14.

            Meg kell ismerkednem az apámmal. Ez egy kicsit fura lesz, de mindent megteszek az ügy érdekében. A telefonom ismét megcsörrent. A számot nem ismertem.
            - Igen, tessék!- vettem fel kíváncsian.
            - Roxanne Digbyhez van szerencsém?- kérdezte egy mély férfihang.
            - Igen, én vagyok. Kivel beszélek?
            - Michael Digby vagyok. Az apád.
            Mondatát döbbent csend fogadta. Lefagytam, nem jött ki hang a torkomon. Mit is mondhatnék? Azt, hogy örülök neki? Ez nem igaz. Hogy nem érdekel? Akkor is hazudnék.
            Régen vágytam egy apukára. Nem akartam csonka családban élni. Bíztam abban, hogy Apa majd hazajön és boldog lesz mindenki. Hoz majd ajándékot, és szeretni fog. Nem így lett, hiába vártam. Felnőttem, és már gyűlöltem, amiért itt hagyott minket. És most itt van. Visszajött és felhívott.
            - Itt vagy?
            - Igen. Segíthetek?
            - Szeretnék veled találkozni.
            - Mikor?
            - Anyádnak igaza volt. Azt hittem, szóba sem állsz majd velem és tiltakozni fogsz.
            - Felnőttem és nem szoktam gyerekesen viselkedni. Megígértem Anyának, és be is tartom- mondtam flegmán.
            - Rendben. Akkor mikor?
            - Magának mikor jó?- kérdeztem hűvösen.
            - Magának? Mintha egy idegennel beszélnél. Roxy, kérlek, tegezz!
            - Mert idegen vagy. Nem ismerlek. Felénk sem néztél 16 év alatt. Mit gondoltál? Visszajössz, és a nyakadba ugrok?
            - Mindent el fogok magyarázni…
            - És ne várd, hogy Apának hívjalak!- vágtam közbe.
            - Megértem. A kedd jó neked?
            - Kettőig suliban vagyok.
            - Akkor kettőre a sulid elé megyek.
            - Jó, de honnan ismersz majd meg?- kérdeztem cinikusan.
            - Van rólad képem. Megtalállak, nyugi.
            - Jó, akkor kedden.
            - Köszönöm Roxy!
            - Szia!- vetettem véget az érzelgésnek.
            - Szia! Jó éjszakát!
Letettem a telefont. Van mit köszönnie…

            Hétfőn reggel fáradtan estem be a suliba. Semmihez nem volt kedvem, és még a matek házimat is meg kellett írnom. Nem tudom, hogy fog most viselkedni Dave. Félek a reakciójától. Tegnap nem hagytam neki időt a válaszra, csak köptem egyet és már ott sem voltam. Bevallom, nem volt túl szép megoldás, de akkor jónak tűnt.
            - Szia Roxy!- ültek le mellém a csajok.
            - Sziasztok!- néztem fel a füzetemből.
            - Megnyugodtál?- ért oda Jake is.
            - Nem voltam ideges- mosolyogtam.
            - Hát, nem úgy tűnt- kuncogott Lily.
            - Jól ott hagytál minket- tettette sértődöttségét Hay.
            - Bocs. Amúgy, beszéltetek már?- kérdeztem utalva Jake -re.
Aprót bólintott. Gondolom, majd később elmeséli nekem az egészet.
            - Holnap randim lesz…- mondtam savanyú képpel.
            - Kivel?- néztek nagyokat.
            - Az apámmal.
            - Komolyan? Mikor? Miért? Hogy?- hadarták felváltva.
Dave ekkor ért mellénk. Köszönt, majd lepacsizott Jake –kel.
            - Holnap értem jön suli után. Elvisz valahová és beszélgetünk- mondatom végszavaként becsengettek.
Mind egyszerre álltunk fel. Dave elhúzta a száját, mikor ránéztem. Nem is vártam jobbat…

