Álmodtam egy Karácsonyt.

„Hogy ki vagyok én? A szomszéd lány. A lány, aki mióta beköltöztél, valahogy mégsem önmaga.

Lassan egy éve már, hogy a kertben játszottam kiskutyámmal és láttam, hogy a szomszéd ház előtt megáll egy hatalmas autó. „Költöztetés gyorsan, megbízhatóan” Emlékszem, ez volt ráírva. Megjött az új szomszéd. Rengeteg bútor került le a platóról mire megérkezett három autó szinte egyszerre. Arra gondoltam, megint egy újgazdag család, aki majd sznobként átjön bemutatkozni, megvillantani, mennyire is gazdagok, majd hatalmas kerítést húznak a két telek közé, hogy ne láthassuk baromi fontos életük zajlását. Kiszállták a kocsiból és egyből arra gondoltam, nem lehetsz olyan. Egy ilyen arc, egy ilyen szempár egyszerűen nem lehet sablon srác. Újra megsimogattam Bobit és akkor esett le, ki vagy. A fiú a képernyőről. A fiú az újságok címlapjáról. Nem gondolkodtam, közelebb sétáltam a kerítéshez és bámultalak. Levetted a napszemüveged és végigmérted a házat. Az arcod azt tükrözte, még egy újabb ház, még egy újabb költözés. Nem voltál boldog. A szemeid nem csillogtak olyan boldogan, mint ahogy azt a médiában látni. Sóhajtottál egy nagyot, benyúltál az ülésre és kivetted a bőröndöd, majd besétáltál a házba. Az új házatokba. Egész nap vártam, hogy beigazolódjon az elképzelésem, és át gyertek a családoddal bemutatkozni. Nem így lett. A szüleid kopogtattak az ajtón, én pedig szaladtam beengedni őket. De te nem álltál mellettük. Dolgotok volt, azt mondták. Nem emelkedett köztünk átláthatatlan kerítés. Csak kettőnk közt egy láthatatlan. Egy kerítés, ami ott volt, habár nem mutatta meg magát. Sosem néztél a szemembe. Mikor kint voltál a kertetekben, észrevettél és bementél. Mikor anyuval tavaly karácsonykor átmentünk egy tálca süteménnyel és ajtót nyitottál, semleges arccal köszöntél nekünk, és már mentél is a szobádba. Mintha én magam lennék láthatatlan. De tudom, hogy nem voltam az. Csak egy lány voltam. Csak a szomszéd lány. Mindannyiszor csalódtam és törtem le, akárhányszor csak elsétáltál mellettem az utcán. Nem mertem köszönni, féltem, hogy nem köszönsz vissza és akkor egy világ omlik majd össze bennem. Mielőtt megjöttél, mindenem meg volt. Sosem tudtam, mit kérjek a szüleimtől, mert mindent megadtak szinte kérés nélkül. Tudták mire vágyom, mert mindig ki tudtam mutatni, el tudtam mondani. De most nem. Az igazi vágyam magamban tartom, mert félek kimondani. Félek azt mondani, nekem te kellesz. Félek a csalódástól. Talán jobb titkon szeretni és illúziókban élni, mert akkor nem érhet csalódás. Addig élhetek a saját kis világomban, álmodozhatok. Álmodhatok arról, hogy egyszer meglátsz és észre is veszel. Van egy visszatérő álmom. Karácsony este van, a fát  díszítem anyuval, míg apu az utolsó simításokat végzi odakint a kültéri díszítésen. A házat mézeskalács illata lengi be, a tévéből karácsonyi slágerek szólnak. Kopognak, de én lusta vagyok ajtót nyitni. Mikor belépsz a nappaliba, zavaromban kiejtem a kedvenc piros gömb díszemet a kezemből, amire te csak megértően mosolyogsz rám. A nevemet mondod és köszönsz. Igen. Álmomban tudod a nevemet. Azt mondod, Boldog Karácsonyt, és egy szál virágot nyújtasz át nekem. Mikor megkérdezed, a családi ajándékozás után elmennék-e veled egy olyan helyre, ahol csak ketten lehetünk én szünet nélkül szinte a szavadba vágva felelem, igen. Az arcomra kapok tőled egy puszit. Egy puszit, ami az álmomban a világot jelenti számomra. Sosem szeretek ebből az álomból felébredni. Felkelni a való világban, ahol te vagy a srác, akibe reménytelenül szerettem bele. Te vagy a srác, akinek meg van mindene, de mégis látszik a tekintetén, a testbeszédén, hogy mégsem makulátlanul boldog. Keresi a helyét a világban, holott külső szemmel már nagyon is rátalált. Remélem nem sértelek meg ezzel az okfejtéssel, de szerintem te sem vagy boldog. És valamilyen megmagyarázhatatlan módon, ettől én sem vagyok az. Szeretnék én lenni, akinek elmondod, mi bánt, én lenni, aki átölel, én lenni, aki betölti az űrt az életedben… a szívedben. Tudom, gyerekded gondolataim vannak kettőnkkel kapcsolatban. Tudom, már rég leszólíthattalak volna. Tudom, mikor a levelem célba ér, már rég megbánom majd az egészet. Szidom majd magam, hogy lehettem ilyen naiv. Hisz hány levelet kapsz nap, mint nap. Látom. Talán mire a sok közül kibogozod az enyémet és elolvasod, már nem is leszek itt. És bevallom talán ezért is vagyok ilyen bátor. Holnap reggel elutazunk. Idén már nincs hatalmas karácsonyfa, nincs halomra sütött mézeskalács. Apu nem küszködik a kinti díszekkel, mert reggel útra kelünk. Jövő ilyenkor már egy másik városban fogjuk tölteni az ünnepeket. Új szomszédja leszek valakinek. Hiányozni fogsz. De talán nekem jobb is lesz így. Nem akarok tovább senki lenni. Fogalmad sincs milyen érzés ez. Így a levelem nem is azzal a szándékkal íródott, hogy szerelmet ébresszen benned, vagy esetleg szánalmat. Azért van, mert szerettem volna, ha tudod, külső szemmel mennyire értékes ember vagy. Hiszen szavak nélkül megfogtál és megdobogtattad a szívem. És nem csak a külsőd számított. Minden, ami hozzád tartozik. Ahogy mosolyogsz, ahogy a testvéreddel hülyéskesz, ahogy a napszemüvegedet használod hajpántnak, és arról megfeledkezve felveszel a szemedre mégegyet, ahogy jársz, ahogy elmész, és ahogy megérkezel. A titokzatos fiú, aki tökéletes élete ellenére mégsem boldog. Remélem egyszer az leszel. Remélem az életed többi területén is olyan sikeres leszel, mint a munkádban. Remélem egyszer te is megtalálod a szomszéd lányt, akit feltétel nélkül szerethetsz majd és akinek egy apró, nem is feléd intézett mosolya is boldoggá tesz.

