15 éves voltam, mikor édesanyámat eltemettük. A rák bizonyult erősebbnek az életéért vívott harcban és édesapámmal ketten maradtunk. Én lettem a nő a háznál. Suli után rohantam haza rendet rakni és főzni a helyi rendőrfőnöknek. Anyu halála után összetört. Egyre többet volt bent a kapitányságon, alig járt haza. Mikor otthon volt, a kedvenc fotelében ücsörögve iszogatott és nézte a tévét. Sosem kért, hogy segítsek, sosem kért, hogy nőjek fel a feladathoz… anyu helyének betöltéséhez. Magamtól cselekedtem. Én így tereltem el a gondolataimat.

Most már 18 éves vagyok. Apuval már zökkenőmentesen mennek a dolgaink. Egymáshoz csiszolódtunk, kialakult egy új életmenet anyu nélkül. Apu nagyon szigorú és nagyon ragaszkodik hozzám. A gyerekkorom kimaradt. Nem mentem bulikba, nem maradtam suli után a barátokkal mászkálni a plázákban, nem néztem meg a legújabb filmeket a moziban, nem részegedtem le egy szilveszteri házibuliban sem. Barátom sem volt. Apu amint kiszagolta, hogy tetszik valaki, már nyomoztatta is le a családi hátterét a dédszülőkig visszamenően. Hosszú ideig meg tudtam ezt érteni. Azzal magyaráztam meg magamnak túlontúl szigorú viselkedését, hogy nem akar engem is elveszíteni. Nem akarja, hogy egy másik férfit válasszak ő helyette.

De most már három hosszú hónap telt el, hogy megismertem valakit. Ő idősebb nálam pár évvel, nem is a sulimba jár. Egy buszmegállóban találkoztunk először, ugyanarra a járatra várva. Elpirultam, mikor rámnézett. Az a végigmérés, az az elismerő mosoly zavarba hozott. Aztán minden nap reggel fél nyolckor ott állt a buszmegállóban, ahogy én is. Mikor először szemeztünk éreztem, hogy elvesztem. Beleszerettem. Visszafordíthatatlanul, menthetetlenül, őrülten szerelmes lettem belé.

Két és fél hónapja randiztunk. Titokban. Néha ellógtam a suliból, hogy együtt lehessünk, és volt, hogy suli utáni korrepetálást találtam ki alibi gyanánt, hogy azt a kis időt is együtt tölthessük. Leadtam pár tantárgyat is, hogy azok helyett rohanjak hozzá.

Vele minden olyan egyszerű volt. Egy szó van, ami tökéletesen leírja… boldogság.

De ez sem teljes. Titkolnom kellett apu elől, mert ő ellene lenne. Sosem engedné, hogy egy olyan sráccal járjak, aki nem jár iskolába, nincs állása és még idősebb is nálam. Georg egy felfedezésre áhítozó zenész lélek. Basszusgitáron játszik és az az álma, hogy saját bandája legyen. A szülei más városban élnek, de eltartják. Egy önálló felnőtt férfi. Na ez is kiakasztaná aput.

Két hete már, hogy megneszelte, van valakim. Eljött értem a suliba és mikor meglátta, hogy kijőve az ajtón Georg nyakába borulva csókolom meg őt, be is igazolódott a gyanúja. Azonnal odajött hozzánk és kérdőre vont. Én csak álltam ott megkövülve, míg Georg magyarázta ki ő és mennyire szeret engem. Elmondta, hogy járunk, és nem kell tartania tőle, tisztességesek a szándékai. De apu hajthatatlan volt. A karomnál fogva rángatott el onnan és hazáig kiabált velem.

Két napig nem állt szóba velem. Elvitt reggel kocsival a suliba és értem is jött. Tudtam, hogy suli közben is tudja, mit csinálok. Ő a rendőrfőnök, mindenkit ismer, és mindent tud, amit tudni akar.

Egy pillanat alatt szertefoszlott a boldogságunk Georgal. Nem találkozhattunk, nem láthattuk egymást. Csak a telefon maradt nekünk. Az is csak pár napig, mert apu elvette. Gyűlöltem érte. Soha nem érzett düh forrongott bennem, akárhányszor megláttam és tudtam, ő választ el engem életem szerelmétől.

Hetek teltek újra el, mikor apu kicsit lenyugodott és elengedett a suli bálba. Ahogy kitett a suli előtt, már el is kértem barátnőm telefonját, hogy megcsörgessem Georgot. Öt perc múlva ott volt és úgy csókolt meg, mint még soha azelőtt. Féltem, hogy feladja, féltem, hogy könnyebb utat választva inkább lemond rólam, de ő nem tette. Szeretett és küzdött értem. Kitartott, mert én kellettem neki. A parkolóban lévő autójába szálltunk be, ahogy mindenki bement a bálba. Annyira hiányoztunk egymásnak, annyira vágytunk egymás érintésére, hogy egyből egymásnak estünk. Ott lettünk egymáséi a hátsó ülésen. Nem először szeretkeztünk, de ez valahogy sokkal felszabadultabb, sokkal érzékibb volt, mint eddig.

Valaki kopogással zavarta meg idilli sziesztánkat. Georg mellkasán fekve szuszogtam félmeztelenül, mikor egy alak jelent meg a kocsi mellett és bekopogott az ablakon.

Gyorsan zajlottak az események. Georg kiszállt, az alak ordibált vele, aztán dulakodást hallottam. Mikor kiszálltam, megláttam azt a férfit az aszfalton fekve, ahogy Georg a pólóját markolva üti újra és újra. Kiabáltam vele, hogy hagyja békén, fejezze be. Egy perc sem telt bele, már meg is hallottam a szirénát. Tudtam, hogy apu az. Könyörögtem Georgnak, hogy tűnjön el, kértem, hogy rohanjon el onnan messzire. Nem tette. Nem akart magamra hagyni.

