.

129. rész. ”Nem fogok meghátrálni.”

Tommal átöltöztetek és mikor lementetek a nappaliba már a többiek is megérkeztek.

-        Szia kicsim. – puszilt meg anyud. – Tom. – köszönt neki is.

-        Jó napot.

-        Szia. – ölelt meg Viki.

-        Szia Viki. – puszilta meg Tom.

-        Ő pedig Tomi. Tomi ő Tom. – mutattad be egymásnak régi és új párodat.

-        Hello. – köszöntek egymásnak egy kézfogás kíséretében.

-        Már sokat hallottam rólad. – Tomi.

-        Szintén. – Tom.

-        Rendeltem kaját. Üljünk le, már megterítettem.

Leültetek az asztalhoz. Kicsit feszengtetek a közelgő bejelentéstől. Megvacsoráztatok, majd apud nyitott egy pezsgőt és töltött mindenkinek.

-        És minek köszönhetjük a látogatásodat? – szegezte a kérdést anyud Tomnak.

-        Végre sikerült kibékítenem …(neved)-et, és szerettünk volna pár napot együtt tölteni.

-        És vajon meddig tart ez most?

-        Anyu! Légy szíves.

-        Jól van, csak gondoltam, ez eddig egyszer sem tartott sokáig.

-        Sok dolog nem úgy jött össze, ahogy szerettük volna, de megbeszéltünk mindent és tiszta lappal indulunk. Szeretem a lányát és ez a legfontosabb.

-        Akkor elmegyünk holnap bulizni egy nagyot? – próbálta oldani a feszültséget Viki.

-        Ez jól hangzik. Megmutatom a várost délelőtt Tomnak, aztán belevethetjük magunkat az éjszakába. – te.

-        Miért érzem úgy, hogy fontosabb oka van a nagy családi összejövetelnek? – anyud.

-        Lehetnél kicsit kedvesebb. Szeretnének mondani nektek valami fontosat. – apud.

-        Nos, igen. – állt fel az asztaltól Tom és közben fogta a kezed. – Szeretjük egymást, és úgy érezzük mindketten, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket. Szóval eljegyeztük egymást.

-        Gratulálok! – emelte poharát boldogan Viki.

-        Én is. – Tomi.

-        Nem. – állt fel anyud.

-        Mi az, hogy nem? – te.

-        Fiatalok vagytok még. Ez csak egy kamasz szerelem. Az eljegyzés nem egy olyan dolog, amivel csak úgy dobálózunk. A szerelem nem elég hozzá.

-        Drágám, ha emlékszel, nekünk már megvolt …(neved) ennyi idősen. – apud.

-        Az más.

-        Miért más? Ugyanúgy szeretjük egymást, mint ti. – te.

-        Mi is elváltunk.

-        Mi nem fogunk. Én ugyanis nem csalom meg azt, akit szeretek. – álltál fel.

-        Ne szemtelenkedj velem. Nem lettél nagylány csak mert elcsavarta a fejed ez a fiú.

-        Ez a fiú sokkal többet jelent nekem, mint bármi más a világon.

-        Ezt észrevettem. Nem. Én ebbe nem egyezek bele.

-        Félreértesz anyu. Én nem a beleegyezésedet kértem, csak szerettem volna megosztani veled életem egyik legboldogabb pillanatát. Amikor a családomnak elmondom, mennyire boldog vagyok. De köszönöm, hogy ezt sikerült tönkretenned. – emelted fel a hangod könnyes szemekkel. Felálltál és elindultál az emelet felé.

-        Ne menj el, baba. Maradj itt. – fogta meg a kezed és visszahúzott. - Nézze, én tudom, hogy nem kedvel engem. Nem is igazán lehetne oka rá. Történtek dolgok, de senkinek nem könnyű az élete. Mi együtt szeretnénk a miénket leélni, és ezért jegyeztük el egymást.

-        És mégis hogy gondoltad? Elköltözik a lányom hozzád, Németországba és ott fogtok boldogan éldegélni? Nem vagytok még 20 évesek sem.

-        Anyu. …(neved) már így is ott él. Önállóan. – Viki.

-        Ne feledd, hogy mi fizetjük az ottélését.

-        Van annyi pénzem, hogy eltartsam, míg befejezi a sulit. És ő is tud dolgozni. A szüleim úgy kezelik már, mintha a saját lányuk lenne, és ők is mindenben segítenek. Komolyan gondoljuk ezt és nem csak egy hóbort. Én nem kérhetem, hogy próbáljon megkedvelni, és nem követelhetem, hogy bízzon bennem. Csak azt tanácsolhatom, bízzon a lányában és hagyja, hogy boldog legyen. Én pedig garantálom, hogy velem mindig az lesz.

-        A lányom élete mióta megismert titeket tőlem távol zajlik. Semmi más nem számít neki csak ti.

