19. rész. Hagyná, hogy szeresselek.

Megint megtette. Megcsalta őt. Az a lány már rég kinézte magának a bátyámat és nem is nyugodott addig, míg meg nem kapta, amit akar. Tom ilyen. Gyenge. Könnyen elcsábul és kihasználja az adódó lehetőségeket. Sajnos nem a feje után megy legtöbbször. Ebben nagyon is különbözünk.

Tudom, hogy fel fog hívni. Biztos nagyon ki van borulva, és megint én leszek az, aki eltakarít a testvére után. Pedig ő nem ezt érdemli. Ő annyira törékeny és mégis erősebb, mint bárki, akit ismerek. Emlékszem, mikor először megláttam őt. Amikor Tom bemutatta nekem, azonnal lebilincselt az az angyali mosoly. Azonnal tudtam, ő más, mint a többi. A többi lány, akit a bátyám mellett láttam eddig. Ő meglátott valami mást Tomban, amit azok a lányok soha nem is kerestek.

Mikor felhívott és azt mondta, szüksége van rám, én már rohantam is. Felálltam az étkező asztaltól, közöltem anyuval, hogy mennem kell és már mentem is. Az édesanyja engedett be, és hálásan nézett rám, amiért itt vagyok és támaszt nyújtok a lányának. Tudom, hogy ő nem rajong Tomért, szerinte rossz hatással van Vikire. Én ezt úgy látom, hogy Viki jó hatással van Tomra. Nem tudom, meddig bírja még, nem tudom, Tomnak mikor esik le, hogy megfogta az isten lábát ezzel a lánnyal.

-                     Szia. – köszöntem, belépve szobájába.

Az ágyon feküdt és a plafont bámulta. Leültem mellé és a szemébe néztem.

-                     Köszönöm. – suttogta és azonnal megindultak könnyei.

Megszakadt a szívem, ahogy gyönyörű, fehér bőrén apró fényes vonalakban folytak végig keserves könnyei.

-                     Gyűlölöm, ha sírni látlak. – simítottam végig óvatosan kezemet arcán.

Felült és szorosan magához ölelt. Karjait nyakam köré fonta és arcát vállam hajlatába fúrta. Átkaroltam derekát és halkan csitítgattam.

-                     Miért csinálja ezt velem?

-                     Bár tudnám a választ.

Elemelte fejét vállamról és egyenesen a szemembe nézett. Még ilyenkor is gyönyörű. Ahogy a kis könnycseppek megülnek hosszú szempilláin, ahogy orra alatt bőre bepirosodik…

-                     Elmegyek. – suttogta.

-                     Hova?

-                     Apuhoz. Berlinbe.

Megijedtem és nem tudtam leplezni.

-                     Ne menj el! Kérlek!

-                     Miért Bill? Miért maradjak?

-                     Mert szeret téged. Tudom, hogy szeret.

-                     Miért vagy ebben olyan biztos?

-                     Ezt nem árulhatom el.

-                     Van olyan dolog, amit nekem nem mondhatsz el? – tolt el magától.

-                     Ha nem szeretne, hagyná, hogy… - nem voltam biztos benne, hogy végig merem mondani.

-                     Mit hagyna? Ne csináld ezt velem! Csak te vagy nekem, csak benned bízhatok igazán!

Hülyeséget tettem. Nagyon nagy hülyeséget. De egyszerűen nem bírtam ellenállni. Óvatosan közelítettem felé, és ahogy összeértek ajkaink, elvesztettem a fejem.

-                     Hagyná, hogy én szeresselek. – suttogtam.

Hatalmasra nyíltak szemei, értetlenül nézett rám. Tudtam, erre nem számított.

A következő pillanatban karjai újra nyakam köré fonódtak, ajka ismét az enyémre tapadt. Viszonozta a csókomat, de nagyobb hévvel, mint ahogy én kezdtem. Fenekébe kapaszkodva, megemeltem őt, az ölembe tettem én úgy csókoltam tovább.

Ha akkor, abban a pillanatban nem szólal meg a telefonja, fogalmam sincs, meddig mentünk volna el. Mindketten felismertük Tom csengőhangját, hisz számtalanszor hallottuk már.

Ijedten nézett rám, én pedig nagy levegővételek gyors egymásutánjával próbáltam kiengedni testemből a felgyülemlett feszültséget.

-                     Ne haragudj! – álltam fel, amint kimászott az ölemből. – Én most… – indultam meg az ajtó felé.

-                     Ne! Ne hagyj így itt! Ne csináld ezt velem!

-                     Mit? – fordultam vissza.

-                     Nem veszíthetlek el emiatt!

Ezért is szerettem őt annyira. Mert tud reálisan gondolkodni, felül tud kerekedni bizonyos szituációkon és azonnal átlátva őket, megoldást talál.

Odaléptem hozzá és karjaimba zártam.

-                     Nagyon szeretlek! Nem akarlak elveszíteni! – közölte kissé dühösen.

-                     Soha nem fogsz. – ígértem. – Soha!

Órákon át beszélgettünk még aznap, bezárkózva a szobájába. Én elmondtam neki, hogy szeretem, mióta először rám mosolygott, de megígértem, ez nem változtat majd semmin. Eddig is ment, ezután is a legjobb barátja leszek, történjen bármi. Tudom, hogy Tom és ő szeretik egymást, érzem, hogy összetartoznak. És én pedig hozzájuk. Így azon leszek, hogy ők boldogok legyenek együtt. Ha nem lehet az enyém, legyen mással, de legyen boldog, mert akkor tudom, hogy megérte az áldozat.

Elmondtam Tomnak. Ahogy hazaértem, felmentem a szobájába és elmondtam neki, hogy megcsókoltam Vikit. Tudom, hogy megharagudott érte, de még sem mutatta ki. Tudta, hogy mit érzek Viki iránt és biztos vagyok benne, hogy ha nem szeretné tényleg őt, akkor már rég háttérbe vonult volna az én érdekemben. Nem említette meg Vikinek, nem hánytorgatta fel többé, és mi sem beszéltünk róla. Ő és én.

Akármennyire is hittem, hogy ez az egyetlen célravezető mód, szörnyen éreztem magam, amiért így beszéltem Billel. Nem akartam őt bántani soha, mint ahogy most sem.

A zuhany alatt állva törtek rám az emlékek. Az emlékek, amiben ő szerepel. Tizenöt éves korom óta szerves része az életemnek, rengeteg dolgot megéltünk együtt, és ő mindvégig kiállt mellettem. Emlékszem, mikor azt mondta szerelmes belém, de mégis végig azon dolgozott, hogy megbocsássak Tomnak. Önzetlen volt, kizárólag a boldogságom érdekében.

Megtörölköztem, felvettem a hálóruhaként szolgáló topom és fraciabugyimat és egyenesen Bill szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül, halkan nyitottam be. Ott feküdt az ágyon a plafont kémlelve. Becsuktam magam mögött az ajtót és ott álltam nézve őt. Rám nézett, majd felemelte a takaróját beinvitálva alá engem. Elmosolyodtam magam, odalépdeltem és bebújtam mellé.

-                     Sajnálom.

-                     Tudom.

-                     Nem tudom, túlélném-e ezt nélküled.

-                     Én itt leszek. – bíztatott és adott egy puszit a homlokomra.

-                     Akkor is, ha…

-                     Ha tényleg ezt akarod. – vágott szavamba.