17. rész. A nem mindennapi lánykérés.

-          Tisztában van vele, mit érez a felesége mióta ön legutoljára félrelépett?

-          Engem megkérdezett valaha valaki, mit éreztem akkor? Soha nem vallottam be, ha megcsaltam, mindig megvártam, míg lebukok vagy valaki elárul. Hónapok óta semmi másról nem szóltak az estéink, minthogy néztük a naptárat, beadtuk neki az injekcióját és szexeltünk. Minden egyes negatív teszt után kezdődött minden előröl. Nem várt már otthon szexi fehérneműben, nem küldözgetett nekem napközben disznó kis költeményeket sms-ben, nem esett nekem az esti zuhanyzás közben, nem kereste, mivel elégíthet ki a legjobban. Csak lefeküdtünk, én elélveztem és aludtunk. Akármilyen önző seggfejnek is nézek ki, gyűlölöm az érzést, mikor látom, hogy őt nem elégítem ki. Mégis, mikor megcsaltam azzal a lánnyal, szarul éreztem magam. Szarabbul, mint azelőtt bármikor.

-          Azért lépett félre, mert arra számított, hogy ettől majd újraéled a szenvedély kettejük között?

-          Nem előre eltervezett szándékkal és tudatosan hagytam, hogy a lány lepippantson, ha erre céloz. Nem kellett teljesítenem, nem volt cél, nem kellett bizonyítanom.

-          A férfiasságát kérdőjelezi azzal, hogy nem tudnak összehozni egy babát?

-          Tudom, hogy ő mindennél jobban szeretne anya lenni már hosszú ideje, és megszakad a szívem a ténytől, hogy velem valószínűleg sosem kerülhet sor erre.

-          A béranyaság vagy az örökbe fogadás, nem jött szóba?

-          Kizárt. Nézzen maradinak vagy érzelgősnek, de ha már gyerekem lesz, az hasonlítson rám és hasonlítson az anyjára. Ha ránézek a kislányomra, a feleségemet akarom látni benne, nem egy idegen nőt.

Tomnak hosszas pittyogással üzenete érkezett, ő pedig ahogy szokta, udvariaskodás nélkül már vette is elő zsebéből a telefonját és megnyitotta az üzenetet.

„Charlesnak unokája lesz, a lányom már tudja. Ha te nem vagy most mellette, akkor ki más?”

-          Ezért nem jött el. Mennem kell. – pattant fel.

-          Számíthatok önre legközelebb is?

-          Nézze, én nem hiszek az ilyesmiben.

-          A házasságukban kell hinnie.

-          Viszlát. – csukta is be maga után az ajtót.

Ahogy a parkolóban megtalálta az autóját és beszállt, már hívta is az öccsét.

-          Szia! Viki?

-          Egy fél órája hazajött és bement a gyerekszobába.

-          Beszéltél vele?

-          Nem. Mi történt?

-          Charlesnak unokája lesz, most írt Eva, hogy Viki már tudja.

-          Ne.

-          Úton vagyok, tíz perc.

-          Rendben.

Tom letette a telefont és nyomta a gázt.

-          Bent van még? – kérdezte a szoba ajtajánál álló Billt, ahogy belépett a lakásba.

-          Igen.

-          Most mit csináljak? Menjek be?

-          Naná!

-          És mégis mit tudnék mondani neki?

-          Nem kell mondanod semmit. Csak érezze, hogy vele vagy.

-          Na jó. – nyitott is be.

Ott álltam Bianca kiságyánál és egy óvatos mozdulattal húztam meg a felette lógó, forgó, zenélő játék zsinórját, ami azonnal elkezdte zengeni az altató dalt.

Tom odaállt mellém, és kezét az ágyon támaszkodó kézfejemre helyezte.

-          Jól vagyok. – suttogtam hadarva, mert attól tartottam, ha hosszabb ideig kell ecsetelnem érzéseimet, azonnal elbőgöm magam.

Egy nyári flört. Ártatlan kis flörtnek indul, persze szex a vége. Sok alkohol, falatnyi ruci, nyomulós csaj. Veszedelmes kombináció. Nem érdekelte különösebben, hogy nem egyedül érkeztem erre a partira. De akkor, abban a percben, engem sem túlzottan. Végig csitítgattam hol rászólva, hol kezemmel száját betapasztva. Véget érhetetlen és hangos sikolyai akármilyen jól is estek, nem kockáztathattam.

