15. Apu nagypapa lesz…

Korán ágyba bújtam, de miután csak forgolódtam, felkapcsoltam a kislámpámat és elővettem egy rég félbehagyott könyvemet. Furcsa érzés volt egyedül lenni az ágyban, de valahogy most megnyugtató volt, hogy nincs mellettem.

Hallottam, mikor megérkeztek, és azonnal ismét úgy tettem, mintha aludnék.

Tom halkan lépdelt be a szobába, leült az ágy szélére és kezét a csípőmre tette. Percekig szótlanul ült és biztos voltam benne, hogy tudja, nem alszom.

-          Holnap ötkor ott leszek. – suttogta.

Gyors döntést vártam magamtól. Összeszorítottam fogaimat, ránéztem egy pillanatra csendben figyelő férjemre, majd hátat fordítva neki aludtam tovább.

Nagyon hosszúnak tűnt a pénteki nap. Korán, Bill és Tom ébredése előtt elhagytam a házat, reggeli gyanánt betértem egy mekibe, ahol egy salátával diktáltam magamba a reggeli koffeinbombámat és ezzel az időhúzással sikerült az irodaház portásával egy időben érkeznem a parkolóba.

Anette még természetesen sehol nem volt, és az asztalán hegyekben tornyosultak azok az iratok, amiket ma reggelre kellett volna előkészítenie nekem. Dühös lettem és nem csak a szoros határidők miatt, hanem azért is, mert ezekkel óhajtottam eltölteni az időt és elterelni a gondolataimat.

Kis vacillálás után, a nagyfőnök irodája felé vettem az irányt a legfelső emeleten. Tudtam, hogy ilyenkor már őt is bent találom. Ismerem… sok mindenben nagyon is hasonlítunk egymásra.

-          Szia apu! – léptem be irodájába.

-          Szia! – állt fel asztala mögül és megkerülve azt magához ölelt. – Már azt hittem, elfelejtettél.

-          Te sem nagyon kerestél engem.

-          El vagyok havazva.

-          Én is el lennék, ha Anette rendesen végezné a munkáját. – duzzogtam.

-          Rossz kedved van.

-          Mitől lenne jó?

-          Majd én feldoblak. – sétált vissza asztala mögé és a pénztárcájából előhúzott egy képet. – Ő itt Gabriel. – nyomott a kezembe egy ultrahang képet.

Kezemben a képpel állva néztem apámra és belül tombolt bennem a düh.

-          Tök jó, apu, nagyon örülök. – ironizáltam. – Köszi.

-          Jézus, ne haragudj! Nem is gondoltam, hogy… - kezdett szabadkozni.

-          Mindegy. Gratulálok. Végre nagypapa leszel.

-          Sajnálom szívem. Elvette az eszem az öröm, és nem gondolkodtam.

-          A mostoha lányod előbb ajándékoz meg unokával, mint az igazi. Megesik az ilyen. – vontam meg a vállam és éreztem, amint szemeimet újfent sírás mardossa. – Azt hiszem, most visszamegyek dolgozni.

-          Gyere ide. – tárta szét karjait.

-          Nem, tényleg apu. Semmi baj. Ezt is túlélem valahogy.

-          Sajnálom. – suttogta őszinte megbánással hangjában, és magához húzott.

Szorosan bebújtam óvó karjai közé, és határozottan úgy éreztem, hogy az én életemben már soha semmi nem lesz az igazi.

-          Tapintatlan voltam.

-          Túlérzékeny vagyok. – szipogtam mellkasába fúrva arcomat.

-          Ugye tudod, hogy nekem mindig te vagy az első. – tolt el kicsit magától, hogy szemembe nézve mondhassa ezt. – Soha senki nem veszi át a helyed.

-          Tudom apu. Csak most rossz passzban vagyok. Elég nehéz időszakon vagyok túl és baromi nehéz döntést hoztam.

-          Mi történt?

-          Ez majd legyen egy későbbi beszélgetésünk témája, amikor te bénázol én meg zokogok. – mosolyodtam el magam.

-          Tudok segíteni valamiben?

-          Bemutathatnál az ügyvédednek.

Azonnal tudta, miről beszélek. Ő már hosszú hónapokkal ezelőtt megmondta nekem, hogy ez lesz a vége. Már akkor közölte, hogy Tom nem való hozzám és akármennyire fáj, jobb minél előbb véget vetni annak, ami nem működik. De most is apu maradt. Nem vágta a fejemhez, tekintete inkább együttérzést sugárzott.

-          Természetesen. Csak szólj mikor és már fel is hívom.

-          Köszönöm.

