.

127. rész. Mond mégegyszer.

-        Le fogom késni a gépemet. – mondtad szipogva.

-        Azt kétlem. Már rég beszéltem apuddal, hogy később mész. Vagy csak holnap.

-        De van egy csomó dolgom. – mentegetőztél.

-        Nincs semmi dolgod. Ne menekülj. Miért nem vállalod fel, amit érzel? Mitől félsz?

-        Hogy megint csalódok. Hogy csak addig kellek, amíg nem kaphatsz meg.

-        Engedd, hogy bebizonyítsam, nem így van. Vagy mond ki, amire kértelek.

-        Azt nem tudom megtenni. Nem mondhatom, hogy nem szeretlek, mert annyira szeretlek, hogy szinte már fáj.

-        Akkor hagyd, hogy megcsókoljalak végre és mond, hogy újra az enyém vagy.

-        Én mindig is a tiéd voltam.

-        Akkor már csak egy dolgot kérdezek és csak egy szóval kell rá válaszolnod. Igen vagy nem. Elfogadom a nemet is, csak valószínűleg belehalok.

-        Kérdezd meg.

-        Hajlandó lennél most itt eldönteni, hogy életed hátralévő részét velem éled le?

-        Ezt hogy érted?

-        Várj, hagy fejezzem be. Szeretném, ha te lennél a legboldogabb nő a világon. Ez csak úgy lehetséges, ha mellettem öregszel meg. Most arra készülök, hogy megkérjem a kezed, és ezzel láthatóvá tegyük azt a bizonyos kezdetektől köztünk lévő köteléket. Tehát mit mondasz? – vette elő a zsebéből azt a bizonyos gyűrűt. – Hozzámjössz és leszel a feleségem, a gyermekeim anyja, a társam amíg élek?

-        Tom, én… - állítottad fel.

-        Ne, baba. Csak egy igen vagy egy nem. Nem kell körítés egyikhez sem. Csak mond ki.

-        Mond mégegyszer.

-        Mit? Hogy baba?

-        Azt.

-        Szeretlek baba. Leszel az enyém egy életen át?

-        Igen. – felelted heves bólogatás közepette, könnyeid sorozatát engedve szabadon.

Felálltál és hagytad, hogy felhúzza a gyűrűt az ujjadra.

-        Most meg foglak csókolni.

-        Azt jól teszed. – nevettél.

Magához húzott és gyengéden, lassan megcsókolt. Úgy érezted, ha itt véget érne az életed, boldogan halnál meg. Talán soha nem éreztél még ilyet. Csak lehunytad a szemed és láttad magad előtt a gyönyörű közös jövőtöket. Érezted, hogy Tom arcán végig gurul egy apró pici könnycsepp. Megszakítottad a csókot és ránéztél. Ez a jelenség is most volt először látható számodra. Eddig is csodálatosan szépek voltak a szemei, de most a hosszú szempilláin ülő könny csillogott a lemenő nap fényében.

-        Annyira boldoggá tettél, hogy akár képes lennék most itt meghalni, mert már elmondhatom, hogy megérte élni.

-        Nagyon szeretlek! – ölelted át.

Jó szorosan szorítottátok egymást.

-        Mostantól akkor már örökké egy pár vagyunk? Együtt fogunk élni és gyerekeket nevelni?

-        Vagy 5-öt.

-        Na nem. – toltad el. – Maximum, kettő.

-        Majd meglátjuk. – hozta elő magából a beképzelt Tom mosolyt, ami minden helyzetben képes levenni téged a lábadról.

-        Egyébként a meglepetéseknek nincs még vége.

-        Kíváncsian hallgatlak.

-        Vacsorázni hívtalak, de azt nem itt töltjük el.

-        Hanem?

-        Nem gondolod, hogy elárulom? Meglátod. Ezeket itt hagyjuk és megyünk is.

-        Csak még egyszer csókolj meg.

-        Akár még ezerszer is. – megcsókolt ugyanolyan gyengéden, mint az előbb. – De csókolózásra itt van még a hátralévő életünk. Induljunk el.

-        Oké, de előtte én is kérnék valamit.

-        Bátran.

-        Azért néha visszakapom az én rámenős, nagyszájú, flegma Tomomat is?

-        Hát persze! De nem kérhettem meg úgy a kezedet, hogy figyelj bébi, ha már úgyis odáig vagy értem, leporoltam a régi gyűrűdet és most felhúzom az ujjadra.

-        Imádlak!

