A hatalmas, ódon állóóra kong egyet. A mai napon huszonharmadjára.

Gyűlölöm ezt az órát, a lakással együtt – ez az egyetlen alkalom, amikor hálával pillantok rá.

A nap huszonharmadik kongása.

Este tizenegy óra.

Szökés.

És nem a sorozat, hanem a való élet. A megszokott ruháimat kapom föl magamra, egy egyszerű, fekete tréningruhát, egy pólót és fekete edzőcipőt. A hajamat szabadon hagyom, a kapucnit viszont fölteszem a fejemre.

Kihúzom az éjjeliszekrényem fiókját, ki is veszem a helyéről és a hátsó, megvastagított résznél fölfeszítem a kis rejtekajtót. Kisebb alufóliacsomagok, cigarettapapír és egy bankjegy. Valamint ezúttal néhány előre betekert cigi. Előkapom az előkészített három szálat, zsebre teszem, aztán a kis ajtót visszapattintva a fiókot is visszateszem a helyére.

Visszatérek a kis nappalimba, az asztalról felkapom az öngyújtómat, majd azt is zsebre teszem. A telefont ilyenkor mindig csak a „riasztó” miatt teszem el.

Még mélyebben a szemembe húzom a felsőész kapucniját, miközben kilépek az ajtón. Günther ilyen esetekben úgysem kerestet. Jól tudja, hogy csak néhány órácskára tűnök el, és nem vagyok olyan hülye, hogy végleges szökést tervezzek.

A biztonság kedvéért azért futva teszek meg egy rövidebb távot, csak utána váltok sétára. Meg sem állok a közeli aprócska parkig. Már nagyjából három hónapja imádom ezt a helyet… de a kedvencemmé csak az utóbbi hat hétben nőtte ki magát.

Hat hete találkoztunk először. Itt. Talán ma is eljön…

Belépek a nagy kovácsoltvas kapun a fák közé. Nem félelmetes, mert ki van világítva. De ahova én megyek, az a park legbelsőbb része. Egy apró tisztás, fákkal körülvéve, ahol csak a holdfény ad némi világosságot.

Célomat elérve törökülésben leülök a dús, zöld fűbe. Előveszem a zsebemből az egyik marihuánás cigit, öngyújtóm segítségével meggyújtom, és lehunyt szemmel élvezem az első slukk megnyugtató hatását szétáradni a testemben.

Kinyújtóztatom a lábaimat, elfekszem a fűben, és a Holddal, meg az őt körülvevő csillagokkal szemezve szívom tovább a cigimet.

Még a fele sem fogy el az első szálnak, amikor közeledő léptek zaját hallom nem messze. A léptek mellettem állnak meg, aztán az érkező személy leül mellém. Mélyen beszívom a már jól ismert érkező illatfelhőt.

- Eljöttél – állapítom meg elmosolyodva.

- El.

Mély, férfias hangjától átfut a hátamon a jóleső bizsergés. Arcomat felé fordítom, miközben a zsebemből elővadászok egy másik szálat, és átnyújtom neki. Saját öngyújtóját használva gyújt rá, és hozzám hasonlóan lehunyt szemekkel adja át magát az első ellazító hullámnak.

Elheveredik mellettem, én pedig az oldalamra fekve, felkönyökölve figyelem őt. Mélyet szívok a cigimből, és a füstöt kifújva megszólalok.

- Régen láttalak már.

Gesztenyebarna szemeit rám emeli, ajkai imádnivaló félmosolyra húzódnak.

- Hiányoztam?

Elnevetem magam, ujjaim egyik hosszú, fonott hajtincsével kezdenek játszani.

- Tudod, hogy mindig hiányzol.

- Persze, hogy tudom.

A következő slukkjánál a füstöt egyenesen rám fújja, mire nem tudok nem mosolyogni.

- És azt is, hogy ez mit jelent.

- Így van.

Mosolyogva, nagy sóhajjal ejtem fejem a mellkasára.

- Mindig eljátszol a gondolattal, pedig nem is ismersz. Csak a nevemet tudod.

- És a korodat. Egyébként pedig ez elmondható rólad is – kacsint rám.

- De nekem elég megvennem egy újságot, hogy mindent megtudjak rólad – bököm meg az orrát.

- Naa! – neveti el magát, és eltolja a kezem, de nem engedi el. – De azzal csak az életemet tudnád meg.

- A személyiségedet már ismerem.

- Ahogy én is a tiédet.

- Ne fáradj átlátszó próbálkozásokkal – szívok bele a cigimbe, és hüvelykujjammal megcirógatom az ujjait. – Úgysem fogom elmondani, kinek, hol és mit dolgozom. Nem vagyok büszke rá. – Jobbnak látom elterelni a témát. – Mikor hozod már el a gitárodat is, és játszol nekem?

Felnevet, ajakpiercingjén megcsillan a holdfény.

- Az öcsém így sem tudja elképzelni, hova járok éjszakánként, ha a gitáromat is magammal cipelném, magánnyomozót fogadna.

