132. rész. Végleg?

Másnap reggel Tom kivitt a reptérre.

-        Nem akarom, hogy hazamenj.

-        Muszáj. Két hét múlva szeptember. Anyuéknak be kell adni, hogy ideköltözök, össze kell pakolnom. Még azt sem tudom, hogy fogok mindent átköltöztetni ide.

-        Mondtam, baba. Azzal ne foglalkozz, mindent elintézek. Te csak beszélj a családdal, és hamar gyere vissza.

-        Mikor veszünk házat?

-        Hát azt még nem tudom. Ha találtam megfelelőt.

-        Na jól van. Mennem kell. – kaptad fel a bőröndöd.

-        Vigyázz magadra, és hívj.

-        Furcsa így elmenni, hogy már a menyasszonyod vagyok.

-        De most mész nélkülem utoljára. – mosolygott és magához húzott.

-        Utálom a búcsúcsókokat.

-        Ezt szeretni fogod. – mondta és megcsókolt, hosszan, érzékien.

Igaza volt, ez tényleg tetszett, de sajnos menned kellett. Még utoljára magadhoz ölelted és eltűntél a látóköréből.

Mikor hazaértél, egyből Vikihez mentél. Bekopogtál és mikor ajtót nyitott, már ölelted is át.

-        Szia. Valami baj van?

-        Nincs csak szeretlek.

-        Én is téged. Gyere be.

-        Most jöttem haza, és valamiről beszélnünk kell. Neked mondom el hamarabb, hátha te segítesz anyuéknak is beadagolni.

-        Odaköltözöl igaz? Végleg. – jött a felismerés.

-        Igen. – felelted a szemébe nézve, várva a reakciót.

-        És ez most végleges döntés? Ennyire komoly a dolog?

-        Ennyire. Veszünk egy házat, és még szeptemberben összeköltözünk.

-        Tom, nem akar itt élni Budapesten, igaz?

-        Ami azt illeti, én sem.

-        Figyelj, tudom, hogy nem voltunk sosem az a makulátlan megrendíthetetlen testvérpár, de remélem tudod, hogy nagyon szeretlek.

-        Tudom, és csak remélni tudom, hogy megértesz. Nem tudom ezt csinálni, hogy valakitől mindig búcsúznom kell. Megszakad a szívem, ha el kell válnom kéthetente valakitől. Meg kell állapodnom, és az erre alkalmas hely Németország, Tommal. Ő lesz az én családom.

-        Sosem bírtam azt a fiút. Amondó voltam, hogy nem hozzád illő. Csak megbánt és összetöri a szívedet. De az utóbbi pár hónapban beleláttam a lelkébe. Tom annyira szeret téged, hogy bármit képes lenne feladni értetek. Ezért azt hittem otthagyja Billt, és ideköltözik hozzád. De átértékeltem a dolgokat és egyikünk vesztesként jön ki ebből. Vagy Bill vagy én. És ha választani kéne és is magamat választanám.

-        Ugye tudod, hogy téged mindig jobban foglak szeretni? És akkor látogatsz meg, amikor akarsz. És én is hazajövök majd, csak ritkábban, mint eddig.

-        Azért nagyon fogsz hiányozni.

-        Te is nekem. – ölelted magadhoz.

-        Anyuékat nem lesz ilyen könnyű megfőznöd. – mosolygott.

-        Majd te segítesz. – néztél rá kérlelően. – Nem kell, hogy beleegyezzenek. Nagykorú vagyok, így én döntök a jövőmről beleszólás nélkül. Csak elmondom nekik, hogy mi a tervem és emésszék meg.

-        Tudod mit látok rajtad?

-        Mit.

-        Hogy nem ez az, amit 100%-ig biztosan akarsz. Te hoztál áldozatot kettőtökért. Igazam van?

-        Igen. Meg kellett hoznom ezt a döntést. De félek kicsit, hogy meg fogom bánni.

-        Nem hiszem, hogy meg fogod. Boldog leszel, és végre mindened meg lesz.

-        És az is furcsa lesz, hogy Tom fog eltartani. Mint eddig anyuék. Nehéz lesz megszokni. Minél előbb el kell mennem dolgozni.

-        Mindent meg fog adni neked, amit csak akarsz. Ez a fiú le akar téged venni a lábadról és addig kényeztetni, ameddig csak lehet.

-        Milyen jó lett volna, ha ti Billel együtt maradtok. Most nem kéne elszakadnunk egymástól nekünk sem.

-        Ott csak két bökkenő lett volna. Hogy mi nem illettünk össze, és hogy Bill belédszeretett.

