2.rész - Testnevelés

- Jóreggelt Berlin. A mai nap erős havazás várható, és nem lesz valami meleg. A hőmérséklet…
- Elég. – nyomta le ébresztőjét Kay, majd szemeit kezdte dörzsölgetni – Hétfő… - suttogta – Összevont tesi Vele és társaival – folytatta – Nem akarom! – ült fel az ágyban
Remegő lábakkal, óvatosan lépett rá a szőnyegre, majd a fürdőszobát célozta meg.
Fogat mosott, haját megfésülte és enyhén kisminkelte szemét.
Nem szeretett smink nélkül lenni. Állítása szerint úgy leginkább egy dinoszauruszra hasonlít.
Öltözködés közben megállapította, a ruhái tényleg nem a legtrendibbek. El kéne mennie vásárolni. De neki sose volt olyan ’hű de jó’ ízlése. Elviszi magával Nicát.

A gimnázium előtt állva mindig valami keserű érzés fojtogatta. Lábai mintha a földbe gyökereznének, teste mintha merő ólom lenne.
- Szia Kay. – állt mellé valaki
- Szija Nica.
Igazából nem is figyelt a hangra. Csak arra, hogy túlélje a mai napot.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte ledöbbenve Nica
- Ugyan ki más szólna hozzá! – szólt be neki Tom, aki épen mellettük ment el
- Hagyjad! – intette le Kay az éppen szólni készülő Veronicát.
- De… - kezdte volna
- Veronica! – Kay dühösen
- Jó… De miért hagyod ezt?
- Nem tudok ellene mit tenni. De már úgyis csak ezt az évet kell túlélnem… - suttogta
- Ezt, hogy érted? – kérdezte Veronica
- Menjünk! Tesi lesz, és még át is kell öltöznünk. – indult meg
Lépéseit Veronica követte – aki akár, hogy is próbálta – nem tudta kideríteni, mire is célzott Kay szavaival.

