5. rész. Szükségem van rád

Hát így történt, hogy végül mindketten a saját autónkkal indultunk el fél tízkor a házunk elől. Hamar utolértem őt, sőt be is előztem, de ezt a távolság előnyt csak addig sikerült tartanom, míg egója hagyta. Az autópályán levillogott a belső sávból és magamra hagyott.

Berlintől Rostockig az út az én ráérős tempómban nagyjából két és fél órát vett igénybe. A belvárosban megálltam meginni egy kávét egy mcdrive-ban, aztán a gps-szel elbabrával elindultam a part felé. Warnemünde a célállomás, tengerpart, fehér homok, napsütés. Jelenleg egyik sem vonz túlzottan.

-          Haver! – indult meg Georg Tom felé, amint meglátta őt kiszállni az autójából.

-          Hát szia! – ölelte magához barátját.

-          Bill is nem rég érkezett. – nézett körbe, hátha megtalálja őt. – Viki?

-          Külön jöttünk. Szereztem egy kis előnyt, úgyhogy adj valami töményet, és mutasd, milyen a felhozatal.

-          Azért bírtok majd egy asztalnál ülni, vagy rendezzem át az ülésrendet?

-          Nem szándékozom sokat ücsörögni a legjobb haverom esküvőjén. Ő viszont nagyon valószínű, hogy el lesz egyedül is. Ül majd valami félreeső helyen duzzogva…

-          Tom! – hallatszott egy hangos, rég látott ember hangja a távolból.

-          Öcsi! – húzódtak fülig érő vigyorba Tom ajkai és olyan szorosan zárta karjaiba öccsét, amennyire csak bírta.

-          Istenem, de rég láttalak! – szorította elérzékenyülve bátyját Bill.

-          Na, én megyek, még van pár dolgom, nektek meg úgy is akad megbeszélni valótok. Haver. – szólt még Tomhoz utoljára. – Nem akarok balhét ma, rendben?

-          Rendben.

-          Kössz. És jó, hogy itt vagytok. – hagyta is magukra kedvenc ikerpárját.

Ki nem állhatom ezt az érzést. Egyedül érkezem, a férjem már rég elvegyült, alig van már parkolóhely, így még arra is elcseszem az időt, valószínűleg utolsóként érkezem, adva még egy okot, hogy rólam beszéljenek.

Tom és Bill már a helyükön ültek, Bill integetett hosszú kezeivel előröl, hogy meglássam őket. Nem tudtam kellőképp üdvözölni, hisz Tom közöttünk ült és már kezdődött a szertartás, de nagyon örültem annak, hogy újra látom.

A menyasszony gyönyörű volt… kívülről. Nem kedvelem őt az első pillanattól fogva. Nem tudom, csak valahogy nem szimpatikus és egyikünk sem dolgozott azon, hogy jó kapcsolat alakuljon ki köztünk. Georg viszont kivirult. Boldog volt, ezervattos mosoly ült az arcán, míg szerelme odalépdelt hozzá a hófehér homokban, egészen az oltárig. Szép szertartás volt, kedves beszédeket írtak egymásnak. Georg édesanyja ott szipogott előttünk, az édesapja vállára borulva, rám pedig rám jött a mai második zavaró emlékdömping.

Az esküvőnk…

Tizenkilenc évesek voltunk, még annyira fiatalok. Mindenki ellenezte, de mi hajthatatlanok voltunk. Ő megkérte a kezem, én igent mondtam és nem volt, ami elénk állhatott volna. Nem volt hatalmas banzáj, nem volt világra szóló lakodalom. De volt gyönyörűen feldíszített templomban esküdtünk, hófehér kabrió Mercedesszel furikáztunk át a városon, patakokban folyó könnyekkel mondtam ki azt a bizonyos boldogító igent és Tom kis fogadalmán még napokig röhögtek a vendégek. Nem kellett semmi más, hajnalig buliztunk a barátokkal és családdal, és emlékszem életünk eddig legvadabb szexuális élményét is arra az estére tehetjük…

Nem érintett túl jól engem most ez az esküvősdi, ez a nosztalgiázás. Ahogy az újdonsült házaspár elvonult a sorok között, én azonnal elindultam a hotel felé, ahol egyenesen a mosdót céloztam be végállomásként.