-        De előtte soha nem voltak barátai, a sulit utálta és a szobájában ült minden délután. – Viki.

-        Te ebbe ne szólj bele!

-        Nem is ismerem már a saját lányomat. Tudom, hogy szeret téged és ez ellen nincs kifogásom. Tudom, hogy nem én vagyok a minta anya, minta feleség, de én neveltem fel őt és kötelességem vigyázni rá.

-        Én tudok rá vigyázni. Sajnálom, ha úgy érzi, elveszíti ezáltal a lányát, de ez nem így van. Szereti önt és ragaszkodik a családjához. Nem akarom elszakítani őt önöktől, csak azt, hogy ne pont ön legyen az akadálya a boldogságának. Higgye el, én arra is hajlandó lennék, hogy itt éljünk Budapesten. De egyelőre nekem ott van a banda. Fellépések országszerte, turnék, a stúdió munkák, engem Németországba kötnek. Ha együtt akarunk élni, egyelőre csak ott tudjuk megoldani. Különben jó, ha havonta kétszer látnánk egymást.

-        Látom, te már mindent elterveztél.

-        Volt rá időm. Hónapokig kellett minden nap úgy felkelnem, hogy nem tudtam, mire számítsak. Mindent aprólékosan elterveztem. Hogyan hódítom újra vissza, hogyan kérem meg a kezét, és hogy fogunk azután élni. Soha többé nem akarok úgy ébredni, hogy nincs ott mellettem, nem hallhatom a hangját, és nem ölelhetem magamhoz. Nem akarok pofátlan lenni, és megsérteni sem szeretném önt, de nem engedhetem, hogy bármi vagy bárki keresztbe húzza a számításaimat. Nem fogok meghátrálni, mert a leendő anyósom nem szimpatizál velem. Nem ismer engem, még sosem ültünk le beszélgetni. Sajnálom, ha nem is akarja ezt megpróbálni, de ezzel nem nekem árt. Csak és kizárólag a lányának.

-        Tehát, hogy jól értsem. Szerinted én elfogultan ragaszkodom ahhoz, hogy te nem vagy jó ember és nem vagy megfelelő a lányom számára. Mindezek ellenére azt várod tőlem, hogy szó nélkül nézzem végig, ahogy elviszed tőlem őt egy másik országba, új családot teremtve neki. Garantálod, hogy nem fog hiányt szenvedni semmiben és sosem fog zokogva hazarohanni hozzánk, mert valami nem úgy sült el, ahogy terveztétek. – ekkor vetted észre anyud elcsukló hangján, hogy ő igazából érted aggódik. Hogy nem lesz meg mindened, ha idő előtt kirepülsz a családi fészekből. – És hogy gondoltad? Szeptembertől …(neved) visszamegy a suliba és összeköltöztök? Onnantól kezdve már hozzád tartozik? – itt már senki nem szólt semmit. Mindenki tudta, hogy anyud most olyan dolgon megy keresztül, amibe egy anya nehezen tud beletörődni. Az ő pici lánya felnőtt nővé érett és készül elhagyni, a szülői házat. Innentől kezdve minden megváltozik.

-        Szeretlek anyu, és ha bízol bennem és képes vagy elengedni, ígérem, nem fogok csalódást okozni. – léptél oda hozzá.

-        Én csak féltelek kicsim. Az én felnőtt nagylányom lassan saját családot alapít, tőlem távol. – mosolygott és egy könnycseppet engedett ki szempillái közül.

Magadhoz ölelted és jó szorosan, hogy érezze mennyire szereted őt. Apud egy megnyugtató bólogatást intézett Tom felé, aki csak magabiztosan állt és büszke volt iménti helytállásáért.

-        Rendben. Próbáljuk meg. – nyújtott kezed Tom felé anyud. – Látom te sem vagy már gyerek. Remélem nem sértettelek meg. Hajlandó vagy leülni velem és nem úgy tekinteni rám, mint egy tipikus hárpia anyósra? – mosolygott.

-        Bármikor asszonyom. – könnyebbült meg Tom és kezet fogtak.

-        Akkor isten hozott a családban fiam. – emelte poharát apud.

Megkönnyebbülve koccintottatok mindannyian.

-        Akkor, ha drága apátok nem rejtegeti tovább a kicsit erősebb italait, esetleg pertut is ihatnánk, a jövendőbeli vejemmel.

Iszogattatok, Tom és anyud innentől tegeződtek. Büszke voltál Tomra. Kiállt értetek először a rajongói előtt, majd a legnehezebb akadály előtt, ami édesanyád volt. Fegyvertelenül állt ki a harcmezőre, de végül megnyerte a csatát. Megmutatta, hogy ő igenis már egy felelősségtudatában teljes férfi, aki megküzd azért, ami fontos a számára.