Újra kocsiba ültetek és elindultatok a kiszemelt helyre. Tom már nem takarta le a szemed és nem akarta eltitkolni merre mentek. Egyszerűen csak vezetett, szó nélkül, minden váltás után megfogva a kezedet. A tengerparti házuk előtt álltatok meg. A parkolótól a bejáratig ki volt világítva minden és a földön ugyanolyan apró pici kék-fekete rózsaszirmokon lépkedtetek. Megfogtad a kezét jó szorosan, hogy soha ne engedhesse el és bementetek a házba.

Az ebédlő asztalon három gyertya világított, azon kívül semmi más nem adott fényt a lakásnak. 5 személyre volt terítve.

-        Ülj le ide. – húzta ki neked az asztalfő számára fenntartott széket.

-        Én ide ülök melléd. – foglalt helyet a jobb oldaladon lévő széken.

-        Ez pedig az én helyem. – ült le hirtelen a semmiből előjövő Bill a bátyjával szemben lévő helyre.

-        Szia nagylány. – foglalta le a Bill melletti helyet Georg.

-        Kétség kívül ez maradt nekem. – tette le fenekét végül Gustav is Tom mellé.

-        Ti itt?

-        Még szép! – mondták egybehangzóan.

-        Mint régen. – Tom.

-        Csak mi öten. – Georg.

-        Te totál biztos voltál a dolgodban. – mosolyogtál Tomra. – Tudtad, hogy eljövök veled, tudtad, hogy igent mondok.

-        Hogy mondhattál volna nemet. – puszilt meg.

-        Akkor koccintsunk. – Gustav. És töltött mindenki poharába pezsgőt.

-        A két legfontosabb emberre, akik végre egymásra találtak. – Bill.

-        A két legmakacsabb emberre, akik végre belátták, mi a legjobb számukra. – Gustav.

-        A két leges legjobb barátomra, akiknek akkora esküvőt rendezünk, amilyet még nem látott Magdeburg. – Georg.

Koccintottatok.

-        Köszönöm szerelmem.

-        Tudnád mióta vártam erre. Hogy ezt a te gyönyörű szádból halljam. – fogta meg a kezed.

-        Akkor végre együnk. Azt hittük korábban jöttök és már éhen halunk. – Georg.

Tom felállt és a konyhából előhozott 5 pizzát.

-        Pont az előbb hozta ki a futár. – Gustav.

Megvacsoráztatok, újra boldogan és 5-en. A fiúk gratuláltak még egyszer a könyvedhez és mind kértek a saját példányukba névre szóló üzenetet. Írtál is nekik, azt ami épp eszedbe jutott.

-        Most már én is megnézhetem, mit írtál a könyvembe? – Tom.

-        Most már igen.

Kiment a kocsiba az övéért és behozta.

„Szeretlek, és örökké veled akarok lenni. Csak mond, hogy baba és én a tiéd vagyok egy életen át!” – olvasta fel Tom a saját üzenetét.

-        Azt mondtad, ezt írjam.

-        Te tudtad. Tudtad az elején, hogy úgyis kibékülünk, és tudtad, hogy úgyis meg fogsz bocsátani.

-        Én már rég megbocsátottam. – mosolyogtál rá. – Mikor meghallottam a hangod a könyvesboltban, már tudtam, hogy végem. Innentől nincs más hátra, ez az amire vártam.

-        Az utolsó meglepetésem holnap fogod meglátni, ha minden igaz.

-        Még van egy meglepetésed?

-        Jelenleg még egy van, igen. De mostantól a közös életünkben minden nap megleplek majd valamivel, hogy újra és újra érezd, mennyire belédbolondultam.

-        Annyira szeretlek! – mondtad és megcsókoltad.

-        Na jól van srácok, mi megyünk. Tiétek a ház. – Georg.

-        Jó éjt. És remélem, sikerült meglepnünk. – puszilt meg Gustav.

-        Örülök, hogy végre mosolyogni látlak. – ölelt magához Bill.

-        Nagyon szeretlek titeket. Köszönöm.

-        Na, hess a menyasszonyomtól. – nevetett Tom.

A fiúk elmentek és ketten maradtatok. Odamentél Tomhoz és átkaroltad a nyakát.

-        És, most mihez kezdünk kettesben? Ebben a nagy házban? – célozgattál mosolyogva.

-        Őszinte leszek. Legszívesebben most azonnal a magamévá tennélek, de nem akarlak lerohanni és szerintem lesz még alkalmunk arra.

-        Kicsim, már a tiéd vagyok, eljegyeztél. Már nem kell a szívemet meghódítanod, most hódítsd meg a testem is. – mondtad és megcsókoltad.

Lassan a szobája felé haladtatok és óvatosan hámoztátok le egymásról a ruháitokat. Már semmi más nem számított csak te és ő. Csak egymásra koncentráltatok és a cél, hogy fantasztikus örömöket éljetek át együtt…Semmi más nem számít…