Ő épp a mosdó felé sétált, mikor kijöttem a lány után a kis szobából. Azonnal könnybe lábadtak a szemei, és egyenesen az enyémekbe nézett. Tudtam, hogy elcsesztem. Ilyenkor az ember azonnal tudja, hogy nem kellett volna. Otthagyott és én nem mentem utána. Képtelen voltam most veszekedésbe, magyarázkodásba kezdeni. Azt gondoltam, majd megenyhül. Előfordult már.

Három napja nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót nekem, az apját küldte rám, mikor kerestem. És ezúttal Billel sem beszélt. Az a lehetőség is megszűnt számomra, hogy az öcsémen keresztül hassak rá, pedig eddig az mindig bejött.

Dacosan úgy gondoltam, majd úgyis keres, ha rájön, hogy velem akar lenni. Mert ő velem akar lenni.

Nem keresett, tévedtem és minden perccel erősödött bennem a tudat, hogy én bizony vele akarok lenni. Nélküle valahogy nem vagyok egész, és akármilyen fiatal is vagyok, tudom, hogy csakis ő iránta vagyok képes valóban komoly érzelmeket táplálni.

Hirtelen döntés volt. Megfordult a fejemben, hogy megkérem a kezét, és megfontolás nélkül már mentem is a legközelebbi ékszerüzletbe, ahol kiválasztottam a legszebb és legdrágább gyűrűt. Nem tudtam, még hogyan fogom kivitelezni, nem volt tervem. Valahogy el kellett érnem, hogy beszéljen, találkozzon velem.

Senkinek nem beszéltem erről, még Billnek sem. Nem voltam önmagam, totál úgy éreztem, fejjel megyek a falnak, de a hiánya mindennél erősebben dolgozott bennem. Nem volt veszíteni valóm, ha majd később rájövünk, még sem volt jó döntés, akkor elbúcsúzunk és szép emlékekkel válnak el útjaink. Nem gondolkodom hosszú távon tizenkilenc évesen. Csupán az érdekel, mi lesz holnap. Itt a nyár, vége a középiskolának és én most először érzem úgy, hogy semmilyen kockázatot nem ér meg, ha elveszíthetem őt.

Sötétedés után sétáltam a házukhoz és átmászva a kerítésen, az ablaka alá álltam. Égett a lámpa a szobájában, én pedig megmarkoltam a gyűrűt tartalmazó kis selyemmel borított dobozt a zsebemben és egy röpke pillanatra elbizonytalanodva bámultam magam elé.

Nem hátráltam meg, az nem én lennék.

Felvettem egy kavicsot a földről és ablakának hajítottam. Pár iszonyú hosszúnak tűnő másodperc után megláttam őt. Egyenesen a szemeimbe nézett, majd meghátrált és eltűnt.

Ismerem őt. Nem hagyja annyiban, ha már itt vagyok. Ha mást nem is, biztos, hogy kerít sort arra, hogy mindent a fejemhez vágjon dühösen és hangosan.

Igazam lett. Újabb pár másodperc után ismét az ablakhoz sétált, és egy összegyűrt papírt dobott le nekem.

Felvettem, széthajtogattam és elolvastam: „Menj el! Kérlek! Nem bánthatsz többé…”

Felnéztem rá, szemei gyönyörűen csillogtak, én pedig mivel nem kiabálhattam, sms-ben írtam neki:

„Dobj egy tollat J”

Amint elolvasta, nemet bólogatott és becsukta az ablakot.

A terv megszületett, hazakocogtam, az előszobában lévő kacatos fiókból előkotortam egy tollat, majd köszönve engem bámuló szüleimnek, már mentem is vissza.

„Hallgass meg, hidd el, jó vége lesz!” – firkantottam a papírra, újra összegyűrtem és egy újabb kavicsot hajítottam ablakának.

Amint újra megjelent, feltartottam a galacsint és büszkén a tollat is.

Kinyílt az ablak és egy jól irányzott dobással betaláltam a szobájába.

Belement a játékba, rövid idő múlva már olvastam is válaszát:

„Nem tudsz olyat mondani, ami javítana a helyzeten.”

