-        Azért nem vetted fel, mert nem akartál hazudni nekem?

-        Nem tudtam volna hazudni. Elmondtam volna, hogy mi a helyzet, de megígértem Dettinek.

-        Köszönöm.

-        Mit?

-        Hogy te vagy a legőszintébb ember az életemben.

-        Te vagy az egyetlen ember, aki megérdemli, hogy mindig minden helyzetben őszinte legyek vele.

-        Hallom Tom lerázta a srácot, akivel pénteken ismerkedtél meg.

-        Hogy mit hallottál?

-        Ú, basszus!

-        Bill! Mit csinált Tom?

-        Azt hittem tudod, csodálkoztam is, hogy nem vesztetek össze.

-        Ő küldte el Petert?

-        Tom meg fog ölni. – tette mindkét kezét a szájára.

-        Én előbb ölöm meg őt.

-        Nem tehetnénk úgy, mintha nem tudnál róla?

-        Viccelsz? Dehogy!

-        Most mit fogsz csinálni?

-        Hogy rázta le?

-        Azt mondta a srácnak, hogy skizofrén vagy és minden este mással fekszel le. Reggelre, pedig azt sem tudod, ki az. És hogy volt, mikor egy srácra reggel rendőrt is hívtál, mert nem tudtad, mit keres az ágyadban.

-        Most ugye csak szórakozol?

-        Sajnos nem.

-        Azt hiszem ma álltam utoljára szóba a bátyáddal. De előbb még beszélek vele. – felálltál és indultál is.

-        Veled menjek?

-        Most ne. – mondtad és csuktad is be magad mögött az ajtót.

Olyan düh volt most benned, amit már régen éreztél. Legszívesebben a fejét is leszedted volna Tomnak. A közel egy órás út csodákra képes. Mire elértél a szobád ajtajáig már kicsit lenyugodtál, de egyszerűen nem tudtad ezt megbocsátani neki.

-        Sziasztok. – köszöntél, mikor beléptél a lakásba.

Georg, Tom, Sandie és Melissa együtt ebédeltek épp az asztalnál. Mind látták rajtad, hogy nagyon mérges vagy valamiért.

-        Tom, beszélhetnék veled?

-        Persze, mond.

-        Inkább négyszemközt.

-        Baj van, nagylány? – Georg.

-        Ha tudtál róla te is, akkor számodra az van. – válaszoltál dühösen. – Tom, gyere a szobámba légy szíves.

-        De eszünk. Nem várhat? – Melissa.

-        Ez most nem várhat kedves Melissa. Meg fogod érteni.

Tom még mindig nem sejtve mi lehet, felállt és utánad jött a szobádba.

-        Mi a baj? Miről tud Georg is?

-        Egyszer kérdezem meg, úgyhogy jól gondold meg, mit válaszolsz. – kezdted egész közel az arcához, nyugodtan. – Remélem, hogy nem igaz, csak valami félreértés.

-        Oké. – nyögte ki kicsit berezelve.

-        Te elküldted Petert, azzal az ürüggyel, hogy én beteg vagyok?

-        Igen. – vágta rá.

-        Akkor csak annyit szeretnék mondani, hogy végeztünk.

-        Ezt hogy érted?

-        Úgy ahogy mondom, Tom. Felejtsd el, hogy létezem. Ne hívj, ne keress, ne üzenj, ne is gondolj rám.

-        Ezt nem teheted.

-        Te megtehetted?

-        Nem tetszett az a fiú.

-        Akkor sem volt jogod ehhez! – kiabáltad most már. – Mi a fenét képzelsz te magadról?

-        Én csak…

-        Nem. Nem kell a magyarázkodás. Itt a macid, a hülye rózsád, és itt a fülbevalód. – szedted ezeket össze, és a kezébe nyomtad.

-        Ezeket miért adod vissza? A tied.

-        Nekem nem kell. Add a következő csajodnak, akinek tönkre akarod tenni az életét!

-        Ne csináld ezt. Beszéljük meg.

-        Nincs ezen mit megbeszélnünk. Sőt, nekünk már nincs olyan dolog, amiről beszélnünk kéne.

-        Én ezt nem fogom hagyni, ugye tudod.

-        De fogod. Nincs más választásod.

-        Na jó, figyelj. Elmondom miért tettem jó?

-        Nem érted, hogy nem érdekel? – üvöltötted, hátha megérti.

-        Basszus. – Georg. – Most nagy szarban van.

-        Miért üvölt vele? – Melissa.

-        Hát ezt majd inkább Tom elmondja neked. – Sandie.

-        Nekem is annyi. – Georg.

-        Én is tudtam róla. – Sandie.

-        Csak adj pár percet. – Tom. – Nyugodj le és adj pár percet.