Óvatosan törölgettem az arcomat, nehogy elkenjem a sminkem, előkotortam a cigimet, és az aulában először belém botló londinertől megérdeklődtem, hol van itt hátsó kijárat. Készségesen mutatta nekem az irányt, sőt még az ajtót is kinyitotta előttem, amin át végre újra szabad levegőn lehettem.

Talán két slukkot szívtam a cigiből, mikor már meg is untam. Bőven elég volt annyi, nem mérgezem most tovább magam.

-          Szia. – ijesztett meg egy kedves hang hirtelen.

Megfordultam, és habár nagyon is jól tudtam, ki az, mégis meglepetten néztem rá, majd azonnal szorosan átkulcsoltam nyaka körül karjaimat. Átölelte a derekamat és suttogva közölte:

-          Hiányoztál.

A tény, hogy itt van ő is, az, hogy törődik velem, az hogy végre valakit átölelhetek, aki tud mindent, és akivel azt érezhetem, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb idiótája, azonnal elérzékenyültté tett. Nem bírtam uralkodni az érzelmeimen, szempillantás alatt tört el a mécses és sírni kezdtem, nyakába fúrva arcomat.

-          Hé hé. – csitított.

Elemelte fejemet, a szemembe nézett, és arcomat fogva, két hüvelykujjával törölte le végigfolyt könnycseppjeimet.

-          Ne sírj. – megpuszilta a homlokomat és hozzá tapasztotta homlokát.

Ahogy meg bírtam szólalni, egyetlen dolog volt, amit muszáj volt közölnöm.

-          Szükségem van rád.

-          Itt vagyok. És nem szeretnélek így látni, úgyhogy szedd össze magad, és menjünk vissza. Ez Georg nagy napja, és mi nem hiányozhatunk róla.

Mélyeket sóhajtva próbáltam engedelmeskedni neki, de csak bólogatással adtam beleegyezésem.

-          Beszélünk később? – ajánlotta fel kedvesen.

Újra gombóc gyűlt a torkomba és egy újabb bólintó válasszal együtt, könny gyűlt a szemeimbe.

-          Nem sírunk. – ölelt magához. – Bemegyünk, gratulálunk, eszünk, iszunk, táncolunk és mosolygunk. Aztán elmegyünk innen és beszélünk. Csak mi ketten, rendben?

-          Annyira gyenge vagyok.

-          Nem kell erősnek lenned, senki nem várja el.

Billen kívül senki nem tudott volna ekkora támaszt nyújtani most nekem. Összeszedtem a gondolataimat, rendszereztem az érzéseket, kihúztam magam és Bill karjaiba karolva sétáltam le újra a partra, ahol egy hatalmas, csodaszépen feldíszített sátor várt bennünket.

Tom nem kérdezte, hol voltunk. Látszólag már túl volt pár rövid italon és nem zavarta őt most az égvilágon semmi sem.

Végig beszélgettük az étkezést a velünk egy asztalnál helyet foglaló barátainkkal, és nekem is sikerült valamelyest oldódnom. Ennél az asztalnál senki nem kérdezi, Tom keze miért nem vándorol egyfolytában a testemen, egész idő alatt, miért nem izgat fel gátlástalanul mindenki előtt a nyakamat harapdálva, miért nem eszünk egymás tányérjából lopkodva, és egyáltalán, miért nem beszélünk egymással… ebben a szűk körben mindenki tudja, min mentünk át. Azt viszont, hogy Tom megcsalt, mikor a legnagyobb szükségem lett volna egy szerető társra, csak Bill és mi tudjuk. Itt mindenki sajnálja Tomot, ahogy engem. Itt mindenki, aki hallott rólunk, úgy emleget, hogy a pár, akiknek nem jött össze a gyerek. Pedig mi vagyunk a pár, ahol a nőt elárulta szerelme és ezzel megpecsételte a házasságuk sorsát.

Mikor az egész sátorban csend lett és bekonferálták az ifjú párt, hogy járják el legelső közös táncukat, egy újabb kés döfődött a mellkasomon át, egyenesen a szívemet találva el. Túl érzelgős vagyok ma, túlságosan kezelhetetlenek az érzelmeim, és persze az sem segít, hogy körülöttünk minden pár követi Georgékat a parkettre, csak mi ülünk ott ketten, én a tányéromat babrálom, Tom egy kortyra megissza az újabb pohár pezsgőjét és már tölti a következőt.

-          Gyere. – lepett meg pár másodperc múlva felém tartott kezével.

-          Hova?

-          Táncolni.