„Fogadunk?” repült gyors üzenetem, amire ismételt válasz már nem érkezett.

Lestem az ablakát, de ő már nem állt ott, nem jött vissza. Helyette a bejárati ajtó nyílt és én már felkészülten vártam, mivel érvelek engem elkergetni próbáló apjának. De helyette Viki lépett ki imádni valóan szexi kis hálóingben és odasétált hozzám.

-          Hallgatlak. – állt meg velem szemben, karjait összefonva mellkasa előtt.

Tudtam, nyert ügyem van, így magabiztosan vágtam bele tervem véghezvitelébe.

-          Elcsesztem. Sokadszor. – ismertem el elsőként. – De muszáj megbocsátanod.

-          Mégis miért volna muszáj? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.

-          Mert szeretsz. És mert te vagy az egyetlen lány a világon, akit képes vagyok viszontszeretni.

Látszólag meghökkent spontán vallomásomon. Nem sűrűn tör belőlem elő érzelem, így ő sem gyakran tapasztalta még.

-          Hiányzol, ha nem vagy velem. Imádom, ahogy mosolyogsz, ahogy nevetsz a barom poénjaimon, és ahogy egy-egy arcvágással továbblépsz a hülyeségeimen. Rohadt egy érzés, mikor nem vagy mellettem, vagy nem tudom, hogy mellettem lehetnél. Eszem ágában nincs elveszíteni téged. Megpróbálom összeszedni magam, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy eljöttem ide.

-          Ez azért nem túl nagy bizonyíték.

-          Várj. A legütősebb érvemmel még nem hozakodtam elő. – mosolyodtam el magam.

-          Tom én szeretlek, de nem bírok elviselni több csalódást. Inkább szenvedek nélküled, mint veled.

-          Nem bántalak soha többé. Nekem nem kell más. Ezt nem fogod elhinni, de nem viccelek. Hoztam egy döntést, amivel magam is megleptem, de halálosan komolyan gondolom. Nem értek az ilyesmihez, úgyhogy inkább egyértelműen a lényegre térek.

Elővettem a dobozt a zsebemből, kivettem belőle a gyűrűt és megmutattam neki.

-          Ez meg mi? – nézett rám, majd újra a gyűrűre és ismét rám.

-          Csak kihúzod belőlem.

-          Ne szórakozz velem!

-          Én téged boldoggá teszlek, de te engem emellett még jobb emberré is. Kiegészítesz, hozzám tartozol, és nem adlak másnak. Nem hagyom, hogy elmenj fősulira és ott találj egy megbízhatóbb, hozzád illőbb srácot, így elejét veszem. Gyere hozzám.

-          Tessék? – kérdezett vissza édes, elcsukló hangon.

-          Nem ígérem, hogy minden tökéletes lesz holnaptól, nem hazudom, hogy soha többé nem lesz semmilyen baki, és hogy most tizenkilenc évesen meghatározom életem hátralévő részét. De akármi lesz is, én veled akarok lenni. Hordod ezt a gyűrűt, mindenki tudja, hogy az enyém a világ legklasszabb lánya, szexelünk, míg erőnkből kitelik, majd lelécelünk a szülőktől és együtt élünk csak te és én.

-          Ezt komolyan mondod? Tényleg ezt akarod?

-          Én már eldöntöttem. Rajtad a sor.

-          Tom, én…

Láttam rajta, hogy habozik, de inkább az igen felé hajlik. Gondoltam lendítek a dolgon, félbeszakítottam mondandóját, jobb kezemet a tarkójára tettem, magamhoz húztam és megcsókoltam.

-          Annyira szeretlek. – szipogta, ahogy elváltak ajkaink.

-          Én is téged.

-          Akkora hülye vagy. – engedett meg magának egy félmosolyt, amibe mint minden alkalommal, most is újra beleszerettem.

-          Tudom. De a te hülyéd.

-          Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél. Szükségem van rád.

-          Ez azt jelenti, hogy igent mondasz?

-          Már akkor igent mondtam magamban, mikor megláttam a dobozt. – bólogatott hevesen, majd míg felhúzta a gyűrűt az ujjára, letöröltem arcán végigfolyt könnyeit.