- Aranyos fiú lehet – mosolyodom el.

- A legaranyosabb a világon. Neked van testvéred?

Hatásszünet és egy gyors, mély slukk.

- Nincs – hazudom.

- Svenja…

Megrázom a fejem és felülök.

- Nem… tényleg nincs. Ő már nem a testvérem – suttogom.

Igyekszem visszanyelni a könnyeimet. Nem sírhatok! Nem sírhatok miatta még egyszer! Nem szabad…

Mocorgást hallok magam mögül, a következő pillanatban pedig már előttem ül. Ölelésre tárja a karjait, én pedig gondolkodás nélkül bújok hozzá, arcomat a mellkasába fúrom. Két keze óvón ölel át, és én egy szempillantás alatt megnyugszom.

A fű felgyorsít és intenzívebbé tesz minden érzést, ő pedig végtelenül megnyugtató hatással van rám.

- Majd elmondod, ha szeretnéd – simogatja meg a hátam.

- Köszönöm… – Érzem, hogy kezei fölfelé indulnak, de megállítom a nyakamnál. – Nem akarom, hogy láss. Hidd el, nem véletlenül titkolózom… a te érdekedben teszem.

- Tudod, minden percben egyre nagyobb titok leszel számomra.

Mindkét kezét magamhoz húzom a kapucnim aljáról, és a tenyerébe csókolok.

Annyira közel vagyunk egymáshoz és mégis olyan távol… Én látom őt. Tudom, ki ő, tudom, mit csinál, tudom, hogy híres. De ő? Idő kérdése, mikor hagy fel az örökös próbálkozással. Tudja, milyen vagyok belül, de mindössze ennyit. Arcomat a félhomályba rejtem előle, testemet bő tréningruhába.

Nem szeretném, ha megtudná az életem körülményeit. Azt meg pláne nem, hogy Günther tudomást szerezzen róla, nem egyedül töltöm ezeket az apró szüneteket. És hogy vele… bele sem merek gondolni.

Nincs megtiltva, hogy kapcsolatunk legyen – legalábbis a hozzám hasonlóknak –, mivel nincs szexuális töltetű kötelességünk. Csak az érzékekre kell hatnunk, testiség nélkül. Két szabály van: ne legyen féltékenységi jelenet; ne lázadj a rendszer ellen. A második szabályt minduntalan megszegem. Csak idő kérdése, mikor elégeli meg az a disznó.

- Hahó? Itt vagy még?

Rámosolygok.

- Bocsánat, elkalandoztam. – Tekintetem az immáron a fűben kialudt, füstölgő cigikre téved. – Az öcséd nem haragszik érte?

- Amiről nem tud, az nem fáj – mosolyog rám.

- Az ember azt hinné, a te életed pont az a fajta, amiben nincs szükség ilyesmire. Tökéletes. Problémamentes – mondom, miközben befészkelem magam a karjai közé.

- A „teljesen leterhelő” és a „lélekölő” jelzők jobban illenének rá.

- Miért? – pillantok rá kíváncsian.

- Régen a fél életünk a stúdióban zajlott le, a másik fele a színpadon. Na jó, legyen 45-45%, de így is baromi kevés időnk maradt élni. Most pedig… itt vagyok 25 évesen, és mégannyira sincs életem, mert a normál munkához adódnak hozzá David legújabb „hozzuk össze néha a bandát” heppjei, meg a sajtó állandó nyaggatása.

- Valld be, hogy élvezed, mikor újra rivaldafényben lehetsz! – nevetem el magam.

Vigyorogva pillant le rám.

- Meglehet.

***

Az együtt töltött idő – mint mindig – rohamos gyorsasággal telik el. Úgy heverünk a fűben, mint a szerelmesek. Közel egymáshoz, mégis a lehető legtávolabb.

A gondolat, hogy ez csak erre a néhány ehhez hasonló, szerencsés éjjelre korlátozódik, keserű. Legszívesebben örökké vele lennék. Pedig tudom, hogy nem lehet.

A telefonom ütemes pittyegése zavarja meg a tökéletes pillanatokat. Hajnali két óra van. Mikor egymásra nézünk, mindketten tudjuk, hogy ez a végszó. Haza kell mennem.

- Ez hiányzott már. Holnap is eljössz? – szólal meg ő először.

Kérdése boldog mosolyt csal az arcomra. Ő az egyetlen, aki meg tud mosolyogtatni.

- Szeretnéd?

- Mindennél jobban – szorít magához egy pillanatra.

- Akkor itt leszek.

Egyszerre kelünk föl a fűből, és csak állunk egymással szemben. Aztán kinyújtja a kezeit, és magához ölel.

- Holnap várlak – suttogja a fejem búbjának.

Mikor elengedjük egymást, rámosolygok.

- Viszlát, Tom – búcsúzom el.

Amíg el nem érek a tisztást körülvevő fákig, csak hátrálok. Ő is engem figyel. A fák közé érve fordítok csak neki hátat, és futva teszem meg az utat hazáig.