13. rész. Hagyj békén Josh!

Becsuktam rá az ajtót és a mosókonyha felé igyekeztem.

-          Meddig marad itt? – vont kérdőre Tom.

-          Amíg szeretne. – vágtam vissza. – Ő a barátnőm és ez az én házam is.

-          Remek. Pont ezt akartam hallani.

-          Tom, kérlek.

-          Már megint Tom.

-          Ne kezdjük újra.

-          Beszélnünk kéne.

-          Nézz rám. Úgy nézek ki, mint aki képes most beszélgetni?

-          Nos, én lefekszem. Szerintem jobb, ha ti is ezt teszitek. – szólt közbe halkan Bill.

-          Vele alszol? – folytatta Tom.

-          Igen drágám. – nyomtam kicsit meg a hangsúlyt a megszólításnál. – Vele alszom.

-          Nagyszerű.

-          Figyelj. Nem vagyok a helyzet magaslatán és reggel dolgozni kell mennem, úgyhogy most hagyjuk ezt és menjünk aludni.

-          De…

-          Kérlek. – tettem hozzá.

-          Rendben. – egyezett bele egy sóhaj után. – Jó éjt.

-          Köszönöm. – hagytam is faképnél.

-          Mit művelsz? – fordult felé azonnal öccse.

-          Rákérdezek.

-          Dehogy kérdezel rá! Hát hiába téptem a számat órákig?

-          Nekem nem fog menni az ölbe tett kézzel ülés.

-          Mégis mire vársz? Hogy bevallja? És akkor? A pasival sejtem mi lesz, de Vikivel?

-          Fogalmam sincs.

-          Fogadd meg a tanácsomat, kérlek. Ne ronts ajtóstul a háznak, mert rossz vége lehet, ha kiderül, hogy nincs is semmi pasi a dologban.

Lya reggel nem volt hajlandó sokadig zaklatásra sem kikelni az ágyból, de nekem csörgött az óra és attól függetlenül, hogy apu cége, én ezzel nem szeretek visszaélni, így lelkiismeretesen végezem a munkám, nehogy valaki mutogathasson a nagyfőnök lányára.

Folyamatosan erősödő fejfájással küszködve ittam ki két kortyra a kávéval teli bögrémet, amivel a két fájdalomcsillapító kapszulát öblítettem, felvettem egy kényelmes ruhát a gyors tusolás után és ismét elsőként hagytam el a házat.

Lyának egy apró cetlit hagytam a párnámon:

„Ne balhézz… kérlek!! szeretlek!”

Hosszú és fárasztó napom volt. Émelyegtem, ki voltam száradva, lüktetett a halántékom és dekoncentrált voltam. Josh kétszer keresett telefonon, és miután nem vettem fel, meg is jelent az irodában. Az asszisztensem jött be hozzám, hogy közölje:

-          Josh szeretne beszélni veled. A főnök fia.

-          Mond, hogy nem érek rá. Konferenciahívásom van, vagy mit tudom én. Állandóan fáraszt, hogy segítsek neki valami sulis dolgozatban, de nekem erre nincs időm.

-          Rendben. Elküldöm.

-          Nagyon szépen köszönöm.

Tudtam, hogy Josh ezzel nem fogja feladni a próbálkozást, és nagyon dühös lettem, amiért képes volt itt keresni engem. Megmondtam neki, hogy ne jöjjön az irodámba, ne hívjon itt és várja meg, míg én keresem őt. Nem képes felfogni, hogy nem vagyok a kis sulis barátnője…

Minél előbb véget kell vetnem ennek a viszonynak, nem kell még ez is az életembe.

És a nap még koránt sem ért véget, mikor elintéztem az utolsó telefont is és végre elhagytam az irodát.

A parkoló házban lépteket véltem hallani, így gyorsabbra vettem az iramot. Nem égett, csak minden második lámpa és ez a lépcsőházban már önmagában is hidegrázást okoz számomra, nem hogy a mögöttem ütemesen gyorsuló lépések zaja.

Már nyomtam a riasztó gombot, hogy kinyissam vele az autót, mikor elkapta a karomat és maga felé fordított… Josh.

