16. Nehéz eset vagyok.

Öt óra után pár perccel álltam meg a rendelő parkolójában és arra gondoltam, mit is keresek én itt… Láttam Tom autóját, tudtam, hogy ő már bent van. De min változtathat ez az egyetlen alkalom? Bill teledumálta a fejét, érzelmileg agyon traktálta pár sör mellett és ennyi. Jövő hét pénteken már úgy sem jön el. A következő adandó alkalommal úgyis újra megcsal. Amint nyílik rá lehetősége, újra vitába száll velem, újra megalázva engem. Nem bírom ezt tovább, nem folytathatom.

Most, ebben a pillanatban úgy éreztem, végérvényesen döntésre jutottam. Elválok. Elmegyek apu ügyvédjéhez és elindítom a procedúrát, ami megváltoztatja az életemet. Újra Viktoria Steiner leszek, újra egyedülálló nő leszek.

-          Jó napot! – lépett ki a váróba Dr. Alexis.

-          Jó napot! – állt fel Tom.

-          A felesége?

-          Úgy tűnik, késik.

-          Jöjjön addig be.

-          Engem nem fog becserkészni. – állt fel, és kikerülve az őt megmosolygó magabiztos nőt, bevonult a szobába és leült megszokott foteljébe.

-          Mit gondol, mennyit fog késni?

-          Fogalmam sincs, nem beszéltünk ma még.

-          Önök nem beszélnek egymással napközben?

-          Ó, értem mire megy ki a játék. Majdnem rászaladtam, ügyes próbálkozás nő létére.

-          Gyanítottam, hogy nem a felesége az egyetlen nő, akivel nem jön ki.

-          Gondolom a legutóbbi kis eszmecseréjükön megvitatták, hogy én vagyok minden jó elrontója, maga a megtestesült ördög.

-          Dr. Nolz felkészített rá, hogy ön egy kissé ellenséges a terápiával kapcsolatban.

-          Ne értsen félre, nem konkrétan maga ellen irányul. Nem hiszek abban, hogy egy idegen meg tudja oldani a problémáinkat.

-          Ha önöknek nem megy, és szeretnék helyre hozni, ön szerint nem magától értetődő, hogy mindent megtesznek a siker érdekében? Még akkor is, ha netán egy idegen, ámbár szakértő személy bevonására van szükség.

-          Segítenem kell, hogy segíteni tudjon. – mondta fel unottan, amit Dr. Nolz szájából már számtalanszor hallott.

-          Inkább közreműködésre volna szükség. Nyitottságra. Ha másért nem is, a felesége kedvéért.

-          A feleségem kedvéért, aki épp nincs is itt? – mutatott hűlt helyemre.

-          Nos, az egy héttel ezelőtti időponton ön faképnél hagyta.

-          Megtenné, hogy nem beszél ennyire kimérten? Iszonyú frusztráló, de gondolom nem én vagyok az első egészséges önérzetű férfi, aki ezt megjegyezte.

-          A valóban egészséges önérzettel rendelkező férfiaknak többet jelent maga a cél, mint az eszköz.

-          Na ezt hogy érti?

-          Aki itt van, az valamiért eljött. Mégpedig azért, hogy megpróbálja rendbe szedni a házasságát. Nem állít akadályokat puszta hiúságból.

-          Maga szerint, és ne próbáljon ellenkezni, úgysem nem hinném el, én vagyok az oka annak, hogy itt kell lennünk?

-          Ehhez két ember kell.

-          Ugyan. Mondja ki. A szemét pasas megcsalt a feleségét, képtelen gyereket nemzeni neki, ráadásul elutasítja a segítséget.

-          Hogy érti, hogy képtelen gyereket nemzeni?

-          Tudja jól, hogy miről beszélek.

-          Magát okolja ezért?

-          Nem nyugszik, míg ki nem szed belőlem valamit, igaz?

-          Ez a dolgom. És önnek is segíthet. És ma valamiért eljött annak ellenére, ahogyan a múlt héten állt a dologhoz.

-          Akartam adni egy esélyt annak, hogy ez talán működhet.

-          Akkor hagyja, hogy belelássak az ön fejébe is. A felesége oldaláról már ismerem a történetüket.

-          Az enyémet akarja hallani?

-          Ha el akarja mondani.

-          Nos, hol kezdjem? – adta be a derekát, veszteni valója úgy sem volt.

-          Ahol gondolja.

Tom hátradőlt a fotelben, kezeit összekulcsolta mellkasa előtt és a plafont bámulta.

