7. rész. Ne add fel kicsilány!

Leállítottam a motort, és megvártam, míg a mögém parkoló rendőr, kiszáll és odasétál az ablakomhoz.

-          Jó estét. Jogosítványt, forgalmi engedélyt legyen szíves.

Válasz nélkül kezdtem kotorászni a táskám után, és lehunyt szemmel anyáztam magam, mikor rájöttem, hol felejtettem… az ötös asztalnál, ahol ültem azon a hülye esküvőn.

-          Nézze uram. Az a helyzet, hogy nincs nálam a táskám.

Ahogy ezt kimondtam, már be is üzemelte a rádióját és diktálni kezdte a rendszámomat.

-          Ugye tisztában van vele, hogy túllépte a megengedett sebesség korlátozást?

-          Nem figyeltem, sajnálom. Egy esküvőn voltam, ami nem sült el túl jól, és most haza tartok Berlinbe.

-          Úgy néz ki, itt véget ér az út.

-          Ezt hogy érti?

-          Fogyasztott alkoholt ezen az esküvőn?

-          Ittam egy-két pohár pezsgőt.

A rádión visszakérdezték a vezető nevét.

-          A nevét, ha kérhetném, hölgyem.

-          Viktoria Kaulitz.

Megerősítést kapott, hogy a jármű nem lopott, de nyilván való volt, hogy ennyi közel sem elég.

-          Kérem, szálljon ki a gépjárműből.

-          Kérem, hagyjon tovább menni. Óvatosan hazagurulok, és többet nem látjuk egymást. – próbáltam egyezkedni.

-          Ez sajnos nem így működik, hölgyem. Ön ittasan vezetett, papírok nélkül, szabálytalanul.

-          Tudom, elismerem, és sajnálom, de…

-          Itt egy sajnálom, nem lesz elég. Még egyszer felszólítom, szálljon ki a gépjárműből.

Engedelmeskedtem, hisz az engedékenység leghalványabb szikráját sem tapasztaltam rajta.

Az események gyorsan zajlottak. Az egyik pillanatban az autónak dőlve vártam, míg megmotoznak, majd bilincsbe fogják karjaimat, a másikban egy rendőrautó hátsó ülésén szállítottak a berlini rendőrkapitányságra. Ujjlenyomatot vettek, jegyzőkönyvet írattak alá velem, majd rám csukták egy zárka ajtaját, amin két prostituálttal osztoztam.

Földhöz vágtam cipőimet, és leültem a tőlük távolabb eső padra, arcomat kezeimbe temetve.

Talán öt percig bírták, hogy ne szóljanak hozzám.

-          Egy cigit kicsilány?

-          Köszönöm, nem.

-          Ugyan már, nem harapunk. – kedves hanglejtéssel beszélt, érdeklődővé tett.

-          Baromi jól esne egy cigi. – vallottam be végre rájuk nézve.

Felálltak, odasétáltak hozzám és két oldalamra ültek. Az egyik egy cigit nyomott a kezembe, amit amint a számba tettem, meg is gyújtott.

-          És mit keres egy magadfajta lány itt?

-          Ittas gyorshajtás papírok nélkül.

-          Az igen! – bólogatott a másik büszkén. – Te aztán nem apróztad el.

-          Akkora idióta vagyok. – döntöttem hátamat a falnak és lassan fújtam ki az első jóleső slukk füstjét.

-          Na mesélj.

-          Nem is ismerlek titeket.

-          Marie vagyok. – nyújtott kezet az egyik. – Ő itt Ruth, és mindketten nagyon jól hallgatunk.

-          Ráadásul időnk, mint a tenger. – folytatta a jobbomon ülő Ruth. – Ha csak érted nem jön valaki, itt töltöd az éjszakát velünk.

Beadtam a derekam, beláttam, hogy időtöltésnek sem utolsó az én sztorim mesélése, ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy talán beválhat az az eszme, miszerint, ha beszélek róla, megkönnyebbülhetek. Nem vártam nagy tanácsokat, életbölcsességeket, de mégis nekiláttam a mondandómnak.

