„Az ember életében az igazán nagy dolgokat, azokat nem elég elképzelni, vagy elgondolni, azokat át kell élni, érezni kell.” /Titkok könyvtára c. film/

1.

            Kipattantam az autóból és idegesen pillantottam fel a hatalmas épületre. Be kell mennem, most! Nagyon félek. Félek attól, hogy nem fogadnak majd el, nem tudok beilleszkedni, ellenségekre találok, lerontom az eredményeimet, vagy épp ellenkezőleg, a tanulásba menekülök, és strébernek fognak tartani… Az összes optimizmusom-, ami 16 év alatt szorult belém- elszállt, köddé vált, vagy nem is volt igazán? Féltem az újtól: az új iskolától, az új tanároktól, iskolatársaktól, osztálytól, barátoktól, ellenségektől. Hogy fogom én ezt kibírni?
            Bár nem csak ez nyomasztott. A félelem szörnyetege mellett ott kuporgott az utálat ronda kígyója is. Igen. Utáltam az anyukámat, amiért új állást kapott, az apukámat, amiért még csecsemőkoromban elhagyott minket, a testvéremet, amiért neki nem okoz gondot az új befogadása és mindezek mellett az egész világot, sőt magamat is, amiért ilyen nyomorult és szerencsétlen vagyok, hogy mindez velem történik meg.
            - Mondd, te egyáltalán nem félsz?- fordultam a bátyámhoz és fura pillantásokkal méregettem. Magasabb nálam és ugyanolyan barna, dús hajjal van megáldva, akárcsak a félős, gyáva húga. Hogy különbözhetünk ennyire, hiszen ikrek vagyunk… Röpke 5 perccel idősebb nálam és bármennyire is hasonlítunk külsőre, szinte mindenben különbözünk belsőre
            - Nem, egyáltalán nem. Kellene, hogy féljek?- pökhendin pillantott le rám.
            - Ugyan, miért kellene? Csupán új városba kerültünk, új iskolába, új életbe- ironizáltam.
            - Ne csinálj a bolhából is elefántot. Szépen bemegyünk, megkeressük az új osztályunkat és folytatjuk a régi életünket. Nem kell megváltoznod, csak add magadat. Barátokat szerzünk, és talán ellenségeket is. A tanulással pedig nem hiszem, hogy problémánk adódna.
            Egy grimaszt röpítettem felé, majd nagy levegőt vettem és átléptem az iskola ajtaját, amit egy igen helyes szőke srác tárt szélesre előttem. Az első jó pont az iskolának: ez a fiú helyes, és még udvarias is. Míg én ezen töprengtem, a bátyám a portáshoz lépett, bemutatkozott és útbaigazítást kért. Egy kedvesnek tűnő öregúr ült a pult mögött. Apró szemüvegén keresztül melegen mosolygott rám, majd elmagyarázta, merre is kell mennünk, sőt a biztonság kedvéért megkérte azt a helyes szőke srácot, hogy legyen segítségünkre. Az Adonisz rögtön pattant, és míg kezet rázott az ikremmel, a portás bácsi felém fordult.
            - Nem kell ám félni, kislányom! Rendes iskola ez, és a tanulók is rendesek, csak ne mutasd ki, hogy félsz, vagy gyenge vagy! Nem szabad megérezniük rajtad- kacsintott és a fiúkhoz fordult. – Uraim, rögtön csengetnek.
            - Szia! Steve vagyok, én fogok segíteni nektek- kacsintott rám a szőke Adonisz.
            - Hello! A nevem Roxanne. Kevin húga- mosolyogtam vissza, s közben bátyám felé intettem.
            - Téged melyik terembe kalauzolhatlak?
            - Ugyanoda megyünk. Ikrek vagyunk.
            - Oh, értem. Akkor hát, gyertek!- Balra fordultunk és kiértünk az aulából. A földszinti folyosón mentünk végig, majd az utolsó teremnél megálltunk- Itt is vagyunk. Érezzétek jól magatokat!