Kedden utolsó óra után együtt indultunk ki a suliból.
            - Hát, sok sikert!- mosolygott halványan Lily.
            - Ne csinálj hülyeséget- Hay is elköszönt, s már ott sem voltak.
            - Na, mi is megyünk csajszi. Csak ügyesen- puszilt meg Jake is.
            - Köszi. Sziasztok!- intettem majd körbenéztem.
Egy magas férfi indult el felém. Vajszínű inget és valamivel sötétebb árnyalatú nadrágot viselt.
            - Szia Roxy!- ért mellém.
            - Szia, Michael!- köszöntem én is.
            - Gyönyörű vagy- ölelt meg. – Nagyon hasonlítasz anyádra.
Nem tudtam mit mondani. Mit is illene?
            - Gyere, van egy palacsintázó itt nem messze. Éhes vagy?- kérdezte kedvesen.
Rátapintott. A palacsinta szó hallatán nagyot korgott a gyomrom. Pirulva bólintottam:
            - Igen.
            - Akkor jó. Gyere!
Beültünk egy ezüstszínű Chevrolet Camaroba. Végigsimítottam a műszerfalon.
            - Tetszik?- kérdezte Michael mosolyogva.
            - Nagyon szép- mondtam ragyogó szemekkel. – Mit dolgozol, hogy sportkocsival furikázhatsz?
            - Ügyvéd vagyok.
            - Értem. Ha gazdag leszek, veszek magamnak egy BMW M3 Cabriot.
            - Hm… Ennyire szereted az autókat?- nézett meglepetten.
            - Nem. Csak ismerek párat.
Leállította az autót, majd bementünk a palacsintázóba. Rendeltünk kaját és folytattuk a beszélgetést.
            - Mi szeretnél lenni?
            - Még nem tudom. Szeretnék nyelveket tanulni. Aztán majd elválik- vontam meg a vállam.
            - Az jó. Milyen nyelveket?
            - Most olaszt tanulok, de szeretnék még spanyolul is tudni.
            - Reálisak az álmaid- bólintott büszkén.
            - Miért ne lennének azok?
            - Sok veled egykorú álomvilágba ringatja magát. Ezért.
Megérkeztek a palacsinták. Felnéztem a pincérre, hogy megköszönjem, és szembenéztem Dannel.
            - Szia,- köszönt mosolyogva.
            - Szia! Itt dolgozol?- mosolyogtam rá.
            - Minden nap suli után- bólintott, majd adott egy puszit.
            - Dan, ő itt az apám, Michael. Ő pedig Dan - mondtam kelletlenül.
Kezet fogtak.
            - Na és, mi újság?- kacsintott rám a pincér.
            - Semmi jó- válaszoltam fanyalogva. –Feléd?
            - Felém sem. Majd valamikor felhívlak és dumálunk, jó? Most mennem kell melózni- adott egy puszit, kezet rázott Michaellel és már ott sem volt.
            Sokat beszéltünk az apámmal. Egész jó fejnek tűnik. Azt hittem rosszabb lesz. Miután sikeresen megkajáltunk, hazavitt.
            - Köszönöm a kaját. Finom volt- mondtam illedelmesen.
            - Ennek örülök. Majd felhívlak, és elmehetnénk valamerre. Rendben?
Bólintottam.
            - Akkor, szia!- puszilt meg.
            - Szia!
Elindultam a bejárat felé. Alig tettem néhány lépést, meghallottam a nevem:
            - Roxy!
            - Igen?- fordultam vissza kérdőn.
            - Örülök, hogy ilyen gyönyörű, okos és nevelt lányom van. Nagyon sajnálom ezt a 16 évet, de idővel mindent elmagyarázok.
Bólintottam, majd folytattam utamat.
            Gyűlöltem őt, amiért nem érdekeltük, de most mégis valami kellemes, jóleső érzés járta át a testemet. Ő az apám, és én megismerhettem…