Hazaérve első dolgom, hogy fogmosás után rögtön beessek az ágyamba. Épphogy lerúgom magamról a ruháimat, csak a bugyi meg a póló marad rajtam. A felsőrészt viszont ereklyeként szorítom magamhoz a takaró alatt. Arcomat hozzányomom, mélyen magamba szívom a rajta maradt illatot, és hamar álomba merülök.

***

A reggel későn, és jókedvvel ér – egészen addig, amíg ki nem nyitom a szemeimet. Rémülten hőkölök hátra, amikor Günther vizslató malacszemeivel találom szemben magam. Átható tekintetével, és – jelenleg csimbókokhoz hasonlító valamikben csüngő – seszínű hajával ő a legrémisztőbb és –visszataszítóbb külsejű ember, akit valaha láttam.

Első gondolat a felsőrészem, de az szerencsére csak átlagos közelségben hever a fejem mellett, mintha csak otthagytam volna.

A második meg az, hogy sosem fogom megszokni, hogy állandó bejárása van a lakásomba.

- Jó reggelt! – vigyorog rám.

- Eddig jó volt – morgom, mire csak egy grimaszt kapok válaszul. Felülök, és kinyújtózom. – Na, mi történt?

- Van egy jó hírem. Úgy tűnt, ma egy hirtelen felkérés miatt dolgoznod kéne, de végül is megoldottam a dolgot. Tudom, hogy szabadhétvégés vagy most. Így ma is elmehetsz egy kicsit szökni – teszi hozzá gonoszan.

Szerencsére sikerül elrejtenem, hogy megrázkódom a gondolatra, miszerint lehet, hogy nem mehettem volna ma el. Talán még a munkából is megszöktem volna… nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Ott lesz. Nekem is ott kell lennem.

Ő a fény az életemben.

- Nos, rendben – vigyorodom el szélesen. – Eszerint egy éjszakára még mindig nélkülöznöd kell.

- Sajnos…

Pillantása a takarómra és a pólómra szegeződik, mintha röntgenszemei lennének és beláthatna alá.

- Kopj le, Günther! Én nem vagyok a kurvád – fintorgok.

Szemei gonoszul villannak meg, ajka undorító mosolyra húzódik.

- Egyszer az voltál.

Már lendülnék is felé, de az egyik gorillája egy pillanat alatt mellettem terem, és visszalök az ágyra, majd a vállaimnál fogva leszorít.

- Csak nyugalom.

- Engedd el, Matthias! – harsan Günther hangja. – Menjünk.

Az izomhegy elenged, de én még rávicsorgok.

- Holnap pontban 6-kor küldetek érted! – kacsint rám Günther.

Két testőrével a nyomában kisétál az ajtón. Egy ideig csak bámulom a bejárati ajtót, aztán fölpattanok. Az ajtóhoz rohanok, ötször elfordítom a kulcsot, ráhúzom a biztonsági zárat, és egy jó erőset belerúgok.

A lábujjaim végigroppannak, elfojtok egy kiáltást és féllábon visszaugrálok az ágyamhoz. Hason vetődöm el rajta, de mielőtt az emlékek hatására fölzokognék, az arcomhoz szorítom a pulóvert.

Tom illata körbeölel, mire még keservesebben kezdek sírni.

***

A nap totál eseménytelenül telik. Vagy a TV előtt gubbasztok és az idióta Top Shopot, esetleg nyálas, csöpögős sorozatokat bámulok; vagy az ágyamon fekszem és az iPodommal a fülemben bámulom a plafont.

A reggelit összevonom az ebéddel, és egy késői vacsit is megengedek magamnak – előtte egy szigorú, két órás edzéssel és futással. Senki nem érintheti a testem, de a látványra szükség van.

Így hát már este 9 órakor frissen zuhanyozva ülök az ágyon és az állóórát bámulom meredten. Még két óra… még két teljes óra. Meg fogok őrülni.

***

Fülig érő vigyorral pattanok föl az ágyamról a második kongásra. Végre!

Már minden nálam van, így csak ki kell mennem a lakásból. Már akkor elkezdek rohanni, mikor még csak gyömöszölöm a zsebembe a kulcsokat. Minél hamarabb látni akarom… ijesztő ez a hirtelen érzés, de nagyon intenzív. Csak rohanok és rohanok, meg sem állok a park tisztásáig.