            Magunkra hagyott minket. Kevinre néztem, mire ő bátorítóan biccentett a terem felé. Nagy levegőt vettem és átléptem a küszöböt. Hát persze hogy izgulok. Az első gimnáziumi évünket már leróttuk. Máshol, más osztállyal. Itt már összeszokva üldögéltek a székeken vagy a padok tetején. Vidáman cseverésztek egymással, észre sem vették, hogy beléptünk. Hálát adtam az égnek, így legalább nem bámul mindenki minket. Bár azt hiszem korán örültem, hisz mire átgondolhattam a dolgokat, Kevin hangosan köszönt, így én is kénytelen voltam elmotyogni egy „sziasztok”-ot. Az osztály felénk eső része ránk bámult. A lányok helyeslőn bólogattak a bátyámra nézve, és szúrós tekinteteket küldtek felém. Ez rosszul kezdődik, és egyáltalán nem tetszik nekem. A fiúk kíváncsian méregettek minket, és egyikük szólásra nyitotta a száját, de a tanár megjelenése beléfojtotta a szót.
            - Jó reggelt kívánok!- köszönt a tanár és behúzta az ajtót maga mögött. Az osztály kórusban viszonozta az üdvözlést- Á, hát már meg is érkeztetek. Én Mrs. Harper vagyok, és biztosan ti vagytok az új diákjaim. Igazam van?
            - Igen tanárnő. Én Kevin Digby vagyok, és ő a húgom Roxanne.
            - Igen, igen- bólogatott Mrs. Harper, akiről lerítt, hogy tetszik neki Kevin modora. – Remélem ezt az osztály is hallotta- emelte fel kissé a hangját, majd ránk nézve folytatta. – Köszöntelek titeket az iskolában és az osztályban is. Én leszek az osztályfőnökötök, így ha segítségre van szükségetek nyugodtan forduljatok hozzám. Óra után szeretném, ha eljönnétek velem a szertáramba, hogy véglegesen összeegyeztessünk néhány adatot, és hogy jobban megismerjelek benneteket. Az osztállyal való ismerkedést rátok bízom, lesz rá időtök. Most pedig foglaljatok helyet, és kezdhetjük is az óránkat.
            Az utolsó padba ültünk, és csendben hallgattuk Mrs. Harper mondandóját az osztályhoz. Osztályfőnöki óra… Meglepődtem hisz mindenki a tanárnő szavain csüngött. Kivéve néhány fiút és lányt, akik szórakoztatóbbnak találták, hogy minket bámulhattak.
            A felszólalásokból ítélve egész tűrhető a felhozatal. Arra számítottam, hogy mindenki beképzelt, mert „az apukámnak sok pénze van” körből került a suliba, de a tanárral való beszélgetésből nem ez derült ki.
            Rövid megfigyeléseim után elkalandoztak a gondolataim, és máris a régi iskolámban éreztem magam. A barátaimmal a szokásos helyünkön ültünk és nagyokat nevettünk a srácok viccelődésein. Nagyon hiányoznak. Hirtelen Kevinre pillantottam. Vajon őt miért nem viseli meg annyira a költözés? Neki nem hiányoznak a barátai, vagy a régi iskolánk? A házunk, vagy a város? Persze, ő fiú. Ő más, mint én. Nem érzékeny minden kis apróságra, optimista, merész. Talán egyszer én is ilyen lehetek majd. Talán ha jól sül el ez az egész „a változás jót tesz az egészségnek” dolog. De mi van, ha nem?
            Gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. Mindenki felkapta a holmiját és a következő órára indult. Mrs. Harper magához intett minket mire mi követtük a szertárába. Elsőre nagyon szimpatikusnak tűnt, és az alatt az egy óra alatt-, míg vele beszélgettünk- nagyon megkedveltem. Egyeztettük a papírokat- véglegesen. Körbevezetett minket a suliban, rengeteget beszélgetett velünk, végül pedig megmutatta, hol lesz a következő óránk.
            Félénken mentem be a terembe. Olasz, azt szeretem. Szememmel egy üres padot kutattam. Ismét hátul találtam egyet. A padsorok között arra indultam. Egy fiú megbökte a haverját és azt suttogta: „Jön az új csaj.” Ez a megszólítás cseppet sem tetszett. Vissza akartam vágni, miszerint: „Van nevem is.” , de rájöttem, már nem otthon vagyok, és itt nem a mi szabályaink szerint játszanak. Inkább lesütöttem a szemem és leültem a padra, majd elővettem a felszerelésemet. Közben azon tanakodtam magamban, miért is félek én? Hisz én sosem voltam visszahúzódó. Otthon legalábbis. Azóta vagyok ilyen nyámnyila, mióta augusztus utolsó hetében ide költöztünk. Teljesen megváltoztam, rossz irányba. Ezt már Kevin és Anyu is szóvá tették. Többnyire miattam nem jöttünk már az első héten suliba. Anyuék úgy gondolták, még szoknom kell a helyet, de én még mindig olyan vagyok, mint eddig…