Remélem nem sértettelek meg semmivel és nem okozok neked nagy fejfájást.

A lány, akinek szobájával szemben a te ablakod alig pár méterre van. Még egy napig.”

Mikor anyuék lefeküdtek aludni én lábujjhegyen osontam át a szomszéd ház postaládájához. Csak néztem a borítékot: Bill Kaulitznak. Ennyit írtam rá, elég volt ennyi. Álltam és arra gondoltam, ha már megírtam, ha már összeszedtem egy év alatt a bátorságom, nem táncolhatok vissza. Betettem hát a postaládába a levelem, és visszamentem a házunkba. Felmentem a szobámba, leültem az ablakomba és néztem a szemben lévő szobát. Égett a lámpa, a függöny behúzva, de látni lehetett egy árnyékot. Fel alá mászkált a szobában. Bill volt az, biztos voltam benne. És abban is, hogy most látom utoljára.

„Kedves szomszéd lány, akinek a szobájával szemben az én ablakom alig pár méterre van! Vagyis volt…

Sokáig gondolkodtam, mi legyen a leveleddel. Tegyem a többi közé? Válaszoljak? Pár hónap, talán három telt el, mióta felbontottam az ismeretlen lány levelét. Eltel egy kis idő és újra elővettem. Bevallom nem volt egyszerű dolgom, felkutatni sem téged. A kezdeti dac és némi sértettség hamar elmúlt bennem és megláttam a lényeget. Felületessé vált az életem. Rohanok és rohanok szinte vakon. Elmegyek olyan emberek mellett, akik talán számítanak rám. Szégyellem, de nem is tudom, hogy nézel ki. Nem emlékszem rád és való igaz, a nevedet sem tudtam sokáig. Kérdezhetném, miért? Miért nem jeleztél hamarabb? Miért nem szóltál? De tudom a választ. És nem csak a leveledből. Annyira elzárkóztam a külvilágtól, hogy már szinte észre sem veszem. Mindenki potenciális rajongó számomra, akik az otthonom közelében túl tolakodóak, hogy elviseljem őket. Nem tudom elmondani mennyire sajnálom, hogy összetörtem a szíved. Még így is, hogy nem ismerlek. A leveled még mindig meg van. Az első ilyen szerelmes levél, amit kaptam. Nem akartál magadra tukmálni, csak leírtad mit érzel, és mit látsz rajtam. Sok dologban igazad volt, nem tagadom. Soha senki nem írta még le ezt így nekem, mint te. Azt érzem, rossz, hogy elmentél, és nem ismerhettelek meg. Gondolkodtam, mi lett volna, ha már aznap megkapom a leveled, mikor keltezett. Nem tudom. Talán barátok lehettünk volna. Vagy talán több. Belém látsz, ismersz szavak nélkül és látatlanban mégis támasz volnál számomra. Mosolyt csaltál az arcomra. Egy olyan mosolyt, ami észre vetette velem, hogy szükségem van rá.

Köszönöm neked, habár szavakkal ezt nehéz kifejezni. Te mégis megtetted… bátor voltál, őszinte és kedves. Köszönöm!

A szomszéd srác…”

A borítékban egy képeslap bújt még el. Az emlékeimtől izgatottan, remegő kezekkel vettem ki onnan. A képeslapon egy gyönyörűszép rózsa volt. A legszebb, amit valaha láttam.

„Szia Anna. Boldog Karácsonyt. És ne feledd, az álmok néha valóra válnak…! Bill”

Ez állt a hátoldalán. Egy apró örömkönny gurult végig az arcomon és éreztem, hogy több is követni fogja.

A Karácsonyi álmom valóra vált. Ha nem is pont abban a formában, de boldoggá tett és a srác, akit a mai napig szeretek, életem eddigi legszebb ajándékát adta nekem.