Apu egyik őrszeme volt az. Apu küldte ránk és Georg nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott neki. Apu megütötte őt, de Georg állta. Én közéjük fészkeltem magam és kérleltem apámat, hagyja békén. Zokogtam, hisztiztem és megfogtam Georg kezét, jelezve apámnak, hogy én szeretem őt és kiállok mellette.

Apu ultimátumot adott. Georg eltűnik a városból, egy életre békén hagyva engem és akkor elengedi szabadon. Ez volt az egyik lehetőség, ami élesen hasított a szívembe. A másik opció szerint Georg itt marad, de akkor börtönbe kerül. Apu gondoskodik róla, hogy jó ideig ne is szabadulhasson. Nem hittem a fülemnek. Nyilván való volt, hogy akármelyik mellett dönt, nekünk nem lehet közös jövőnk.

Mikor apu jól végezve dolgát rámparancsolt és megindult a kocsija felé én földbegyökerezett lábakkal álltam szerelmem kezét markolva. Ő súgta a fülembe:

-          Menj kicsim. Ne aggódj, nem tűnök el. Ne keverd nagyobb bajba magad.

Félve engedtem el a kezét és indultam el apám után.

Másnap délután kaptam egy sms-t tőle. „Éjfélre ott vagyok az ablakod alatt. Készülj el kérlek. Szeretlek!!”

Arra a kérdésemre, mire készüljek el, már csak éjfélkor kaptam választ. Az ablakomon kopogott, én pedig remegő kezekkel, tartva a lebukástól engedtem őt bemászni.

-          Kész vagy?

-          De mire?

-          Gyere velem.

-          Hova?

-          Lelépek innen. Nem maradhatok. Nem mehetek sittre. Nincs esélyem, hisz apád a rendőrfőnök. De nem mehetek nélküled. Gyere velem. Én eltartalak, vigyázok rád, mindened meg lesz.

-          De…

-          Nekem el kell mennem. Nélküled is. El kell döntened, hogy velem tartasz-e.

Nem vacilláltam. Előkaptam az ágy alól a bőröndömet, és mindent belevágtam, amit csak tudtam. Alig húsz perc múlva már a pályaudvaron ültünk. Nem mehettünk autóval, apu egyből lenyomoztatta volna a rendszám alapján, merre járunk.

Fél óra volt még a vonatunk indulásáig. Egy padon ülve vártuk a beszállást. Szorítottam a kezét és néztem a körülöttünk elhaladó embereket. Egy rémült párt láttam meg pár perc múlva, akik kettéválva indultak el a pályaudvaron. A férfi zaklatottan jött oda hozzánk, egy fényképet nyújtva felénk. A kislányuk elkóborolt, míg ők az újságosnál álltak és már negyed órája keresik. Nem láttuk a lányt. Sajnáltam. Ahogy néztem azt a férfit összetörten, könnyes szemekkel, kétségbeesve keresve kislányát, fájdalom öntötte el a szívem. Nem a saját fájdalmam. Hanem apámé. Az a fájdalom, amit akkor érez majd, mikor meglátja, elmentem. Mikor meglátja az üres szerkényemet, a feldúlt szobámat és a hűlt helyemet. Mikor tudatosul benne, hogy elmentem és nem hagytam elérhetőséget.

-          Ezt nem tehetem. – fordultam szerelmem felé.

-          Ne hagyj el. – kérte egyből.

-          Nem tehetem. – ismételtem elsírva magam.

-          Felhívjuk apádat, amint odaérünk, és elmondjuk, hol vagyunk.

-          Tudod, hogy nem hagyná annyiban. Eljönne értem bárhová, és téged börtönbe juttatna. Nem hagyhatom őt magára. Neki már csak én vagyok.

-          Rettegtem délután óta, hogy ez lesz. Tudtam, hogy úgy sem teszed meg.

-          Sajnálom.

-          Én is.

-          Annyira szeretlek. – szorítottam magamhoz.

Nem felelt. Tudtam, hogy szeret, de nem marasztalt. Nem tehette, mellettem állt. Inkább elveszített, minthogy így menjek el vele.

Nem mondtam, hogy hívjon fel, tudtam, hogy ezzel úgyis vége.

Hosszan csókoltam, ő pedig letörölte az arcomon végigfolyt könnycseppeket.

-          Vigyázz magadra kicsilány. – csuklott el a hangja. – Menj. Érj haza, mielőtt észrevenné, hogy eljöttél.

-          Mindig…

-          Ne mondj olyat, amit tudod, hogy nem igaz. – tette mutatóujját a számra.

Nem néztem vissza. Nem mertem.

Nem sokon múlott, de kis éjféli utazásom rövidnek bizonyult. Jól döntöttem. Azt hiszem… Talán egyszer én is biztos leszek ebben.

Mikor hazaértem apu a nappaliban állt telefonnal a kezében. Ahogy beléptem, letette és szomorúan nézett rám.

-          Jó éjt apu. – köszöntem el tőle sírva.

Becipeltem a bőröndöm a szobámba és becsuktam magam után az ajtót.

A párnámba fúrtam az arcom, hogy tompítsam zokogásom zaját. Éreztem, ahogy apu teste az ágyamra nehezedik. Nem mondott semmit, csak megsimogatta óvatosan a hátamat. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek és megkönnyebbülést, hálát láttam bennük. Tudta, mennyire fáj, de mégis visszajöttem hozzá. Az ölébe fektettem a fejem és ott sírtam álomba magam.