-        Dehogy szeretett belém.

-        De igen. Beszéltünk erről egy párszor azóta. Azt mondta, az első naptól tudta, hogy megdobogtattad a szívét.

-        Édes. Annyira szeretem őt én is. Persze nem úgy. Habár volt egy idő, mikor azt hittem szerelmes vagyok, de az igazából csak szeretet volt.

-        Na mindegy. Figyelj, anyu mindjárt hazaér. Áthívjuk aput, vagy külön mondod el nekik?

-        Külön. Most hazamegyek apuhoz, aztán valamelyik nap beadagolom anyának is.

-        Mikor mész el?

-        Még nem tudom. Sok dolgot el kell intéznünk még addig.

-        Na jól van, akkor majd később beszélünk. És addig próbálom puhítani anyut.

-        Köszönöm hugi. Te vagy a legjobb. – ölelted meg, majd hazamentél.

Felhívtad Tomot és beszámoltál neki Vikivel való beszélgetésedről. Később apud is hazaért. Egyből meglátta rajtad, hogy most mi következik. Anyuddal együtt léptek be az ajtón. Tudták mindketten, hogy mire számítsanak. Egyből elsírtad magad az arcukat látva.

-        Szóval elmész. – mondta apud, te pedig csak bólogattál.

-        Végleg? – anyud, és még mindig csak bólogatni tudtál.

-        Hát felnőttél. – mosolygott rád apud, megnyugtatóan.

-        Mikor indulsz?

-        Nem tudom. – felelted. – Haragszotok?

-        Inkább csak szomorúak vagyunk. – anyud. – Tudod egy szülőnek ez a legrosszabb, mikor a tegnap még itt totyogó gyermeke ma már felnőtt és készül elhagyni a családot, hogy újat alapítson.

-        Ne sírj! Nem vagy boldog? – apud.

-        Soha nem voltam boldogabb. Csak félek kicsit. Félek itthagyni titeket és félek belevágni ebbe az egészbe.

-        Attól, mert messze fogsz élni tőlünk, attól még a nap bármelyik órájában számíthatsz ránk. Ott a telefon, az internet, és repülővel pikk pakk ott is vagyunk, ha kellünk. És ugyanúgy te is jöhetsz bármikor.

-        Miért vagytok ilyen megértőek?

-        Mert felnőttél. Nem szólunk bele az életedbe már, csak tanácsot adhatunk.

-        És most mi a tanácsotok?

-        Mutasd meg ennek a fiúnak, hogy honnan jöttél, és hogy mennyire jól választott. – mosolygott anyud.

-        Köszönöm. – léptél hozzá és megölelted. Anyud odahúzta apudat a kezénél fogva, hogy mindketten egyszerre tudjanak átölelni téged. Ilyen már rég történt. Nem számítottak a köztük lévő ellentétek, csak az irántad érzett szeretetük.

Később anyud hazament, te pedig újabb beszámoló gyanánt felhívtad Tomot.

Másnap reggel te sokáig aludtál. Eközben Tom teljes gőzerővel alapozta a jövőtöket.

-        Igen? – Georg.

-        Öltözz. Billel negyed óra és ott vagyunk érted.

-        Minek?

-        Megvesszük a házat, haver. Megvesszük.

-        Ennél jobb hírrel nem is kelthettél volna.

-        Na akkor húzz bele.

20 perc múlva már ott is voltak. Felszedték Georgot, közben felhívta Tom az ügynököt, hogy a háznál találkoznak és hozza a papírokat.

-        Ez igen. – lépett be Bill az ajtón.

-        Ugye? Egyből megtetszett. Gondoltam segítesz majd …(neved)-nek berendezni.

-        Ne csináld. Még szép hogy segítek.

-        A tervem a következő. …(neved) valamelyik nap ideutazik, de a holmiját még nem hozza, mert úgy tudja, még egy ideig várunk kell, hogy megfelelő házat találjunk. Kicsit kipucoljuk a házat, Bill beszél a jövendőbeli apósommal és Georg te idehozatod a cuccait. Valahogy úgy kell majd időzíteni, hogy mivel kocsival jön, lesz úgy 10-12 óránk, míg ideér. Ahogy kilépett a házból már a költöztetők pakolhatják be a szobáját a kocsiba és irány ide. Gustav és Detti lefoglalják egy kis időre, mondván, hogy nekem dolgom van a bandával kapcsolatban. Addig mi behozzuk az összes holmiját. Később pedig elhozom ide, mintha egy ismerősöm házát akarnám megmutatni neki.