18. rész. Ez nem te vagy.

Tudtam, hogy Tom tudja, miért vagyok itt, sejti mit érzek. Tudta, hogy rá van szükségem mindennek ellenére. Csak fogta a kezem és némán állt mellettem.

-          Nagyon, nagyon rossz napom volt. – suttogtam elcsukló hangon és szabadjára engedtem egy kibuggyanó könnycseppet.

-          Gyere ide. – fordított maga felé és magához ölelt.

Ahogy fejem mellkasához ért, kitört belőlem a sírás. Szorosabbra vette ölelését és egyik kezével gyengéden beletúrt hajamba, tartva fejemet.

Rég érzett biztonság lett úrrá rajtam karjai közt, így a sírás pár perc múlva szipogássá enyhült.

Két keze közé vette arcomat és a szemembe nézve közölte:

-          Úgyis ronda gyerekük lesz valami béna, rendszerváltás előtti névvel.

Mosolyt akart csalni az arcomra, fel akart vidítani, de most valahogy nem ment. Pár hónappal ezelőtt sikerült volna neki, elolvadtam volna kedves és Tomos stílusától, de ma már nem érzem, hogy ő az a Tom, aki akkor volt. És talán ez még jobban is fájt, mint az, ami miatt így kiborultam.

Újra magához húzott és kezeivel körbefonta testemet.

Pár percnél tovább nem tudtam elveszni ebben az idillben, kibontakoztam öleléséből és átmentem a hálónkba.

-          Hogy van? – ment be egyből Bill Tomhoz.

-          Gyerek kell neki és én nem tudom megadni. – ült le a kiságy melletti fotelbe összetörve Tom.

-          Dehogynem! Idővel majd sikerül. Helyre hozzátok ezt a sok szart és újra próbálkoztok stressz nélkül.

-          Van valakije Bill. Már nem akar velem próbálkozni.

-          Na jó, fejezd ezt be! Ez nem te vagy! Ne mártírkodj, ne sajnáld magad, hanem tegyél végre valamit, különben elveszíted őt!

-          Mondott neked valamit, és te eltitkolod előlem.

-          Tom.

-          Ne Tomozz! Mindig megértettem, hogy ti barátok vagytok, de elsősorban az én testvérem vagy. Ha tudsz valamit, kötelességed elmondani nekem.

-          Nem tehetem. Azért maradtam, hogy segítsek nektek. De nem árulhatom el őt, megbízik bennem.

-          Mondott neked valamit arról a pasasról? Joshról?

-          Ne hozz ilyen helyzetbe, kérlek!

-          Tehát igen. Tényleg megcsal. El is fog hagyni miatta? Várjam ölbe tett kézzel?

-          Nem fog miatta elhagyni. Nem miatta fog elhagyni. – helyesbített.

-          Mondd nagyokos, hogy most mit kéne tennem. Én próbálkozzak, én változtassak, mialatt ő csak sajnálja magát és lefekszik valaki mással?

-          Hódítsd meg újra. Ne makacskodj, mert te léptél félre, te flörtölsz lépten nyomon mással, te hagytad cserben, mikor padlón volt.

-          Szerezzem őt vissza mástól? A saját feleségem?

-          Ha szereted őt, mi mást tehetnél? Rossz nézni, amit műveltek és igen, néha én is azt hiszem, hogy már rég elvesztettétek egymást, de ő az a nő, aki hozzád való. Tudod mennyire irigyellek már évek óta, hogy neked megadatott? Pont neked? Én bejártam a világot és nem találtam még meg a nőt, aki boldoggá tesz, neked meg itt van a szomszéd szobában és mégis olyan távol, hogy el sem tudod képzelni. Szerettem őt, és te kérted meg a kezét. A legjobb barátja lettem és végig kell néznem, hogy mindketten tönkrementek, pedig szeretitek egymást.

-          Talán neked kellett volna elvenned. Te biztos ezerszer jobban csinálnád nálam.

-          Ne szórakozz!

-          Nem. Komolyan mondtam. Ő nálam jobbat érdemel. Valaki olyat, mint te. Tudtam, hogy szereted, de önzőbben szerettem nálad.

-          Az már a múlté. És soha, egy pillanatig nem sajnáltam, hogy nem engem választott. Mert akármilyen laza erkölcsű és nagyszájú vagy, boldog vagy mióta megismerted őt. Boldogabb, mint mással lennél.

-          Nem vagyok boldog öcsi. Minden este gyomorideggel jövök haza, mert tudom, hogy megint vita lesz, tudom, hogy megint üres tekintettel néz majd rám és megint a fejemhez vág valamit. Egész nap fel szeretném hívni, mint régen, de nem tudnék mit mondani neki. Hányszor mondjam még, mennyire sajnálom, hogy végre elhiggye, ha tehetném, visszacsinálnék mindent? Régen csak vele voltam önmagam, most meg ha együtt megyünk el valahova, ideges vagyok és várom mikor éget le, mikor hagy faképnél. Lelépett a legjobb barátom esküvőjéről.

-          Nem ok nélkül és nem azért, hogy téged lejárasson. Te járatod le őt azzal, hogy minden csajjal nyíltan kikezdesz.