Épp ott tartottam, mikor aznap éjjel Tom hazajött és felébresztett, mikor az egyik őr odajött az ajtóhoz.

-          Most telefonálhat egyet, ha akar.

Azonnal felpattantam, minél előbb haza akartam kerülni, akármilyen idilli kis hangulat alakult ki itt a két idegen nővel.

Csak a férjem számát tudom fejből… jellemző. Az őr elém tolt egy telefont, én pedig már tárcsáztam is.

-          Igen, tessék?

-          Én vagyok az.

-          Na végre! Hol az istenben vagy? Hova tűntél?

-          Értem kéne jönnöd.

-          Mi történt? Hol vagy?

-          A berlini rendőr főkapitányságon vagyok. Itt töltöm az éjszakát, ha csak értem nem jössz.

-          Mit csináltál? – nevette el magát.

-          Tudod, mit hagyjuk. Majd valahogy hazajutok.

-          Jól van, jól van, nyugi.  Szerzek valakit, aki tud vezetni, és indulok is.

-          Hozd a táskám, ott hagytam az asztalunknál.

-          Rendben. Kitartás.

Letettem. Köszönés nélkül. Tudtam, hogy gúnyolódni fog, tudtam, hogy nem vesz majd komolyan, és ha a fejemben lenne bárki más száma, esküszöm nem őt hívtam volna fel.

-          Köszönöm. – toltam vissza a pasas elé a telefont, és visszasétáltam a cellába.

Ruth és Marie már vártak a folytatásra, kaptam egy újabb szál cigarettát és eleget is tettem nekik.

-          Szóval ott tartottam, hogy felébresztett az éjszaka közepén, hogy közölje, megcsalt.

Nagy felháborodást keltettem a sztorimmal. Ettől a momentumtól kezdve Tomot minden jelzővel illették, sőt olyanokkal is, amiket én még életemben nem használtam.

Amikor kicsivel több, mint két óra múlva meghallottam Tom számon kérő hangját, amint épp a feleségét keresi, elnyomtam a cigimet és megköszöntem a lányoknak a társaságot.

-          Hölgyem, önért jöttek. – jelentette be Tomot, aki megjelent és arcomat fürkészte kíváncsian, hogy vagyok.

-          Ne add fel kicsilány! – szólt utánam Marie, én pedig kiléptem a cella ajtaján, kikerültem Tomot és mentem is tovább.

-          Seggfej! – tett megjegyzést Tom felé Ruth.

-          Hogy mondod? – kérdezett vissza.

Nem foglalkoztak többet vele, egymás felé fordultak és beszélgetésbe kezdtek.

Tom még aláírt pár papírt, lebeszélt pár fontos dolgot a ma estéről és a következményekről, aztán végre mehettünk.

-          Látom jól elvoltál, kicsilány. – szólt hozzám, mikor már beszálltunk a kocsijába.

-          Nagyon vicces.

-          Meg sem köszönöd, hogy kihoztalak a sittről?

-          Tom, kérlek.

-          Hogy gondoltad, hogy lelépsz szó nélkül? – váltott stílust és hangnemet. – Bepezsgőzve autóba ülsz és hazajössz? Mi ütött beléd?

-          Téged ki hozott?

-          Egy józan embert sem találtam, és még sem hagyhattalak itt éjszakázni.

-          Haza akarok menni.

-          Nem is beszélünk erről? Otthagytam a legjobb barátom esküvőjét miattad. Halálra aggódtam magam, az egész helyet tűvé tettem érted és megállás nélkül hívogattalak hiába.

-          Oké, menj vissza a buliba, de előbb vigyél haza.

-          Ne csináld ezt. Belefáradtam már.

-          Én is. – feleltem először a szemébe nézve, mióta megérkezett.

Beindította az autót és egy további hang nélkül hazavitt. Kiszállt velem a kocsiból, nem fordult vissza, bejött velem a házba.