-          Te megőrültél? A frászt hoztad rám! – rántottam ki karomat az övéből.

-          Miért rohansz előlem?

-          Talán mert nem tudtam, hogy te vagy. Mit keresel itt?

-          Téged vártalak. Gondoltam, most már nem vagy annyira elfoglalt.

-          Megkértelek, hogy itt ne keress!

-          Nem hívsz vissza, fel sem veszed a telefont, elküldesz, ha kereslek. Mégis mit tehettem volna?

-          Megvárod, míg én jelentkezem. Ahogy meg volt beszélve.

-          Nem bírok rád várni. Hiányzol!

-          Nézd, most ez nem alkalmas. Mennem kell.

-          Mi történt? Mi változott a hétvégén? Hívlak és a férjed veszi fel a telefonod.

-          Tessék? Te beszéltél vele? Mikor?

-          Tegnap. Azt mondtam, hogy az asszisztensed vagyok.

-          Neked elment az eszed! – löktem el erőteljesen mindkét kezemmel a mellkasánál fogva.

-          Nem tudhattam, hogy…

-          Hagyj most békén Josh! – kiabáltam és beszálltam az autómba.

Majd felrobbantam a dühtől. És a felismerés sem segített… ezért kérdezte Tom, hogy mióta van új asszisztensem. Tudja! Erről akart velem tegnap éjjel beszélni!

Azonnal tennem kellett valamit, azonnal ki kellett találnom valamit.

-          Szia! – vette fel Bill a telefonját.

-          Szia! Hazafelé tartok, gondoltam megkérdem, mit akartok ma vacsorázni.

-          Már főztünk.

-          Már el is felejtettem, milyen jó, mikor nálunk laksz.

-          Siess haza.

-          Várj Bill, még szerettem volna kérdezni valamit.

-          Baj van?

-          Nem tudod miről akart velem tegnap este beszélni Tom?

-          Nem tudom. – vágta rá, amiből nekem nyilvánvalóvá vált, hogy igenis tudja.

-          Nem tudsz beszélni?

-          Nem.

-          Eljössz velem vásárolni kaja után?

-          Ez nem ér. – nevetett.

-          Tom úgyis lelép, tárgyalása van.

-          Rendben.

-          Köszönöm. Tíz perc és otthon vagyok.

Nem jutottam előrébb. Nem tudtam, hogy viselkedjek, úgy éreztem lebuktam, Tom mindent tud és engem fog figyelni, mikor lát rajtam valami árulkodó jelet.

Ettől az egésztől még jobban mardosott a lelkiismeret furdalásom és végérvényesen eldöntöttem, megszakítok minden kapcsolatot Joshsal. Azt a telefont pedig valahogy kimagyarázom. Ha kell felveszek egy Josh nevű asszisztenst sürgősen…

Aggódtam a Billel való kettesben léttől. Nem voltam biztos benne, hogy elárulhatom neki az igazságot, hisz ő mégis csak Tom testvére. Nekem a barátom, a legjobb barátom, de nem várhatom el tőle, hogy titokban tartson egy ekkora volumenű dolgot. De talán, ha tudja, miért tettem és tudja, hogy lezártam, máshogy látja majd.

Nem túl meghitten, de csendben megvacsoráztunk hármasban. Bill nem kérdezett most semmit, nehogy újabb veszekedésre adjon okot, Tom végig a telefonján lógott, e-mailezett az ügyfeleivel, felkészülve a későbbi tárgyalásra, én pedig feszengve ültem és erőszakoltam magamba az ételt akármennyire nem voltam éhes.

Ahogy Tom elhagyta a lakást, mi is autóba ültünk Billel és én gyenge tématerelésként azt soroltam, a pláza melyik boltjába kell bemennünk és milyen ruhákra vagyok most kiéhezve. Szerencsére Billt le lehet ezzel kenyerezni, nála jobban senkivel nem lehet élvezni a shoppingolást.

Mikor már belefáradtunk a ruhapróbálgatásba, nem elenyésző mennyiségű zacskókkal a kezünkben tértünk be egy kávézóba.