-          Uram, Schmidt úr keresi az egyesen. – szólalt meg apu telefonjából az asszisztense hangja.

-          Szóljon neki, hogy…

-          Vedd fel, én most megyek. Majd később beszélünk.

-          Biztosan?

-          Biztos. Dolgozz, én is azt teszem.

-          Rendben kincsem. – csókolt homlokon. – És szólj, ha le kell cserélni ezt az Anette-et. – mosolygott.

-          Rendben. – viszonoztam, majd elhagytam az irodáját és újra az enyém felé vettem az irányt.

Mikor Anette végre megérkezett, én már patika rendbe tettem magam körül mindent unalmamban.

-          Szia. – kopogtatott résnyire nyitott ajtómon.

-          Bejönnél egy percre?

-          Persze. Csak iszom egy kávét és jövök.

Most felhúztam magam. Éreztem, hogy nem vesz komolyan, nem érzékeli, hogy a főnökeként kéne bánnia velem.

-          Kávét majd akkor iszol, amikor én éppen nem kérlek másra.

Láttam az arcán a meghökkenést, nem szoktam így viselkedni vele.

-          Figyelj rám. Képtelen vagyok úgy dolgozni, hogy te nem végzed a munkád. Itt ülök lassan egy órája és pontosan emlékszem arra, hogy megkértelek, ma reggelre készítsd elő a Bieber aktákat. Ehelyett gyanítom te kávézgattál, pletykálgattál a többiekkel ismét semmibe véve a kérésemet. Nem voltam veled soha ilyen, nem akartam, hogy túlzottan alárendeltnek érezd magad, de sajnos te egyáltalán nem könnyíted meg a helyzetem.

-          Most ki akarsz rúgni?

-          Egyszerűen csak szeretném, ha elvégeznéd a feladataidat, és együttműködnél velem. Szar napom van, bármikor robbanhatok, és nem szeretném, ha rossz vége lenne. Segíts nekem, rendben?

-          Rendben. Sajnálom. Azonnal nekilátok.

-          Köszönöm szépen. És légy szíves, ha mész kávézni, hozz egyet nekem is.

-          Tejjel, két cukorral.

-          Igen.

-          Azonnal. És tényleg ne haragudj. Szétszórt vagyok az utóbbi időben.

-          Vettem észre. És hidd el, amint lesz lelki erőm és energiám, szívesen meghallgatom, mi zajlik veled mostanában. Nem akarok háklis lenni.

-          Nem vagy az. – bíztatott kedves mosolyt engedve felém, és becsukta kívülről az ajtómat.

Nem telt el számot tevő idő, anyu hívása várt fogadásra a mobilomon.

-          Nem akarok róla beszélni. – szóltam bele, amint felvettem.

-          Apád egy barom. – közölte. – Sosem volt erőssége a gondolkodás.

-          Ne most anyu. Nem tehet róla. Boldog.

-          És te jól vagy? Ha apád engem felhív, akkor csak baj lehet. Mondta, hogy nem viselted túl jól.

-          És te hogy viseled?

-          Még nem volt időm gondolkodni rajta. De nagyjából sejtheted a véleményem.

-          Jaj anyu, el akarok vonulni a világ elől. Elegem van, már nem bírom sokáig ezt így.

-          Gyere el hozzám egy pár napra.

-          Nem tudom, lehet, hogy az lesz.

Lya szokásos módon, kopogás nélkül pattant be az irodámba egy nagy, fánkokat rejtő dobozzal a kezében.

-          Anyu most leteszem. Később felhívlak, rendben?

-          Jól van szívem.

-          Szia.

-          Szia. – tette is le.

-          Hoztam reggelit. – rakta le büszkén asztalomra a dobozt Lya, majd áthajolva az asztal felett, megpuszilt. – Mi a helyzet?

-          Hogy tudsz így pörögni állandóan?

-          Kellemes éjszakám volt. Daniel átjött beszélgetni. – vigyorgott kacéran.

-          Eldöntöttem. – váltottam komoran témát, de ő tudta, miről beszélek.

-          És?

-          Apu ügyvédjével hamar lezárjuk ezt az egészet.

-          Biztos ezt akarod?

-          Igen. Ki akarok szállni. Minden nap küzdelem, minden nap egy újabb fájdalom és nem vezet sehová. Apu mostoha lánya terhes és én akartam ezt az örömet okozni neki. Az én dolgom lenne a szüleimet unokával megajándékozni. Nem ülhetek tétlenül ennyi idősen egy tönkre ment házasságban, ahol úgyis csak bántjuk egymást.

-          Igazad van baba. – ült le az asztalomra és a kezembe nyomott egy lekváros fánkot.