-          Nehéz eset vagyok. Nem lettem szerelmes őbelé sem első látásra, valószínűleg az nem is létezik. Mikor eltaroltam őt azzal az ajtóval, ő szinte rajongva nézett szemeimbe, nekem pedig adott volt az újabb kihívás, az újabb numera. Új lány a suliban, nekem meg sem kottyan megszerezni őt. Nem kellett tíz perc és már az enyém volt. De ő más volt. Nem akart megváltoztatni, nem csüngött a nyakamon, önálló volt nélkülem is, de mégis úgy szeretett, mint előtte soha senki. Beleszerettem, olyat éreztem iránta, mint más iránt biztos vagyok benne, hogy nem tudnék. Ismert akkor is, mint ahogy most is. Nem tudok lekötve lenni, nem bírok a seggemen ülni, kell a változatosság, kell a tudat, hogy megtehetek bármit, amit akarok. Félreléptem párszor még az esküvő előtt, de ő valahogy mindegyiken tovább tudott úgy lépni, hogy többé nem emlegette fel. Mikor úgy döntöttem, elveszem, hogy vele akarom leélni az életem, akkor épp azt éreztem, elveszíthetem, ha nem cselekszem másképp. Ne nézzen így rám, nem kényszerből vettem el. Dehogy. Csupán előrébb hozta a lépést az, hogy ő épp szakítani akart velem. Mindegy. – dőlt hátra újra, nem törődve Dr. Alexis jegyzetelgetésével. – Szóval összeházasodtunk, én dolgoztam, ő élte a kis életét és boldogok voltunk. Terhes lett, pedig nem terveztük, de valahogy mégis mindketten úgy voltunk vele, hogy megérett a kapcsolatunk egy gyerekre. – kis szünetet tartott, majd hosszas sóhaj után, újra folytatta. – Én mondtam, hogy ne nevezzük el, mondtam, ne csináljunk gyerek szobát. Persze ő nem bírta ki. Biancát komplett kis magánlakás várta a hálónk melletti szobában, és mivel láttam, őt ez mennyire boldoggá teszi, engem is elkapott a hév. Szinte már láttam magam előtt, ahogy a parkban tologatom a babakocsit és büszkélkedem a föld legszebb kislányával.

Ismét elhallgatott, megakadt, nem ment abban a pillanatban tovább az emlékek felidézése.

-          Ez mély seb. Ha úgy érzi, nem tudja felszakítani, én megértem, de higgyen nekem, sosem késő kibeszélni magából a fájdalmat. A gyászt nem lehet elnyomni, sokkal hamarabb enyhül, ha életben tartjuk.

Tom előrehajolt, könyökeit térdein támasztotta meg, ujjbegyeit összeérintette és egyenesen Dr. Alexis szemeibe nézett.

-          Tudja milyen érzés elveszíteni valakit, akit nem ismert, mégis mindennél jobban szeretett? Elfogadni, hogy sosem fogja tudni, hogy nézett volna ki, milyen lett volna a hangja, mi lett volna az első szava? Mikor a kórházban azt mondták, meghalt, én a feleségemet okoltam. Arra gondoltam, minden rendben volt, biztos ő nem csinált valamit jól, biztos valamit elrontott, valamivel ártott Biancának. Jézus, még most is a nevén hívom, még most is úgy beszélek róla, mintha… - arcát kezeibe temette, majd újra felemelte tekintetét.

-          Újra megpróbálták. – segítette tovább gördíteni a beszélgetést, feladatát végezve.

-          Igen. – bólogatott Tom. – Nem akartunk az a pár lenni, akik belekeserednek a szerencsétlenségükbe és feladják. Fogalmunk sem volt, hogy nem fog sikerülni. Haragudtam a feleségemre, pedig tudtam, láttam, hogy mindent megtesz.

-          De jobban haragudott önmagára.

-          Ő jó anya lenne. A legjobb a világon és én nem tudom megadni neki ezt. Akármivel próbálkoztunk, akárhányféle lehetőséget kipróbáltunk, vagy elvetélés lett a vége, vagy eleve nem sikerült összehozni. Szeretném azt mondani, hogy baromi önzetlen és jó ember vagyok, de nem. Talán mással lehetne gyereke, talán más úgy bánna vele, ahogy megérdemli, de nem engedhetem el.

-          Nyilvánvaló, hogy a felesége az egyetlen nő az édesanyján kívül, akit közel engedett magához. Akit beengedett a kemény, önálló férfi látszatát keltő falak mögé.

-          Ne jöjjön nekem ezzel a dumával. Nem megszokás köt engem hozzá, nem azért vagyok vele még mindig a sok szar ellenére is, mert ő mossa az alsógatyáimat.

-          Meg tudja határozni mi az, amit szeret a feleségében?

-          Mit lehet erre válaszolni? Ismerem őt. Minden apró rezdülését, minden mosolyát, minden szemöldökfelhúzását és arcmozdulatát. Mindig megvárja, hogy elfogyjon a tej a hűtőben, mérgelődik, hogy elfogyott, de legközelebb mégis újra csak akkor vesz, ha üres a hűtő. Minden alkalommal három perforált egységet tép le a wc papírból, két féle habfürdőt önt a fürdővízébe, a zoknija színét a pólója színéhez igazítja, csak úgy, mint a hajgumijához, sosem kóstolja meg a kaját, amit épp főz, csak ha már készen van, a dugi cigijét mindig ugyanoda dugja, de az öngyújtóját szanaszét hagyja, nevet az idióta klisés sorozatok lapos poénjain és akárhányszor látja a Forrest Gumpot, mindig elsírja magát annál a résznél, mikor a féleszű pasas a felesége sírjánál mesél arról, hogyan fejlődik a gyerekük. Ismerem őt, és ő is engem. Én nem akarok mást megismerni, nem akarom újra kezdeni mással. Lehet, hogy megkívánok egy-egy nőt, lehet, hogy megfordulok az utcán egy csinos popó után, de senkit nem tudnék elképzelni otthon, magam mellett.