-          Ha nem lenne állandóan igazad, kifejezetten szarul esne, hogy mindig őt véded.

-          Ha van olyan, amit ő szúrt el, akkor nem állok mellé. De én nem választom egyikőtöket sem, a kapcsolatotok mellett kampányolok éjt nappallá téve, és jó lenne, ha már ti is ezt tennétek.

Mikor egy életet meghatározó döntés előtt állok, mérlegelek. Talán nevetségesnek tűnik, de egy papírral és egy tollal kivonultam a kertbe, beültem a hintaágyba, felhúztam lábaimat és annak támasztva mappámat, egy vonallal választottam ketté a papírt. A bal oldali sor tetejére egy plusz-, a jobb oldali sor tetejére egy mínusz került.

Pozitív… csak fogtam a tollat remegő kézzel és hirtelen semmit nem tudtam odaírni. Egyszerűen már nem jöttek automatikusan azok a szavak, amik régen a reményt adták. Az, hogy szeretem. Az, hogy minden nap mellette akarok felébredni. Az, hogy ő a legtökéletesebb férfi számomra. Ezeket most valahogy nem akaródzott papírra vetni. Nem tartottam volna őszintének.

A sor üresen maradt és kezemet a másik oldalra irányítva tértem a negatív félre.

Fájdalom, magány, félelem, csalódottság, reménytelenség… csak úgy dőltek belőlem a negatívumok sorra, egymás után. Az utolsó két szó, amit papírra vetettem a következő volt: „ Elvesztettem őt…”

Hogy segített-e? Dehogy. Nem jött a várt segítség, csupán arra jöttem rá, hogy én már döntöttem. Nincs visszaút, vagy ha mégis van, az olyan távoli, hogy számtalanszor eltévednék, mire megtalálnám. És én már nem akarok céltalanul kószálni, teljes életet akarok élni.

-          Az mi? – ült le mellém egy doboz cigivel a kezében Bill.

-          Most ne. Egyedül szeretnék lenni.

-          Tekintetbe véve, hogy mi sülhet ki belőle, ne várd el, hogy egyedül hagyjalak.

-          Nem tudsz meggyőzni Bill.

-          Pedig megfoglak.

-          Ha ezt csinálod, csupán egy dolgot érsz el vele.

-          És mi lesz az?

-          Nélküled csinálom végig. – közöltem szemébe nézve és az övéből megdöbbenést olvastam ki.

-          Megírtad a kis listádat és győzött a mínuszos oldal?

-          A plusszos fele üresen maradt.

-          És akkor el is dőlt minden. – gúnyolódott.

Megharagudott rám, tekintete tele volt dühvel.

-          Tudod, ha lelépsz, mert üres a pozitívotok és később rájössz, hogy csak egy rossz lelkiállapot miatt hagytad úgy, nem lesz visszaút. Ne ez döntsön helyetted, ne legyél gyenge és szánalmas!

-          Ne csináld ezt. – kértem őszintén félve attól, mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége.

-          Én mindig itt vagyok neked. Hallgatom a panaszkodásodat, hallgatom, hogy megcsalod a testvéremet és hallgatom, hogy mindenért mégis őt okolod.

-          Tudtam, hogy nem mondhatom el neked.

-          Nagyon haragszom rád és csalódtam benned. És nem csak amiatt a srác miatt.

-          Most ezt azért csinálod, hogy megijessz? Azt hiszed, ha attól félek, téged is elveszítelek, talán máshogy döntök?

-          Azt hittem vagyok olyan fontos, hogy ha másért nem is, az én kedvemért megpróbálod más szemmel látni a dolgokat.

-          És kinek a szemével Bill? A tiéddel? Milánóból baromi könnyű ám ítélkezni. Fogalmad sincs, milyen házasságban élni, el sem tudod képzelni, milyen anyának érezni magam gyerek nélkül. Nincs semmim az égvilágon és te azzal jössz, hogy kapaszkodjak apró reménysugarakba, amiket úgy kreálsz, hogy pár havonta idejössz és megpróbálsz mindentudó lenni.

Szemét voltam. Tudtam jól, hogy évek óta keresi a számára megfelelő nőt, sőt azt is tudtam, hogy egyszer valamikor, én voltam neki az. Tudtam, hogy mennyire szeretne végre valakit, akivel családot alapíthat és tudtam azt is, hogy fáj neki ilyen távol lenni tőlünk.

Valami belső hang mondatta velem mégis ezeket és azt, el kell kergetnem magam mellől Billt, ha tényleg lépni akarok.

-          Ez nem te vagy. – nézett rám szomorúan.

-          Már fogalmam sincs, ki vagyok. Talán nem az a lány, akivel felnőttél. Ő már rég nincs itt, és olyan helyre ment, ahonnan nincs visszaút. Úgyhogy őt már ne keresd. – fejeztem be mondandómat és felálltam.

Ledobtam mellé a mappámat és bevonultam a házba.

Elindult a folyamat és megállíthatatlanul igyekszik a cél felé. Nem nézek vissza, nem torpanok meg. Végig fogom csinálni, mert tudom, ha ennek az egésznek vége lesz, bármilyen rohadt nehéz is lesz, felsóhajthatok és tiszta lappal, új életet kezdhetek.