-        Van még valami, amit tudnom kéne? Most mond el Tom, mert többé nem lesz rá alkalmad. Hányszor hazudtál, és hányszor vertél át? Hány értékes embert buktam el miattad? Kérlek most az egyszer, utoljára légy őszinte. Nincs már veszteni valód.

-        Nem akarom, hogy gyűlölj.

-        Nem gyűlöllek. Abszolút semmit nem érzek irántad. Érted ezt? Fel tudod fogni? Semmit. Szóval? Mi nyomja még a lelked?

-        Na jó. Elküldtem azt a srácot, igen. És a Mark ügyhöz is közöm van némiképp. Azt akartam, hogy lássa, te még érzel irántam valamit és lépjen le.

-        Mi?

-        Hát a szülinapodra Georg lett megkérve, hogy kísérjen a helyszínre, mert Mark ezt akarta. De én rádumáltam Georgot, hogy inkább én. Aztán az a cigis dolog. Tudtam, hogy mit mondtál neki a cigiről, és ezért beszéltelek rá, hogy szívjunk el egyet a ház előtt. – sorolta bűneit őszintén és megbánva mindent.

-        Tűnj el innen. – mondtad könnybe lábadt szemekkel, de halkan. – Vidd ezeket, és magadat is ki az életemből.

-        Azt nem tehetem.

-        Miért? Még kínozni akarsz tovább? Hát már soha nem lehetek boldog, mert egyszer régen veled jártam?

-        Mert szeretlek. – letette a dolgokat a kezéből és megfogta a kezed. – Szeretlek és ezeket ezért tettem. Annyira szeretlek, hogy megőrülök. Mindent ezért teszek, mert nem bírom elviselni, hogy nem engem szeretsz.

-        A francba Tom! – lökted el a kezét. – Ehhez nincs jogod! Nem mászkálhatsz ki-be az életemből! Neked barátnőd van! Mi már végeztünk! Én csak boldog akartam lenni, de te nem hagyod. Ahol tudsz, keresztbe teszel nekem. Szerinted, ez szerelem? Mikor én szerettelek, bántottalak? Mikor tettem bármi rosszat ellened? Még a szerencsétlen barátnődet is én tanítottam be, hogy miszter Tom Kaulitznak megfeleljen. Az a hülye picsa még főzni sem tud. Azt a rohadt vacsorát is én főztem, nem ő. A többit csak rendelte. Azt se tudja mi a kedvenc filmed, mit szeretsz enni, mi az a szám, amit csak akkor hallgatsz, ha szomorú vagy. Semmit nem tudott rólad, amíg én el nem mondtam neki mindent. Csak azért, hogy boldog lehess vele. – mondtad ezt már sírva. – Semmit nem tudsz rólam. A kedvenc színem és a kedvenc filmemen kívül semmit. De mégis elvárod, hogy életem végéig arra várjak, mikor lehetünk végre egy komoly felnőtt pár? Addig te kicsajozod magad, körülöttem meg elüldözöd, azokat, akik szeretnének?

-        Bocsáss meg.

-        Nem. Most az egyszer nem. Sokmindent megbocsátottam már neked, de ezt most nem. És most menj el!

-        Nem megyek, míg meg nem bocsátasz.

-        Nem érted? Tűnj már el!! – nyitottad ki az ajtót és kilökdösted rajta. – Soha többé nem akarlak látni! – mondtad ki az utolsó nekiszánt szavaidat és utánavágtad a holmikat, amiket tőle kaptál, majd becsaptad az ajtót. Tom az ajtót bámulta, a többiek pedig őt.

-        Kitől tudta meg?

-        Mit? – Melissa. – Baba mi a baj? – bújt oda Tomhoz.

-        Megmondtam, hogy ne hívj babának! Hagyj engem békén! Te nem is az vagy, akinek hittelek! – lökte el magától.

-        Tom, bántani azért nem kell. Csak jót akart azzal, hogy megpróbált boldoggá tenni. – Sandie.

-        Hazugságokkal? Hogy ezalatt én elveszítsem azt, aki őszinte hozzám? Várjunk, ti tudtatok erről?

-        Mind tudtunk róla. – Georg. – De csak azért nem mondtuk el, mert úgy tűnt, boldog vagy.

-        Na jó. Mel, mi végeztünk. Én pedig hazamegyek. Van egy olyan érzésem, hogy az öcsém keze van a dologban.

-        Ne kend ezt rá, haver. Biztos csak elszólta magát.

-        Előbb utóbb úgyis kiderült volna. – Sandie.

-        Értitek azt, hogy soha többé nem akar látni? Visszaadta a fülbevalót is, pedig azt hiszi, hogy az a gyűrűjéből van.

Te erre kijöttél a szobádból.