1.   fejezet- Út Hamburgba

Imádok repülni. Élvezem, hogy ilyen közelségből láthatom a felhőket. Úgyis csak evvel tudom elfoglalni magam, mivel a drága ikrem épp a vállamon szunyál. Szóval a társalgás kilőve. Ezért is szoktam én az ablaknál ülni, mert ő úgyis elalszik. Még mindig nem hiszem el, hogy képesek vagyunk visszamenni Amerikából Németországba. Őrültség! Egyébként Nill Becker vagyok, aki pedig lelkesen csurgatja a nyálát rám az a húgom, Ciny Becker.  Igaz, csak két perc van köztünk. Most biztos mindenki azt hiszi, hogy teljesen egyformák vagyunk, pedig nem. Csak külsőre hasonlítottunk egymásra, úgy 15 éves korunkig. Utána már csak a kék szemünk és az arcvonásaink voltak ugyanolyanok, mivel mindent elkövettünk, hogy véletlenül se keverjenek össze minket. Főleg mikor hugi elkezdte a lázadó korszakát. Percinget tetetett a jobb oldalra a szája alá, elkezdte tágítani a fülét, és csináltatott plusz két füllyukat. Ezeket anyu még egész jól fogadta. A tetoválást viszont megtiltotta, amin Ciny teljesen kiakadt. Bosszúból befestette rózsaszínre az egész haját. Akkora balhét, miután hazajött a fodrásztól, még életemben nem hallottam. Pedig anya határozottan az a „csinálj amit akarsz, de engem hagyj békén” típus. Apát jobban izgatja, hogy mi van velünk, viszont ő meg elég sokat dolgozik. Az én lázadásom evvel szemben annyiból állt, hogy a hosszú hajamat vállig érőre vágattam. Ebből is látszik, hogy én lényegesen nyugisabb vagyok, mint ő. Ebből következik az, hogy mindig én húzom ki őt a bajból. Nem szokása rendesen átgondolni a dolgokat, csak teszi azt, amit gondol, aminek legtöbbször az a vége, hogy segítenem kell neki. Ennek ellenére őt szeretem a világon a legjobban. Kitekerem a nyakát annak, aki bántani meri. Nos, talán ideje lenne rátérnem, hogy mért is repülünk Németországba, azon belül Hamburgba. A drága szüleink kitalálták, hogy az utolsó évünket a gimiből, a szülőhazánkba fejezzük be, mert úgyse maradunk örökre Amerikába. Szóval miután kitört a nyári szünet július végéig kaptunk időt arra, hogy mindent elintézzünk, ami fontos. Ezalatt értem azt, hogy el kellett búcsúznunk a barátainktól, át kellett jelentkezünk egy Hamburgi gimibe, és persze kitalálni, hogy hol lakjunk. Az utolsó kettő hamar megoldódott, mivel a gyerekkori legjobb barátnőnk Hamburgba lakik a barátjával, és annak a haverjaival, és oda is fogunk járni suliba, ahol ő tanul. Réka az egyetlen, akivel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, hisz 2 évesek voltunk, amikor oda költöztek a szomszédunkba, még Magdeburgban. Azóta is tart a barátság. Az okot viszont, amiért 14 évesen kikönyörgtük anyuéktól, hogy költözzünk, még ő se tudja. Nem nagy titok, szimplán nem szeretünk róla beszélni, mert rossz érzés. Csalódnunk kellett abban az emberben, akit a legjobban szerettünk, az unokatestvérünkben. Kis korunkban imádtuk egymást, folyton együtt játszottunk, sőt együtt kezdtünk el gitár órákra járni. Aztán 14 lett, és számára ciki volt, hogy 3 évvel fiatalabbak vagyunk, így már nem foglalkozott velünk annyit. Bandát alapított a haverjaival, a  Devilish-t, ahol ő lett a basszusgitáros. Határozottan nem tett jót a személyiségének. Ahogy a banda sikere nőt, úgy lett ő is egyre bunkóbb,  és lekezelőbb. Végül 2004-ben egy menedzser a szárnyai alá vette őket. Innentől kezdve már ahhoz is kicsik voltunk a szemébe, hogy hozzánk szóljon. Mi pedig egyszerre voltunk nagyon dühösek és szomorúak. A zenekar új neve a Tokio Hotel lett. Igen, Georg Listing a mi unokatesónk. Apa húgának ő a fia. Ezért nem egyezik a vezetéknevünk, ami azért is jó, mert senki nem feltételezi rólunk, hogy rokonok vagyunk. Nem is akarnám, hogy valaki tudja. Számunkra ő csak egy fájó pont az életünkbe. Csak az a baj, hogy ahányszor tükörbe nézünk, rá kell jönnünk, hogy ugyanolyan szempár néz vissza ránk, mint amilyen neki van. Remélem véletlenül se futunk össze. Hirtelen egy hang figyelmeztetett, hogy leszállunk, így elkezdtem piszkálni a drága húgomat:

-Hé, csipkerózsika! Fel kéne kelni, mert leszálltunk! –ráztam Ciny-t .

-Mi? –jött a kómás válasz.

-Űzd el az álom manókat a közeledből, mert megérkeztünk Hamburgba!

-Ja, oké.

-Gyere, induljunk a bőröndökért!

Gyorsan felpakoltuk a csomagokat, és elindultunk meg keresni Rékát, mivel azt ígérte, kijönnek értünk a barátjával a reptérre.

-Biztos sokat változott 3 év alatt. Hogy ismerjük majd fel?- kérdze a hugi.

Válaszolni se volt időnk, úgyanis egy szőke hosszú hajú lány eszeveszetten keresgélt a tömegben és a nevünket kiabálta:

-Nill! Ciny!

Több se kellett nekünk azonnal szegény lány nyakába vetettük magunkat, aki feleszmélése után, szorosan ölelt vissza.

-Úristen, de jó titeket újra látni! Gyertek, a barátom kinn vár a kocsiba. Már ő is nagyon várja, hogy megismerjen titeket. A kocsiban majd jól kifaggatlak benneteket oké?- hadarta el Réka.

-Rendben!- kacagtunk fel egyszerre Cinyvel

Elindultunk a parkolóba, persze útközben be nem állt a szánk. Hiába beszéltünk havonta MSN-en, azért az mégis más. Mikor odaértünk, Réka egy Opel felé mutatott. Minél közelebb haladtunk, annál jobban elkapott egy furcsa érzés. Hamar bepakoltunk a csomagtartóba, majd Réka beszállt előre, mi meg hátra. Viszont a kocsiban olyan meglepetés ért, amit sosem hittem volna…