Aztán nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban. Én, hogy ő már ott vár, vagy ő, hogy rohanva ugrom a nyakába.

- Hé, szia… – szólal meg.

Hallom a hangján, hogy mosolyog, a gyengéd hangnem pedig megdobogtatja a szívemet.

- Szia – mormolom a nyakának.

- Valami baj van? – kérdezi halkan, miközben egyik kezét elvéve a derekamról finoman simogatni kezdi a fejem.

Ezúttal meg sem próbálja lehúzni a kapucnit. Ezt szeretem benne… ha nem is érti, miért, akkor is megteszi, amit kérek. És ijesztő, hogy ennyire látja, hogy baj van.

- Igen… de nem beszélhetek róla. – Nem tudom nem észrevenni lemondó sóhaját. – Tudom, hogy rossz… de hidd el, rengeteget segítesz azzal is, ha csak velem vagy.

Hátrabillenti a fejem, és lehunyt szemekkel csókol homlokon. Először nem értem, de aztán leesik. Így nem lát. Imádom.

- Gyere! – súgja, és lehúz magával a földre.

Most közelebb vagyunk a fákhoz, így ő a hátát az egyik törzsének támasztja, engem pedig az ölébe húz. Oldalasan ülve tökéletesen hozzá tudok bújni, fejemet izmos mellkasára hajtom, ő pedig átölel.

- Köszönöm.

- Ha meggondolod magad, tudnod kell, hogy én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak.

- Tudom, és ezt is köszönöm – mosolyodom el.

Rutinosan nyúl a zsebembe, és kiveszi a füves cigiket.

- Mi lenne, ha ezeket most hanyagolnánk?

Meglepve nézek rá. Aztán elmosolyodva bólintok. Vele még erre is képes vagyok.

- Rendben.

A bokrok közé süllyeszti őket, de nem haragszom rá. Jobb nekem is káros, torokégető szenvedélyek nélkül.

***

Még közel sem vagyunk az időkorlát végéhez, de valami megmagyarázhatatlanul rossz előérzetem támad. Nyugtalan mocorgásomra ő is felfigyel.

- Mi a baj? – kérdezi aggódva.

- Nem… nem tudom – nézek körbe.

Fülelek, ő pedig nem firtatja a dolgot, hagy kémlelni. Aztán megdermedek.

Kocsi fékez, ajtók nyílnak, beszélgetés. Nem ritka, hogy emberek járnak erre… De ezt az irreálisan magas férfihangot, meg a másik három monoton, mély férfihangot ezer közül is felismerném.

Megtaláltak! Követtek, és pontosan tudják, hol vagyok. Adja az ég, hogy Tomról ne tudjanak…

Felpattanok.

- Svenja! Mi történt? – áll föl ő is, értetlen tekintettel.

- Azonnal el kell tűnnöd innen! – fordulok vele szembe hirtelen.

- Mi? De…

- Nincs semmi de! Utánam jöttek, értem jöttek… el kell tűnnöd!

- Nem hagylak magadra – vált komorra a tekintete.

- Kérlek szépen! Ha rájönnek, hogy nem egyedül vagyok itt, azonnal végeznek velem!

Valahogy hatnom kell rá… és beválik. Utolsó mondatomra megdermed, de bizonytalan marad.

- De…

- Tom, kérlek! – nézek rá könyörögve.

- Jó…

Bizonytalanul válaszol, én pedig meggondolatlanul cselekszem. Két kezem közé fogom arcát, és határozottan szájon csókolom. Megragadja a derekam, kezei a pulcsimba markolnak, és visszacsókol.

Mielőtt még elveszíteném maradék eszemet is, elengedem. Az sem érdekel, hogy leesik a fejemről a kapucni, és meglát. Már mindegy. Soha többé nem láthatom…

- Menj! – utasítom, és szinte belököm a fák közé.

Le sem veszi rólam a szemét, miközben elhátrál, és lassan elnyeli a sötétség.

Kapkodva előkapom az egyik cigit a bokor rejtekéből, lerázom róla a földet, és rágyújtok. Leheveredek a fa tövébe, mintha egész eddig így lettem volna itt… éppen az utolsó pillanatban. A tisztás túlsó felén ugyanis Günther bukkan föl három gorillájával.