- Na… mond már el. – kérte immár az udvaron, testnevelés óra közepén
- Nica… - kezdte – Én nem bírom már tovább. – vetett egy pillantást Billre, aki látszólag jól elvolt a haverjaival – Elmegyek. – hajtotta le a fejét
- Mi? – visította Veronica , melynek hatására egy pillanatra minden szem rájuk szegeződött
- Nica… - kezdte Kay
- Hova? – vágott a szavába
- Apának vannak rokonai Londonban. Oda megyek ki, és végzem el a középiskolát. Majd, egyetemet is ott választok.
- De ne menj el. Maradj, legalább miattam. – a lány szemeiben megcsillantak a könnycseppek, úgy könyörgött
- Egy ember akarja, hogy maradjak, több száz pedig észre se venné, hogy elmentem. Ez édeskevés.
- Bezzeg ha Bill kérné, hogy maradj, akkor maradnál és nem érdekelne, hogy egyedül van. – cincogta a lány fülsértően magas hangon
Kay nem válaszolt… Veronicának igaza volt… Ha Ő kérné, maradna…
- Ilyenkor úgy utállak Kay! – kiabálta sírva Veronica, majd berohant vissza a lányöltözőbe
Már megint mindenki bámulta. Hogy ez miért rossz? Mert gyűlöli ha megbámulják. Ha a háta mögött nevet valaki azt hisz rajta, hiába, hogy nem. Paranoiás.
- Nica… - ment utána az öltözőbe
- Hagyjál. Te vagy a legjobb barátnőm és mégis itt hagysz.
- De nem örökre megyek el. Mikor tudok, jönnék. Hisz a szüleim is itt lesznek.
- Megígéred? – kérdezte csillogó szemekkel
- Meg…. ha… - mosolyodott el halványan Kay – eljössz ma velem vásárolni.
- Vásárolni? Persze, mikor? Imádok vásárolni. Végülis csak megfogadtad a tanácsomat és lecseréled a nagyipulcsit. De ugye már akkor a fodrászhoz is betérünk? – lelkendezett Veronica
- Mi bajod a hajammal? – értetlenkedett Kay
- Utána meg ehetnénk egy pizzát. Annyira megkívántam. – folytatta, Kay kérdését meg se halva – Na, de mostmár menjünk vissza.
- Rendben! – egyezet bele Kay
- Remélem nem vette észre a tanárnő, hogy eljöttünk. – reménykedett Veronica
- Igen, én is. – Kay
- Maguk ketten! Jöjjenek csak ide. – szólt rájuk a tanárnő – Kaulitzok, várjanak. Még számolunk az előbbi miatt! – fordult a barna szemű ikrek felé
Kay és Veronica csigalassúsággal lépdeltek a tanár felé. De egyszer csak odaértek… és akkor jöjjön aminek jönnie kell.
- A két kishölgyet ki engedte el az óráról? – rivallt rájuk a tanárnő
- Mi csak… - kezdte Kay
- Ki engedte meg, hogy megszólalj? – kiabált rá vörösödő fejjel a tanárnő
- Óra végéig futás a pályán… ahányszor megálltok annyiszor fogtok az óráimon futni. Gyerünk! – mondta
- Na de… - szólt volna közbe Veronica
- Gyerünk! – kiabálta
- Szívás! – jegyezte meg Tom
- Mit mondott Kaulitz? – fordult felé a tanárnő
- Semmit.
- Maguk is futhatnak velük. Indulás.
- De Én nem is csináltam semmit! – védekezett Bill
- Nemérdekel.
Kay és Nica már futottak.
- Nem tudom Te, hogy vagy vele Kay, de Én már most nem bírom. – lihegte Veronica
- Lehet ma kedvem se lesz vásárolni. – Kay
- Na nem, oda azért megyünk. – mondta Veronica, majd egy óriásit esett
- Te jó ég, Nica. Minden rendben? – rángatta fel őt a földről Kay
- Aha… - porolta le magát – hisz én mindig elesek.
- Jól vagy? – kérdezte az időközben melléjük érkező Bill
- Ja… csak ahogy Kay-nek is mondtam, Én mindig elesek. – forgatta szemeit
- Mit csinálsz Bill? Egész tanévben futni akarsz? Ígyis miattuk futunk. – kezdte a melléjük érkező Tom
- Miattunk? Már meg ne haragudj, de nem mi mondtuk nektek, hogy szívás. – fakadt ki Kay
- Hű, de nagy lett valakinek a szája. Csak nem tetszeni akarsz valakinek? – kérdezte Tom, miközben feketehajú ikertestvérére mutatott
- Fújj, de gyűlöllek Tom Kaulitz. – kezdett újra futni Kay
- Kay. Várj meg! – szaladt utána Veronica
Veronica amint utolérte a szőke lányt beszélni kezdett hozzá. De Ő minduntalan csak a szerelme gyönyörű barna szemeire gondolt. És figyelmességére, hogy odament hozzájuk…
Az óra végére Veronica is feladta a próbálkozást, hogy beszédre bírja barátnőjét. Ehelyett inkább Vicky-vel volt, aki éppen az új pasijáról áradozott neki. Persze mindenki tudta, hogy Vickynek még akkor se lenne barátja, ha az ősemberek újra feltámadnának, és csiholnák a tüzet.
Nem volt szép lány. Haja seszínű, fogszabályzó, szemüveg. Kell ennél több?
Kaynek csak öt órája volt, míg barátnőjének hat. Így órái után ment hozzá, hogy megbeszéljék mikor, s hol találkoznak.
- Tessék? – vette fel mobilját Kay miközben a buszt várta – Igen, épp most várom a buszt. – Nem anya, ma csak öt órám volt. – Rendben. Úgyis megyek Nicával vásárolni. – Énis.
Amint befejezte a telefonálást egy hang szólalt meg mellette.
- Szóval vásárolni mész?!
Kay erre összerezzent és ránézett az illetőre, bár már tudta ki az. Ezt a hangot ezer közül is felismerné…